segítség nyújtás

Ez a cikk eredetileg arról szólt volna, hogy miért nem adjuk át a helyünket a metrón, ha idős ember, várandós asszony száll fel a járműre. Aztán történt néhány napja egy eset Pécsett. Egy középkorú hölgy belezuhant a Balokányi-ligeti tóba, és – miután senki nem mozdult –, egy helyi hajléktalan férfi ugrott utána, hogy kimentse. Ha a következmények súlyossága különbözik is, a jelenség valójában ugyanaz a metrón és a fuldokló esetében is: megoszlik a felelősség, így csak bámészkodunk és nem cselekszünk.

Nem mindig tudatos, hogy nem segítünk

Amikor Németh György észrevette, hogy a nő elsüllyed, azonnal cselekedett, és utánaugrott. Bár a kapálózó asszony többször is lenyomta a víz alá, végül a partra tudta segíteni. 

„Amikor többen vannak egy váratlan helyzetben, akkor a 100 százaléknyi felelősség épp annyi felé oszlik, ahányan ott vagyunk” – magyarázza Orosz Györgyi, a Hősök Tere Alapítvány kuratóriumi elnöke. „Összetett dolog, hogy miért nem állunk bele helyzetekbe, de például ez is oka lehet annak, hogy sokan nem gondolják, hogy valamit tenni kellene. György szerencsére képes volt kiválni a tömegből és felelősséget vállalni, 100 százalékban egyedül, és megmenteni a fuldoklót. Az alapítványnál gyakran tapasztaljuk, hogy éppen azok nyújtanak másoknak segítő kezet, akik maguk is segítségre szorulnak – mint itt a hajléktalan férfi. Hiszen ő sokszor tapasztalja, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni.” 

A másik tényező – ami valójában egy tudat alatt zajló, belső folyamat –, hogy ilyenkor működésbe lép egyfajta csoportnyomás.

Teljesen tudattalanul figyelni kezdjük, hogy mások mit csinálnak. Ha ők sem sietnek a bajba jutott segítségére, akkor mi sem fogunk.

„Ezekben a váratlan helyzetekben nagy hatással van ránk a bizonytalanság, és egy bizonytalan helyzetben nehezebben cselekszünk. Ezért ne hibáztassuk azt a másik harminc embert, akik nem mozdultak.”

Félünk egyedül vállalni a felelősséget

Előfordulhat, hogy egy ilyen eseménynél nem értjük azonnal, hogy mi történik, vagy nem vagyunk biztosak abban, hogy valóban az zajlik – tehát valaki fulladozik –, mint amit látunk. Ez pedig tovább nyújtja az időt, ameddig nem lépünk akcióba.

„Amikor felfogjuk, hogy mi történik, tudat alatt beindul az a gondolat, hogy mi lesz, ha kudarcot vallok, ha reflektorfénybe kerülök – hiszen ezt a jelenetet mindenki végignézi –, és kellemetlenül érint majd, ha nem felelek meg az elvárásoknak” – szögezi le Orosz Györgyi. „De természetesen, tudatosan az is visszatarthat valakit attól, hogy akcióba lendüljön, hogy ezzel túl nagy felelősséget vállal, rajta múlik egy – számára idegen – ember élete. És veszélyesnek is tarthatja, hogy a mély vízből kimentsen egy fuldoklót, és esetleg emiatt nem mozdul.”

Ne ítélkezzünk!

Orosz Györgyi kiemeli, semmiképpen ne ítélkezzünk azok felett, akik nem siettek a nő segítségére. Ők nem rossz emberek, csupán áldozatául estek a bámészkodóhatásnak.

„Vészhelyzetben az emberek nem egyformán működnek. Van, aki reagál, és akad, aki leblokkol” – magyarázza Orosz Györgyi. „Senkitől sem várható el, hogy egyedül próbálja meg kimenteni a bajbajutottat. A legfontosabb mégis, hogy ha valaki hajlandó cselekedni, az mindenképpen hívjon konkrétan segítőtársakat. Ha egyszerűen segítséget kér, abban a pillanatban harmincfelé oszlik a felelősség, viszont, ha valakire rámutat, és ad neki feladatot – például, hogy hívja a mentőket –, nos, ilyenkor az is akcióba lendül, akire amúgy bénító hatással van egy ilyen hirtelen stresszhelyzet. Többekkel összefogva kevésbé veszélyes lesz a szituáció, és biztosabbak lehetünk a sikerben.”