Talán egyszer még hátrafordultam, ahogy Joe elhajtott, nem fájt, egyáltalán nem fájt semmi. Irtózatosan jól esett a közelsége, és az is, hogy végighallgatott. És még jobban, hogy végül megbocsátott, és ígéret nélkül hagyott eljönni. Csak még előttem volt mindaz, ami elől, ha egy napra is, de elmenekültem.
Pedig tudtam, hogy így még nehezebb lesz. Jó jelnek tekintettem, hogy András nem feküdt a küszöbön. Álltam néhány pillanatig az előszobában, szétnéztem a délutáni félhomályban. A fogasról hiányoztak a gyerekkabátok, és anyámé is. András piros dzsekije viszont ott függött. A dzseki, amit együtt vettünk neki egy hegymászóboltban, a kabát, amire nem olyan régen én beszéltem rá. Addig csak olyan hivatalos jellegű kabátjai voltak, ettől ő is olyan hivatalos jellegű volt, igényes, szép darabok voltak, de például egyet se lehetett felvenni, ha srácokkal kellett korizni menni. Ezért aztán vastag pulóvereket húzott magára, volt, hogy kettőt is, meg sálat kötött. Őrület, de majd húsz év kellett hozzá, hogy legyen egy outdoor dzsekije. Hát most van.
Végigsimítottam a dzsekin, micsoda marhaság - rántottam egyet a vállamon, mit simogatok itt egy kabátot, ahelyett, hogy végre lépnék. Nem tudtam, képtelen voltam beljebb menni. Leroskadtam a cipők közé, rá a méregdrága csizmámra, a vádlimba állt bele az egyik sarka. „Szépen vagy itt Juli, szépen!" - mondta egy másik nő a tükörből, aki speciel pont úgy ült a cipős szekrény előtt, mint én. Elfordítottam az arcomat, ahhoz sem volt erőm, hogy végre szembenézzek magammal. Hogy jól belenézzek a saját szemembe, hogy vizslassam a ráncaimat, hogy konstatáljam, egy magam korabeli nő bizony már nem húsznak néz ki, hanem fáradtan, elcsigázva pont annyinak, amennyit érez. Aztán nagy nehezen felálltam, óvatosan benéztem a konyhába. András háttal ült az ajtónak, az ablak előtt, így jól látta, ahogy kiszálltam a kocsiból, végigjöttem a kerti úton. Érdekes, én nem vettem észre őt.
- Szia! - mondtam halkan.
De András nem felelt. Biztos eltelt vagy tíz másodperc, amit én hosszú perceknek éreztem, mire felém fordult.
- Ne kapcsolj villanyt! - mondta végre - azt hiszem, rémesen nézek ki.
- Azt te csak úgy érzed. A helyzet rosszabb - szaladt ki a számon, ez ugyanis egy réges-régi viccünk volt, pedig igazából nem akartam se vicceskedni, se úgy tenni, mintha jobban érzeném magam. Szigorú akartam maradni és határozott. De András elmosolyodott.
- Jobban vagy?
- Hogy jobban vagyok-e? Azt kérdezed, hogy jobban vagyok-e?
- Hát, gondoltam, ha már Jánossal kocsikáztál, bizonyára...
- Na, ezt ne, ezt ne kezd! - sikítottam. - Nem lehet ennyire közhelyes ez a mi történetünk, és te pedig nem lehetsz ennyire közönséges. Tudod, mi vagy te? Egy aljas, szemétláda, közönséges disznó! Ha még egy szót mersz szólni, én bizony isten... nem is tudom, mit teszek.
De addigra már sírtam, megállíthatatlanul. Kis idő elteltével András odadobta a papír kéztörlőt, orrot fújtam.
- Ne haragudj, nem akartam,Juli, de amikor megláttam ezt a bájgúnárt, ezt a ficsúrt, mi is lett belőle, biztos plasztikai sebész, szóval amikor megláttam, megijedtem.
- Gyereksebész , és Joe. Nem János. Joe - szipogtam.
- Bocs, ezért is. Megijedtem, hogy ez már tényleg a vég.
