Sokszor nem is tudunk róla, hogy a szorongásaink, a mindennapjainkat kísérő árnyak egy múltban elszenvedett traumára vezethetők vissza. Pedig ha ezt nem tárjuk fel, és akár hosszú, fájdalmas munkával nem dolgozzuk fel, akkor soha nem fogunk nyugalmat találni. Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítóinak írásaiban ma a traumafeldolgozás fontosságáról és nehézségeiről olvashatunk.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Kuna-Várhelyi Gábor: A traumafeldolgozásba fektetett energia mindig megtérül
Amikor valaki végre elszánja magát arra, hogy egy súlyos múltbéli esemény terhével, egy feldolgozatlan veszteséggel, vagy bármely más traumával pszichológushoz forduljon, szinte törvényszerűen elhangzik az első ülések egyikén az „És mikor leszek túl rajta?” kérdés. Ez érthető is, de fontos tisztázni, hogy mit ért ez alatt, mit vár el a szenvedő, amikor azt mondja, hogy szeretne már túl lenni az egészen. Hogy enyhüljön a szenvedése? Jogos, ez a munkánk egyik legfontosabb célja, pontosan ezzel fogjuk kezdeni. Hogy végre békében élhessen azzal, ami történt? Meg kell érte dolgozni, idő kell, hozzá, de el fogjuk érni.
De ha arra gondolt a kérdező, hogy „Mikor tudom végre elfelejteni?”, akkor erre az egyetlen jó válasz, hogy soha. Soha, és ez jól van így. Ez nem is lehet cél. A munka persze fárasztó, néha nagyon is megterhelő, legjobb lenne elfelejteni az egészet. Lehet, de a felejtés, a „legyünk túl rajta gyorsan” nagyon gyanús dolog. Ha ezzel próbálkozunk, a személyiségünk a tudattalan elhárító mechanizmusaink egyikét, az elfojtást fogja elővenni. Azt pedig Freud óta tudjuk, hogy az elfojtás nem gyógyít meg semmit. A legtöbb, amit elmondhatunk róla, hogy egy súlyos mellékhatásokkal együtt járó fájdalomcsillapítási eljárás. A belső konfliktus nem oldódik, a seb nem gyógyul, mindössze annyi történik, hogy a tudattalanba száműzzük. A felszínen a nyugalom így gyorsan helyreállítható, de számíthatunk rá, hogy az elfojtott trauma belső feszültsége hamarosan egy újabb tünetben, vagy akár egy betegségben visszatér.
A valódi feldolgozás, az igazi gyógyulás az egyetlen jó megoldás. És nem csak azért, mert minden, ami ettől kevesebb, az árt nekünk. Meg kell dolgozni érte, de akár többet is kaphatunk, mint az egyszerű gyógyulást. Persze fontos ez is, óriási eredmény, ha vissza tudunk térni a trauma előtti egészséges működéshez. De tudnunk kell – bár ez a szenvedés időszakában elképzelhetetlennek tűnik –, hogy előttünk áll a poszttraumás növekedés esélye is. Életünk legkomolyabb traumái fontos dolgokat taníthatnak nekünk. A nagy veszteségeket, akár halálközeli élményt átélők, vagy a halálosnak mondott betegségek túlélői később sokszor komoly személyes fejlődésről számolnak be a saját működésükben, a világhoz való viszonyukban, a kapcsolataikban, és általában az életük minden területén. Ezek az események rávilágíthatnak arra, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben, hogy mik a valódi értékeink és céljaink, és mindez valódi fejlődési ugrást eredményez az életben.
De nem csak a halál közelsége, az életünket fenyegető katasztrófák tanítanak fontos dolgokat. Egy kapcsolati kudarc, egy szakítás is rámutathat arra, milyen a mi kötődésünk módja, hogyan nehezítjük saját magunk a kapcsolati életünket. De a kiégésünk a munkában, az elbukott vizsgánk, a rossz döntéseink is mi magunk vagyunk. Minden traumánk, minden veszteségünk akar nekünk mondani valamit. És lehet, hogy könnyebb lenne elfelejteni, ami történt, és fárasztó a valódi feldolgozás. De ha az utóbbit választjuk, mindig ott az esély, hogy többként, jobbként jöjjünk ki a veszteségeinkből.
Szalay Ágnes: Ha azt hiszed, nem tudod feldolgozni, akkor még nem vagy a végén
A traumát fel lehet dolgozni. A traumát teljesen fel lehet dolgozni. El lehet jutni odáig, hogy egy teljes, elégedettséggel, derűvel és szeretettel teli életet él az ember, talán kiegyensúlyozottabbat is, mint egy „átlagember”, akinek az életében nem volt nagyobb megrázkódtatás. De a feldolgozási folyamat hosszú lehet és nehézkes – és a feldolgozás egyáltalán nem azt jelenti, hogy olyanná válunk, mintha az a rossz meg sem történt volna.
