Soha nem gondoltam volna, hogy valaha olyan dolgokra fogok panaszkodni anyukámnak, ami engem is idegesített gyerekkoromban, ha szólt érte. Magyarázom a matekot a lányomnak és ő közben pofákat vág, sóhajtozik, és a plafont bámulja. Amikor ezt meséltem anyunak, csak ennyit mondott: Honnan is ismerős ez neki? Majd folytattam. Tudod milyen idegesítő ez? Válasz: Ő ne tudná! Na, ennél a résznél már nem feszegettem tovább a dolgot. Hol van a fogadkozás - amit akkor tettem, amikor nem engedett el valahová, vagy este 10-re haza kellett érnem –, hogy ezt én nem így fogom csinálni a lányommal.
Egészen új feladat állt előttem: Gyereknevelés
Imádtam, ahogy eszik, ahogy alszik, ahogy éppen nem csinál semmit. Minden percemet vele töltöttem. Az első kétségbeesés szülőként akkor éri, amikor már betöltötte a három évet és még nem beszélt.
Pont előtte láttam egy filmet a tévében az autistákról. Több sem kellet, tudtam, hogy ez a baja a gyereknek. Amúgy is hipochonder voltam, mert ha biológia órán felvetődött az emberi test kapcsán egy-egy betegség, akkor én már abban szenvedtem, és véltem felfedezni magamon a tüneteket, persze már utolsó stádiumban voltam, és sehol a segítség. Na, ezt fejlesztettem tovább azzal, hogy mindezt tudtam a saját gyerekemen is.
Elvittem orvoshoz, megvizsgálta, és közölte, hogy semmi baja a gyereknek, csak végtelenül lusta. Ha éhes volt, akkor csámcsogott, ha szomjas volt, akkor szürcsölt, és a baj az volt, hogy ilyenkor én mindig ugrottam.
Ezzel a szakvéleménnyel már bátran állhattam a családom elé, mert szerintük Én annyit beszélek, hogy miattam nem jut szóhoz a gyerek.
Most itt állok két kamasz gyerekkel, és mint ha nem is egy nyelvet beszélnénk, csak hallgatom, és nem értem. A lányom olyan erővel és indulattal magyarázza pont az ellenkezőjét annak, amit én mondok, hogy már-már elbizonytalanít.
Mintha egy lóval sakkoznék
A jogairól, a szabad akaratról, és arról beszél, hogy ő már felnőtt. De könyörgöm, még csak 17 éves, ezt én is tudom, és Ő is tudja. Biz' isten, mintha egy lóval sakkoznék. Ez azért ijesztő, mert nem tudok sakkozni, és félek a lovaktól.
Vegyük csak a háztartást. Mindig mindent megcsináltam helyettük, nekik egy dolguk volt: tanulni. Ezzel azt értem el, hogy minden munka rám maradt, és persze egyik sem lesz majd felravatalozva a Magyar Tudományom Akadémián.
Takarítás. Már ott tartunk, ha megkérdezem, hogy rendben van-e a szobájuk, akkor visszakérdeznek, hogy: Miért, ki jön hozzánk? Nos, ezen a problémán hamar túllendültem, mert mindig valaki más nevét dobtam be. Persze „sajnos” akkor épp nem jött senki.
Mosás. Úgy kell ki könyörögni a mosnivalót, és én marha, még örülök is neki, ha összegyűlik rendesen. Ehhez persze az kell, hogy legalább négyszer-ötször fel kell kiabálni az emeletre, mert igen nehezen hiszem el, hogy egy hét alatt csak két és fél pár zokni koszolódott el. A hajszálerek akkor pattannak el a szememben, amikor élére vasalt összehajtogatott pólókat is kapok szennyes gyanánt.
Most biztos azt hiszem, hogy vicces vagyok
Ilyenkor felmegyek hozzájuk, és türelmesen elmondom, hogy valószínű, félreértés történt, biztos azt gondolják, hogy szeretek mosni, és ezt unalmamban csinálom, de ez nem így van. Ha örömet akarnak szerezni nekem, nagyon rossz felé kapizsgálnak. A lányom végighallgatott, és közölte, hogy most biztos azt hiszem, hogy vicces vagyok. Most sem egyezett a véleményünk.
Legutóbb alkalmassági vizsgálaton voltunk együtt. Én nagy fontosságot tulajdonítottam ennek a dolognak, ugyanis azt már tudtam, hogy mire nem alkalmas a lányom. Például: takarításra, mosogatásra, fűnyírásra és még sorolhatnám.
Ezek után nyitott voltam mindenre, amire a vizsgálat fényt deríthet.
Tehát, nagy érdeklődéssel vártam az eredményt.
Mintha egy szépségverseny válogatásra érkeztünk volna
Együtt mentünk az iskolaorvoshoz. Az első szembetűnő dolog az volt, hogy a lányom egyáltalán nem öltözik extravagánsan, kihívóan, és minimális anyagszükséglettel megoldott ruhákat sem hord. Ezt a leendő osztálytársak gyors szemrevételezéséből meg tudtam állapítani, 3 másodperc alatt. Úgy éreztem magam, mintha egy szépségverseny válogatásra érkeztünk volna, és nem egy orvosi vizsgálatra. A következő meglepetés akkor ért, amikor a hallásvizsgálat után a lányom közölte, hogy tökéletes a hallása. Ugyanis eddig meg voltam győződve, hogy az egyik fülére nem hall, és én valószínűleg mindig abba beszéltem, és mondtam el a kéréseimet és a véleményemet.
