Alkonyodik a külvárosi mellékút mentén, a fűtenger mögött. A lemenő nap sugarai megvilágítják az út mellé dobált pillepalackhegyeket, a térdig érő gazt, a beljebb húzódó bozótost, és az oszlopok mellett álldogáló, lenge öltözetű lányokat. Néha egy-egy autó lassít, teljesen átlagos férfiak érdeklődnek a tarifák iránt, aztán vagy létrejön az üzlet, vagy csalódottan továbbhajtanak.
Este hétkor indulunk a belvárosból. Kísérőim addigra összekészítik a kosarat: többféle csokit, óvszert, kézfertőtlenítőt tesznek bele. Behűtik az üdítőket, energiaitalokat, ásványvizet, forró vizet töltenek a palackokba, hogy teát és kávét is tudjanak kínálni. Mindketten az Üdvhadsereg munkatársai, egyikük az emberkereskedelem elleni fellépés nemzetközi kapcsolattartója. Mert az emberkereskedelem – amibe a prostitúció is beletartozik – határokon átívelő probléma: a lányokat hozzák-viszik; ez a nonprofit, keresztény szervezet pedig megpróbál nekik segíteni, itthon és külföldön egyaránt.
Az Üdvhadsereg Magyarországon
Az Üdvhadsereg a rendszerváltás óta működik újra hazánkban. 1990-ben indították újra segítő munkájukat, az 1947 óta tartó kényszerű távollét után. 2024-ben ünneplik a munka elindulásának 100. évfordulóját Magyarországon. Amellett, hogy küzdenek az emberkereskedelem ellen, ma már újra nappali melegedőket, éjjeli menedékhelyet, női és férfi-hajléktalanszállót, családok átmeneti otthonát, óvodát és több helyszínen népkonyhákat is üzemeltetnek, 120-250 napi adag étel készül ezeken a konyhákon. Az úgynevezett utcai megkereső szolgálat – amely a prostituáltaknak nyújt segítséget – 2017 januárjában indult. Külföldi példákon keresztül tanulták meg, hogyan lehet a „lányoknak” – ahogy ők nevezik – hatékony segítséget nyújtani. Jelenleg Budapesten négy helyszínen, hetente keresik fel a testük áruba bocsátásából élő nőket. Azoknak, akiken látják, hogy szabadulnának már az utcáról, felvillantják, hogy van más lehetőség is, és segítenek nekik új életet kezdeni.
„Fontos nekik, hogy valaki emberként tekint rájuk”
„Ezek a lányok ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint bárki más, sokan mégis tárgyként kezelik, elítélik, megbélyegzik őket” – mondja egyik kísérőm. „Emberek ők is, különböző sorsokkal. Nekünk arra kell koncentrálni, miben tudunk nekik segíteni. Miért vannak ott, amikor másképp is lehetne? Nagyon szeretem látni, ahogyan érlelődnek bennük a gondolatok, az elhatározás, hogy otthagyják az utcát. Ők is szeretettel fordulnak felénk, várnak minket, fontos nekik, hogy valaki emberként tekint rájuk.”
„Felkínáljuk nekik a kapcsolatot, a mi személyünket, ők pedig szabadon eldöntik, élnek-e a kapcsolódás lehetőségével. Minden találkozás, beszélgetés egyedi. Mi mindig arra reagálunk, amit a lányok megosztanak. Ha munkalehetőséget keresnek, viszünk álláshirdetéseket, ha a bölcsődei vagy óvodai beiratkozással kapcsolatban kérnek segítséget, akkor abban segítünk. A végső célunk az, hogy eljussanak oda, hogy önálló, felelősségteljes döntéseket tudjanak hozni az életükkel kapcsolatosan.”
Természetesen nem minden pillanat alkalmas az ilyen beszélgetésekre: „Lehet, hogy aznap éppen nem jól keres, frusztrált, összeveszett a barátjával – mert nem stricijük van, hanem barátjuk –, lehet, hogy amikor csöng a mobilja, éppen a futtatója keresi, hogy ne beszélgessen, menjen dolgozni. Vagy éppen össze van fagyva télen az egész napos ácsorgástól.”