Egy trauma átélése vagy a nehéz gyerekkor, nem megfelelő szülői bánásmód millió és kettőféleképpen befolyásolja a felnőtt életünket. Az ember szabotálja önmagát, olyan helyzetekbe keveredik, ahol újra és újra megismétlődnek vele a már átélt rossz élmények, nem tud bízni sem magában, sem másban, elfojtja az érzéseit – a rosszakat éppúgy, mint a jókat –, kevés a lelkiereje, hogy képes legyen igazán jól teljesíteni, vagy éppen hogy túlzott teljesítésbe hajszolja magát; és a sor végtelen ideig folytatható.
Nem lehet úgy dönteni, hogy magunk mögött hagyjuk az egészet anélkül, hogy szembe ne néznénk vele. Ez a szembenézés és feldolgozás szokott megtörténni egy önismereti folyamatban vagy terápián. Leggyakrabban nem is azért kezd bele az ember egy ilyen belső fejlődési útba, hogy a traumáját feldolgozza. Egyrészt azért mert már úgy gondolja, hogy túl van rajta – 10–20–50 éve történt, hogy lehetne még mindig hatással rám? –, másrészt azért, mert túl fájdalmasnak, érinthetetlennek tűnik a dolog, és szeretné kikerülni. Így aztán általában más indokok vezetnek egy feldolgozás elkezdéséhez: például szeretnék jobban kommunikálni, szeretnék végre egy normális párkapcsolatot, lefogynék, jó lenne kevesebbet dolgoznom stb. Aztán ahogy halad előre a belső világ megismerése, úgy derül ki, hogy mik azok a mélyben rejlő, mára hatástalannak gondolt sérülések, amik továbbra is azt okozzák, hogy nem tudja valaki azt az életet élni, amit szeretne.
Elindul a feldolgozás, és sokáig nem lehet nagy változásokat tapasztalni. Néha még rosszabb is lesz a helyzet, több a konfliktus, nagyobb a fájdalom. Ezért sokszor a folyamat félbemarad, elegünk lesz a múlt boncolgatásával együtt járó fájdalomból, megelégszünk az addig elért eredményekkel. De utána előbb-utóbb újra kiderül, hogy még nem stimmel minden, visszaesünk a régi mintázatokba, előjönnek a régi rossz érzések. Szeretném kérni, hogy ilyenkor mindenki gondoljon arra, ami tapasztalatból mondva a fő üzenetem ebben a cikkben: ez nem azt jelenti, hogy reménytelen vagy, és hogy ettől már sosem szabadulsz, hanem azt, hogy még tovább kell menni, hosszú út áll előtted.
Aki azt állítja magáról – szerintem teljesen hitelesen –, hogy feldolgozta a traumáját, elégedett, boldog ember, az folyamatosan tesz a lelki egyensúlyáért. Meditál, sportol, imádkozik, alkot; kinek mi jön be. Nem az történik, hogy feldolgoztam a traumát és kész vagyok, élem a nyüzsgő életemet tovább. Hanem a dolog inkább így hangzik: megismertem és megkedveltem magam eléggé ahhoz, hogy megtegyem magamért mindazt, ami a lelki egészségem, az önbecsülésem, a nyugalmam érdekében szükséges. Ez az az állapot, ami szerintem az elérhető legjobb emberi létforma. Ha pedig valakinek az élettörténetét traumák tarkítják, akkor a szenvedés miatt talán elszántabban tesz azért, hogy megtalálja a maga számára megfelelő életet, így előfordulhat az, hogy a trauma végül ahhoz járul hozzá, hogy boldogabb legyen.
Csonka Balázs: A szabadság a cél
Érdemes szerintem onnan indulni, hogy egy élmény attól lesz trauma, hogy nem tudunk vele mit kezdeni, hogy meghaladja a megküzdési kapacitásunkat. Valamit mégis kell vele kezdenünk, és ez a valamit kezdés az, amit Freud annak idején felismert, és elhárításnak nevezett el. Az elhárításnak később számos fajtáját leírták, ami a szakembereknek nagyon hasznos, közös vonásuk azonban, hogy a traumatikus élmény érzelemvilágát hivatottak addig torzítani, amíg egy többé-kevésbé élhető élet lesz a végeredmény. Az ilyen módon átalakított érzelmek később látszólag a semmiből bukkannak elő, sokszor látszólag irreleváns helyzetekben: egy dühös reakció, egy megmagyarázhatatlan vonzalom, egy indokolatlannak tűnő félelem stb. Ilyenkor érdemes megtalálni az adott érzés eredeti helyét és formáját, biztonságosan megélhetővé és kifejezhetővé tenni. A folyamat titka jellegében ugyanaz, ami a könnyebben felszínre hozható érzések esetében áttételesen a dráma katarzisa, még szegényesebb formájában a hollywoodi hatásvadászat. A másik fél, például a segítő szakember feladata ilyen esetben azonban nemcsak a tudatosság biztosítása, hanem az érzelmi közeg megteremtése is, egy olyan érzelmi közegé, amelybe az érzések behozhatók, ott biztonságban megélhetők és kifejezhetők.