Komolyan megingott az orvostudományba vetett hitem. Meg is kérdeztem, hogy: Volt bent szakember? Mert ha nem, akkor fussunk neki még egyszer. Mivel azonban erről a diagnózisról már papírunk is volt, hát belenyugodtam.
Maga a vizsgálat 10 percig tartott, és ezek után fehéren feketén láthattam, hogy az általunk választott szakmához teljes mértékben megfelel. Remélem, hogy amikor elhagyja az ereje az új szakma tanulása és gyakorlása közben, akkor ez a kis papír erőt ad majd neki a folytatáshoz. Szerinte ugyanis az egész alkalmassági csak arra volt, jó, hogy találkozzon a leendő osztálytársaival, ami jó buli volt.
Pulóvereket nézni nyáron
Sokan azt gondolják, hogy a közös csajos dolgok, mint például a vásárlás, az olyan vicces és cuki-muki dolog. Én is azt gondoltam, de nem elég a nemi egyezőség, mert egyáltalán nem mindegy, hogy kivel vásárol együtt az ember lánya. Valami közösnek kell lenni bennük. És itt jegyzem meg, hogy pusztán a rokoni kapcsolat nem elég.
Itt van például okának a lányom és én. Egy ideig tudtunk együtt vásárolni. Most nem arra gondolok, hogy addig, amíg azt vette föl, amit én szeretnék. Nem ragaszkodtam ehhez soha, úgy gondolom, hogy elég nyitott gondolkodású és még viszonylag fiatal anyuka vagyok.
Iszonyú mennyiségű új és számomra ijesztőnek tűnő stílusirányzatokat is meg tudok emészteni és akár magamévá is tudok tenni.
Három lány vásárlásnak indult. Én, a húgom, és a lányom. Hozzá kell tennem, hogy kicsit idegesen indultunk el, mert a lány közölte, hogy csak egy farmert akar nézni. A húgom szerint ez jó jel, mert nem fog sokáig tartani. De én tudtam már, hogy ez mivel jár. Például azzal, hogy először a hosszú ujjú pulóvereket nézi meg. Nyáron! Ezek után a cipők jönnek. Szigorúan a 40-es mérettől. Neki ugyan a lába csak 36- os, de szerinte mindegy, hogy honnan kezdi a nézelődést. Amikor megemlítem, hogy tulajdonképpen nadrágot legegyszerűbben a nadrágok közt talál az ember, akkor, mint egy mellékesen közli, hogy ő már a belépés pillanatában megállapította 10 méterről és szél ellen, hogy ebben a boltban nincs számára megfelelő nadrág sem méretben, sem fazonban. A húgomra néztem, és azt láttam az arcán, hogy már kezdi kapizsgálni.
Sajnos fürdőruhák is voltak
Elköszöntünk, és bevettük magunkat a következő boltba. Itt sajnos fürdőruhák is voltak, tehát ezeket is meg kellett néznie. Nem gond, hogy a múlt héten kapott, szerinte megnyugtatás végett, jobb, ha tudja, hogy jól döntött-e. Ekkor eszembe jutott, hogy pontosan két hetet mászkáltunk a fürdőruhája miatt, akkor szerintem jelöljük meg, hogy jól döntött.
A soron következő boltban már össze is szólalkoztunk, mert az a nadrág, amit felpróbált és cuki volt, és méretben, árban megfelelő, szerinte azért ne vegyük meg mert: Nem az igazi!
Ekkor én durcásan kiviharzottam az üzletből, hátrahagyva magam után mindenkit. Utánam a lány következett, ugyancsak mérgesen. Őt követte a húgom, aki mosolyogva köszönt el az eladótól. Egészen addig mosolygott, míg oda nem ért hozzánk. Ott közölte velünk, hogy ha még egyszer így viselkedünk egy kereskedelmi egységben, akkor soha többet nem jön velünk. Itt jól összeszégyeltük magunkat, és folytattuk utunkat, majd roadshow keretében végigjártuk a még meg nem látogatott üzleteket. Természetesen nem vettük semmit. A buszon megjegyezte a lány, hogy az a nadrág mégiscsak jó lett volna. Otthon rákérdeztem, hogy miért velem akar vásárolni, és miért nem egy barátnőjével. A válasz az volt, hogy mert velem olyan jó!
Mi sem tükrözi jobban a vásárlási mániáját, mint a legutóbbi csengőhangom. Ha a lányom hív, akkor a saját búgó hangomon a következő mondat csendül fel: A lányod hív! Gyorsan dugd el a pénztárcádat! Szerinte ez egyáltalán nem vicces. Ez az egyetlen dolog, amiben hosszú idő óta egyet értettünk. Tényleg nem.
