Szívesen állítanám, hogy a locsoláshoz való viszonyom ellentmondásos, ám ez nem igaz: teljesen egyértelmű a hozzáállásom. Egész egyszerűen ki nem állhatom ezt a szokást, viszont másodszorra fiam született, és ez kissé bonyolítja a szokással való viszonyomat.
A húsvét hagyományos velejárója a locsolás
Abból a szempontból még szerencsém van, hogy a férjem sem rajong ezért a néphagyományért, sőt. Egy alkalommal sem locsolt még meg a tavalyi évet megelőzően, ez pedig mindkettőnk legnagyobb megelégedésére törtét így.
Persze, tudom, hogy a babona szerint annak érdekében, hogy egész évben egészséges legyek, ildomos lenne hideg vízben megfürdenem ezen a hétfői napon, amit a locsolkodás hagyománya abszolút garantál.
Azzal is tisztában vagyok, hogy régi idők húsvétjain valódi közösségi esemény volt a locsolás: egy falu apraja-nagyja indult vödörrel, szódás szifonnal vagy modernebb módon parfümmel, hogy a lányos házaknál elmondja versikéjét, meglocsolja a lányokat, aztán ne csak piros tojást meg finom falatokat, hanem később bankót is kapjon a markába.
Városias környezetben is működhet a hagyomány: az osztálytársak körbejárhatják a lányokat, a rokonok elzarándokolhatnak egymás családjaihoz, nem kell egyetlen utcából álló faluban élni ahhoz, hogy a locsolás hagyománya élő maradhasson. Sőt, a modern korban kaphat a szokás olyan gellert is, hogy az ovis csoporttársa az önkéntes tűzoltó apuka és barátai kíséretében tűzoltóautóval érkezik a lányos házhoz, ahogyan annak egy alkalommal szemtanúja is voltam. Azt hiszem, kis rokonomnak ez lesz jó sokáig élete legemlékezetesebb locsolása.
Nálam viszont sosem volt nyerő
Én viszont nem szeretem ezt a szokást. A mi családunkban nem volt bevett a nagy rokonjárás: apukám volt az egyetlen, aki valami rettentően illatos, khm, szóval szagos kölnivel azonnali hajmosásra ítélt ezeken a reggeleken. Persze közrejátszhat a dologban az is, hogy sosem voltam elég népszerű gyerek ahhoz, hogy hozzánk locsolók járjanak, a család férfi tagjai pedig több megyére tőlünk éltek, ez a népünnepélyjelleg mindig elmaradt.
Helyette volt erős szagú kölnivel lelocsolt fej, és semmi több.
Ha valaki meg akart locsolni, felnőtt fejjel gyakorlatilag igyekeztem menekülőre fogni, kilátásba helyezve, hogy aki megteszi, az egész biztosan nem kap semmit, míg ha nem, akkor lehet egy kis esélye arra, hogy mégis. A lányom, elsőszülöttem sem a locsolkodásba nőtt bele: amikor akkora lett, hogy esetleg felmerülhetett volna a szokás, jött a Covid, így teljesen indokolt volt, hogy ne jöjjön-menjen annyi ember egyik háztartásból a másikba.
Egy gyermek e téren is mindent megváltoztat
Aztán jött a tavalyi év, az akkor hároméves fiam pedig megtudta, hogy létezik a locsolkodás. Mivel ez azzal is járt, hogy megtudta, ezért csokit lehet kapni, természetesen azonnal motiválttá vált, ez pedig dilemma elé állított minket, szülőket. Világos, hogy nem a hagyományőrzés lendülete vitte őt, viszont lelkesen készült – jogunk lenne megtagadni ezt tőle, saját személyes preferenciáink mentén?
A válasz nekem már a kérdésfeltevés pillanatában egyértelmű volt: nyilván nem.
Így hát tavaly a férjem locsolóversikét tanított a fiunknak, majd életében először odaállt elém a kicsivel, és elmondta azt. Az egyméteres kisfiú, amint hatalmasra nyitott barna szemekkel nézve, gondosan artikulálva vágott bele a „Zöld erdőben jártam”-ba, az anyai szív számára olyan megható látványt nyújtott, hogy innentől kezdve nem kérdés, van-e nálunk locsolkodás. (Ennél egy cukibb dolog történt: amikor a nála két évvel idősebb nővérének mondta el a versikét.) Szóval továbbra sem szeretem a locsolkodást, de a fiam meglocsolhat. Aztán úgyis hamar eljön a nap, amikor nemhogy nem tör rám a mellékhelyiségben, és locsoláshoz se fűlik a foga, de két mondatot alig lehet majd belőle kihúzni. Kamaszkor előtt viszont kihasználom, hogy ennyire cuki.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