A biztonságos, támogató közegben újraélt érzéseken túl fontos az is, hogy egy-egy trauma esetében az egész képet lássuk. A legtöbb trauma nemcsak több érzelmet mozgósít, de maga a helyzet is összetettebb, a konkrét esemény előidézője (például egy bántalmazás esetében az elkövető) mellett ott van a többi szereplő (akik elősegítették, hagyták, nem akadályozták meg, nem hittek neki, bagatellizálták, elítélték, stb.), de ott van a teljes élethelyzet minden érzelmi tanulsága is. Ezekkel is lehet és érdemes dolgozni.
Érdemes végül azt is látni, hogy hová akarunk eljutni a „feldolgozás” során. Legfőképpen azért, mert az ember lelki működése, ahogy az előzőekben szó volt róla, egyébként is hajlamos elrejteni a trauma nyomait – legalábbis a konkrét emlékek szintjén. A traumafeldolgozás ezzel szemben az érzelmi emlékekre vonatkozik, melyek a konkrétumoktól függetlenül élnek velünk tovább: „Csak képzetet lehet feledni” – állapítja meg József Attila is. A cél így szintén nem az, hogy az emlékeinkből száműzzük a történteket, hanem éppen az, hogy annak érzelmi lenyomatait minél teljesebben ismerjük, és érettebb személyiséggé válva minél szabadabbak lehessünk tőlük. Van, ahol ez csaknem teljes szabadságot jelent, van, ahol a történtekkel való együttélés képességét.
Milanovich Domi: Lehet belőle olyan emlék, ami nem zavar a hétköznapokban
Előfordulhat, hogy egy illat, egy hang, egy helyszín borzalmas élményeket idéz fel bennünk. Teljesen lefagyunk, elönt minket az adrenalin. Rémálmaink vannak, a legváratlanabb helyzetekben villannak be múltbéli felkavaró képek. Nem tudunk aludni, kimerültek vagyunk. Tartósan rossz a kedvünk, tompának érezzük magunkat, vagy pont ellenkezőleg, felfokozott hangulatba kerülünk. Testi tüneteink lesznek: fejfájás, hasmenés, szívpanaszok, pánikroham. Öngyógyításba kezdünk: igyekszünk elkerülni a traumára emlékeztető ingereket, beletemetkezünk a munkába vagy alkoholhoz nyúlunk.
A fent leírt tünetek, folyamatok a possztraumásstressz-zavar (PTSD) jellemzői. Egyszeri események – például fegyveres támadások, nemi erőszak, természeti katasztrófák – valamint sorozatos, időben elnyúló tapasztalatok – például párkapcsolati erőszak, gyermekként elszenvedett bántalmazás, elhanyagolás – egyaránt kiválthatják. Ezek olyan traumák, amelyek a hétköznapi mentális működésünket megakasztják, és az utóhatásaik is komoly problémát jelentenek a mindennapi boldogulásunkban.
A múltat persze nem lehet meg nem történtté tenni (sőt, gyakran éppen az erre irányuló vágy táplálja a tagadás kedvezőtlen köreit). Azt viszont el lehet érni, hogy a fájdalmas tapasztalatok ne kísértsenek minket a jelenben: ne zavarják meg a működésünket, ne lehetetlenítsék el az emberi kapcsolatainkat vagy a céljaink megvalósítását. A múltbéli megterhelő élményt át tudjuk úgy dolgozni, hogy emlék váljon belőle. Ez az emlék lehet továbbra is fájdalmas, de már belesimul az élettörténetünkbe, tudjuk uralni. Felidézése többnyire akaratlagos, érzelmi hatása megkopott. Abban, hogy ez így legyen, az ún. traumaterápiák segíthetnek, köztük az EMDR nevű módszer, amelyről részletesebben korábbi interjúnkban olvashatsz.
Persze ahhoz, hogy képesek legyünk fokozatosan szembenézni a nehéz élményeinkkel, és bizonyos értelemben egyre érzéketlenebbé váljunk irántuk, lényeges, hogy legyenek eszközeink, amelyek segítségével hatékonyan tudjuk szabályozni az érzelmeinket. A pszichológusok egyik fontos feladata, hogy érzelemregulációnk fejlesztésében támogatást nyújtsanak. Ezáltal kevésbé leszünk kiszolgáltatva a minket érő emocionális hatásoknak, illetve megtanulhatjuk késleltetni a megélésüket egy olyan időpontra, amikor nagyobb terünk van az érzelmeinkben való elmerülésre, mert az nem ütközik más tevékenységeinkkel. Tegyük fel, hogy a párunk a reggeli rohanásban megbántott minket. Elérhetjük egyrészt, hogy egy sértő mondattól ne fogjunk teljesen padlót, másrészt azt, hogy ne emésszük magunkat ezen egész nap, képesek legyünk rugalmasan átváltani a figyelmünket, és este átbeszélni a dolgot, miután mindketten hazaértünk.
A sikeres traumafeldolgozás során nagyon sok mindent tanulhatunk önmagunkról és másokról. A poszttraumás növekedés során megváltozhatnak a prioritásaink, letisztulhat bennünk, hogy mi számít nekünk igazán az életben. Mélyülhetnek az emberi kapcsolataink, felfedezhetünk új életpályákat. Rájöhetünk, hogy nem halogathatjuk tovább, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozzunk, amelyek fontosak nekünk.
