A német sajtó tucatnyi olyan fiatal nővel készített riportot, akiket a Rammstein koncertje után kifejezetten azzal a céllal kerestek meg a zenekar csapatából, hogy a koncert utáni partira meghívják őket. Néhányukat Instagramon vadászták le, másokat a koncert ideje alatt filmeztek le. Akiket az Instagramon kerestek meg, arra kérték, hogy egy bizonyos módon öltözködjenek, és a „nulladik sorban”, azaz közvetlenül a színpad előtt kaptak helyet, utána pedig hivatalosak voltak a privát partira.
Beleegyeztek ezek a fiatal nők – akiknek legtöbbször a korát sem ellenőrizték – ebbe? Igen. Számítottak arra, hogy akár szexre is sor kerülhet? Valószínűleg igen. Hol itt a gond, kérdezik a kommentelők, akik szerint amióta világ a világ, a rockzenészek már csak ilyenek, groupie-k mindig voltak és lesznek, és különben is, aki k.rvának áll… „Minek ment oda”, harsogja megint az áldozathibáztatók serege, biztos csak pénzt akar, mit csodálkozik, biztos nem arra számított, hogy a bélyeggyűjteményét fogja neki megmutatni Lindemann, aki – akárcsak a zenekarnak dolgozó „kerítők” – természetesen mindent tagadnak.
Rajongók álma
Egy pillanatra idézzük vissza, milyen volt rajongani valakiért. Arra az elvakult, feltétel nélküli imádatra gondolok, amire a többség csak tizen-, esetleg huszonévesen képes, amikor éjjel-nappal az imádott zenekar vagy énekes dalait hallgatja, kiragasztja a poszterét az ágya fölé, megveszi a spórolt pénzéből a koncertjegyet, és semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy élőben láthassa a Bálványt, az Idolt, a Sztárt, a Nagy Embert. Ezért esetleg több száz kilométert utazik, órákon át ácsorog a tűző napon vagy szakadó esőben, és minden vágya, hogy a Nagy Ember tekintete egy ízben rajta pihenjen meg, netalántán egy aláírást szerezzen tőle, amit talán még a testére is tetováltat.
Vannak aztán olyanok is, akik ennél többre vágynak. Akik elképzelik, milyen lenne, ha a Nagy Emberrel több is lehetne közöttük. Micsoda trófea lenne az az épp kialakulófélben lévő nőiségnek, ha a Nagy Ember éppen őt választaná, akárcsak egy estére!
Ha a Nagy Ember figyelméből neki is jutna néhány percnyi, ha átélhetné a mámorító érzést, hogy abban a néhány percben a Bálvány testestől-lelkestől csak az övé, és olyan közel került hozzá arra a néhány percre, amennyire másik emberhez egyáltalán közel lehet kerülni.
Romantikusabbak esetleg még azzal a gondolattal is eljátszanak, hogy akár több is kialakulhat a Nagy Emberrel – de ha nem, hát úgy is jó, hiszen a „kiválasztottság” így is érvényes.
Álom helyett erőszak
Lindemann esetében, ha hinni lehet a beszámolóknak, nem egészen ilyen érzésekkel távoztak a rajongók. Egyikük arról számolt be, hogy rendkívül fájdalmas volt számára az együttlét, de nem mert szólni, „mivel Lindemannról volt szó”. Egy másik nő eszméletlen állapotban került egy szállodai szobába, ahol arra ébredt, hogy Lindemann fekszik rajta. Az énekes megkérdezte ugyan, hogy abbahagyja-e, amit csinál, de az öntudatánál alig lévő nő azt sem tudta, miről beszél. (Itt jegyezném meg, hogy olyasvalakivel szexuális kapcsolatot létesíteni, aki nincs öntudatánál, erőszaknak számít.) És ott van az ír lány, Shelby Lynn, akinek gyakorlatilag teljes emlékezetkiesése van a Rammstein koncert utáni partijáról, noha állítása szerint csak két tequilát ivott, másnap pedig zúzódásokkal a testén ébredt.
Egy árulkodó Rammstein-szöveg
A dolognak különös ízt ad, hogy Lindemann egy 2020-as szövege is előkerült az interneten, Wenn du schläfst (Amikor alszol) címen, amelyben arról ír, számára mennyire vonzó, amikor valaki egyáltalán nem mozdul meg, ellenben ő bárhol megérintheti, hiszen „így szórakoztató”. A szövegből az is kiderül, milyen módon lehet ezt elérni: „Egy kevés Rohypnol (a váliumnál tízszer erősebb nyugtató) a borba, / És egyáltalán nem tudsz megmozdulni. / És alszol, ez egy áldás.”
Szégyen és önigazolás
A rajongó, amikor rábólintott a meghívásra, valószínűleg nem ilyen tapasztalatra vágyott. Nem tudhatja, hogy a Rohypnol vagy valami más okozta-e az emlékezetkiesést, de valószínűleg szégyelli magát. Szégyelli, hogy óvatlan volt, hogy vele ez megtörténhetett, hogy használták a testét, kihasználták a rajongását, azt, hogy a saját teste és érzései fölé helyezte a Nagy Embert. Talán igyekszik minél hamarabb elfelejteni, esetleg önigazolásként megszépíti az emléket,
bár valahol mélyen tudja, hogy nem volt egészen rendben, amit átélt, saját maga előtt is tagadja, hogy erőszak áldozata lett – és esetleg éppen a közösségi médiában, a kommentfolyamban harsogja, hogy „minek ment oda”.
Rosszabb esetben traumatizálódik, testileg-lelkileg összetörik. Vagy kiáll a nyilvánosság elé, és elmondja, mit élt át, azért, hogy másokkal ne történhessen meg, amit ő már nem tud meg nem történtté tenni, vállalva a köpködést, ítélkezést és áldozathibáztatást. Shelby Lynn és a többi, az eset kapcsán megszólaló rajongó ezt az egyáltalán nem könnyű utat választotta.
A Bálványról jobb esetben csak annyi derül ki, hogy ugyanolyan, mint bárki más: intimitásra képtelen, alkohol- vagy drogmámorban fetrengő, izzadságszagú, öregedő férfi, akinek, noha a koncerten lángcsóva tör elő a torkából, a valóságban ugyanúgy szájszaga van, mint bárki másnak. Aki valószínűleg azért választja a kielégülésnek ezt a módját, hogy érezzen végre már valamit. De az, hogy a másik emberi lény mit érez, valószínűleg eszébe sem jut soha.
