segítség nyújtás tiktok

Még csak most vagy húsz, mégis jó pár éve már, hogy a figyelmedet a hajléktalanok felé fordítottad. Hogy jön ez egy tizenéves gyerek életébe?

Nagyon sokáig nélkülöztünk, és nagyon sok időt töltöttem a családomtól elszakítva. Voltak időszakok, amikor nem lehettem velük, intézetben voltam. Azóta tudom, milyen az, amikor nincs az ember mellett valaki. A hajléktalanok napi szinten tapasztalják azt, hogy nem tudnak senkivel sem beszélgetni. Nyilván enni sem, de szerintem a legtöbbször nekik egy beszélgetés még annál is jobban esik. Így indult el az egész tizennégy évesen.

Hogy emlékszel vissza a gyerekkorodban arra az időszakra, amikor nélkülöznöd kellett?

Hárman vagyunk testvérek, és mindannyiunkat elvettek a családtól. Az az érdekes, hogy egyébként nekünk mindig megvolt mindenünk, nem voltunk nagyon szegények, pedig anyukám egyedül nevelt minket. Az igazi apám börtönbe ment, aztán lett egy nevelőapánk, aki elvitt mindent.

Egyszer csak hat év után megfosztotta mindentől a családot.

Anyukám csak egyszer fordult a családsegítőhöz, hogy segítsenek rajtunk tűzifával, ehelyett intézetbe kerültünk. Anyu egyébként másnap egyedül elintézte: lett tűzifa.

Mennyi évet töltöttetek intézetben?

Hármat vagy négyet.

Akkor ezek szerint vissza tudtatok kerülni az anyukátokhoz?

Igen, végig kitartott, mindent megtett azért, hogy kikerülhessünk. Ő volt az egyedüli az egész intézményben, aki minden hétvégén jött hozzánk látogatni. Nagy szó volt, hogy sikerült kijönnük.

Milyen nyomokat hagytak benned ezek az évek?

Sokat köszönhetek az intézetnek, jobban megbecsülöm a családot, sokáig nem láthattam anyámat, a bátyámat. Ha minden működött volna az életünkben, ha mindig lett volna pénzünk, meg anyagilag biztonságosabb életünk, talán nem lett volna ilyen erős a kötelékünk, mint most. Sok nehéz időszak volt, jobban összekapcsolódtunk.

Anyukád nagyon büszke lehet rád.

Igen, én meg rá. Mindent egyedül csinált, ráadásul betegen, ennyi ideig… Mindennap beszélek vele, és megköszönöm neki, amit értünk és a családunkért tett.

Most már nem kérdezném meg azt, amit az interjú elején, hogy miért fordítottad a figyelmed az elesettek felé. De miért éppen a hajléktalanokat kezdted el támogatni?

Jó kérdés. Ezt nem igazán tudom megmagyarázni. Nekem is voltak nehéz időszakaim, de még nem voltam hajléktalan, szóval tényleg nem tudom. Talán azok a külföldi videósok motiváltak, akik hajléktalanokkal beszélgettek. Kipróbáltam, és jólesett. Azóta csinálom.

Mindenkivel, meg általában azokkal jól tudok beszélgetni, akik hozzám hasonlóan szenvedtek valamiért. 

Te pedig csak ülsz mellettük, és beszélgetsz velük…

Rájuk mindig van időm. Nemrég a villamoson elegyedtem szóba egy hajléktalannal, akivel aznap találkoztam, amikor épp kiengedték a kórházból. Szegényt nagyon megverték. Pénz nem volt nálam, így azt nem tudtam adni, de azt mondta, nagyon jólesett neki, hogy beszélgetett vele valaki. 

Hogy érzed, mire van a leginkább szükségük a fedél nélkül élőknek?

Sok hajléktalan nem is tudja, hogy mi kell neki. Legtöbbször megszólják őket, amiért isznak, pedig sokan nem is fogyasztanak alkoholt, amibe egyébként nagyon könnyű belemenekülni. Sokszor elég lenne egy jó beszélgetés, nem csak nekik, mindenkinek, neked és nekem is.

Szerintem a hajléktalanoknak is beszélgetésre van a legnagyobb szükségük, arra, hogy valaki meghallgassa őket.

Mit szólnak a ténykedéseidhez a barátaid?

Pont most szelektáltam. Voltak, akiknek nem tetszett, amit csinálok, de van olyan barátom is, aki elmeséli, hogy odaült egy hajléktalanhoz. Szóval vannak támogatóim, olyanok is, akikkel csak félévente kommunikálok, de akkor mindent megbeszélünk. 

És mit szól hozzád az anyukád?

Büszke rám, pedig mindent tőle tanultam. Ő akkor is segített az elesetteknek, amikor neki sem volt semmije. Nagyon nehéz volt neki, miközben a betegsége miatt az is csoda, hogy még velünk van, és mégis segített az embereknek. 

Hogy látod magad mondjuk tíz év múlva? 

Esélyes, hogy külföldön fogok élni és dolgozni. Nem tudom még, mi lesz, de az biztos, hogy próbálok boldog és anyagilag független lenni, meg az időmet úgy beosztani, hogy hasznos legyen. És persze aktívan tevékenykedni. Ugyanúgy jótékonykodni, csak tíz év múlva már nem ezt csinálnám, hanem sokkal nagyobb segítséget nyújtva, sokkal nagyobb ötleteket valósítanék meg. És nem csak itt, Magyarországon.