- Úgy érted, arra gondoltál, hogy én most hazaszaladok a cuccaimért, aztán búcsút intek, és agyő... Hát kinek gondolsz te engem tulajdonképpen?
Hirtelen nagy lett a csend. Óriási, áthatolhatatlan, kövér csend. Nem mozdult semerre. Állt, csak állt közöttünk, de annyira szorosan, hogy szinte szorította a mellkasomat. És nem tudom honnan, de egyszercsak eszembe jutott néhány sor, az Anna Kareninából. Persze nem szó szerint. Bukott nő vagyok, mondta Anna csak úgy magának, bukott nő, aki szeretőt tart. Aztán kicsit később, amikor bevallotta férjének Vronszkijt, és az ő közös szerelmüket, valami olyasmit mondott: „Szeretem, a szeretője vagyok, félem és gyűlölöm magát. Tegyen velem, amit akar..."
Milyen furcsa, fordult meg a fejemben, hogy azok, akik csalnak, akik elfordulnak, hogy tudnak gyűlölni. Hogy tudják a másikat gyűlölni, vagy inkább önmagukat a másikban? Nem tudom. Elnéztem Andrást, és szerettem volna, ha azt mondja, nem tud velem tovább élni, egy tapodtat sem, beleszakad a szíve, de nem. Mert engem már nem szeret, mert mást szeret. De ő csak hallgatott. Egy ilyen hallgatással nehéz mit tenni. Az fallá merevedik, szétverni is alig tudod.
- Akkor most mit gondolsz, mi legyen? - szólaltam meg végre.
- Azt hiszem, ki kellene ezt magunkból beszélni, az elejétől egészen idáig. Minden pillanatát, az érzéseidet, mindent, amin átmentél. És nekem is. És akkor hátha valami csoda történik.
- Hogy meg nem történtté lesz minden?
- Nem. Ez van. Bármennyire is szeretném, nem tudom kitörölni. A csoda az lenne, ha túljutnánk rajta. Ha megtanulnánk ezzel élni.
- Mint a gyomorfájással?
- Kevésbé fájóbb dolgot nem tudnál mondani?
- Mint amikor időjárás-változáskor belesajdul a térdem?
- Mondjuk.
- Azt is utálom.
- Akkor mondj mást.
- Elfáradtam, András, most nem megy tovább. Tudod, én is valami hasonlót találtam ki, azt, hogy menjünk el valahova két napra. Mert egy házasságon nem lehet csak úgy átlépni. A romokat el kell takarítani. Még akkor is, ha...
- Ha micsoda? - kapta fel a fejét.
- Ha a vége az lesz, hogy elválunk
- Mert ezt tervezed?
- Nem tervezek semmit. Azt szeretném, ha mindent mérlegelve tudnánk közösen dönteni. Ha nem kellene kompromisszumot kötni - se nekem, se neked. Mert akkor örökké fájni fog, minden félreérthető helyzetben majd azt látom, ami talán nem lesz benne.
- Mit akarsz tulajdonképpen?
- Valahogy újra kellene szeretnünk egymást... valahogy úgy, ahogy régen. Valahogy, bizalommal...
- És szerinted van még esélyünk?
- Nem tudom András, őszinte vagyok, nem tudom. Túl sok volt ez, néha magamra se ismertem, és már azt sem tudom, hogy téged ismerlek-e.
- Most akkor maradjak, vagy menjek?
- Itthon vagy, de azt hiszem, mindenkinek jobb, ha elmész. Szedd össze magad, nézz ki valami helyet, foglalj szállást, aztán hívj fel. Ez a hétvége jó lesz. Én beszélek a gyerekekkel, nyilván nem értik, hogy fordult így ki a világunk. Sok mindent kell még elrendeznem.
András rám mosolygott, összeszedte néhány cuccát, többet már nem beszéltünk se a válásról, se az elmúlt napokról. Ahogy elment, anyámat hívtam, már útban voltak a gyerekekkel hazafelé. Megmostam az arcomat, megfésülködtem. Így vártam őket haza.
folytatjuk
« előző rész || következő rész »