A tapasztalat azt mutatja, hogy aki nagyon akar, ki tud ebből a helyzetből törni. A lányokban formálódik, érlelődik a gondolat, hogy változtatni szeretnének, de alig van kapcsolatuk a külvilággal: amikor hazamennek, alszanak, majd másnap újrakezdődik az egész. Persze senki nem úgy kezdi, hogy prostituált akar maradni élete végéig: „Amikor elkezdik, azt mondják, csak addig csinálják, amíg kicsit megszedik magukat, aztán nyitnak egy boltot.
Aztán eltelik tíz év, mennek striciről stricire, és semmijük sincs. Ilyenkor gyakran elhangzik a lányok részéről: ha még egyszer kezdenék, »okosabban« csinálnák.”
Színlelt szerelem
Lassan megérkezünk a helyszínre, egyre-másra tűnnek fel a lányok. Nyolc lányt számolunk meg, egymástól száz-egynéhány méternyi távolságra, kísérőim intenek mindegyiküknek, a lányok barátságosan visszaintegetnek. Egyeseken rövidnadrág, mások egy szál bugyiban, melltartóban, noha hűvös még az este. Közben kísérőim mesélnek a „becserkészés” folyamatáról. Az állami gondozásból kikerülő lányok a legkiszolgáltatottabbak, hisz mögöttük nincs családi háló. „A »loverboy«-ok professzionális módon cserkészik be áldozataikat. Szép szavakkal, ajándékokkal, szerelmet színlelve észrevétlenül hálózzák be őket. Ezt követi a segítségkérés: »meg vagyok szorulva anyagilag, ha szeretsz, akkor segíts ki«.” Ez a prostitúciót takarja.
„Az utca gyors, biztos, de rossz lehetőség. Olyan ez, mint egy bántalmazó kapcsolat, éppen olyan nehéz kilépni belőle. Nem is szokott elsőre összejönni, csak többszöri nekifutásból. De vannak, akiknek sikerül: vagy egy klienssel »dobbantanak«, vagy nagy nehezen, több kísérlet után otthagyják. Akik maradnak, kiégnek, elhasználódnak.”
„Nem így képzeltem én se”
Felvesszük a láthatósági mellényt, sorra odamegyünk a lányokhoz. Gyalogolunk az út mentén a gazban, visszük az édességes kosarat, a behűtött üdítőket és energiaitalokat, a termoszt. Az út szélén mindenfelé eldobált palackok, zsebkendőfoszlányok, energiaitalos dobozok, és ki tudja, még mi minden. A lányok közvetlenek, kedvesek. Kék, zöld, barna szemük villan a műszempilla alatt, sokat mosolyognak, gondosan manikűrözött kezük röpköd, mint a pillangó szárnya. Szőke, barna, fekete hajzuhataguk derékig ér. Kedélyesen beszélgetni kezdünk arról, hogy sokat esett az eső, nem ment jól az „üzlet”, de most már szerencsére jön a jó idő.
Az első sokk akkor ér, amikor tudatosul bennem, hogy ezek a lányok tényleg olyanok, mint bárki más. Ha bármelyikük a villamoson állna mellettem, eszembe sem jutna, hogy a testéből él. A „régiek” megosztják álmaikat, vágyaikat: „Nem akarom örökké ezt csinálni. Még pár évig itt vagyok, aztán elmegyek pillázni vagy körmözni.
Olyan munkát szeretnék, ahol ülni kell. Álltam én már eleget.”
Csevegünk a műszempillákról („már ki sem bírnám nélküle, úgy megszoktam”), mások a gyerekeik képét mutatják a telefonban („látod, milyen szép?”), vagy eldicsekednek azzal, hogy a gyerek kitűnő bizonyítványt vitt haza. Anyák, mint én: akár a szülői értekezleten is ülhetnének mellettem. Kínáljuk őket, a csokit elfogadják („nekem nem kell, de a gyereknek viszek”), az üdítő is jólesik a porban, az egész napos álldogálás után.
A lányok a családjuk előtt sokszor titkolják, mivel keresik a kenyerüket. Csak annyit mondanak, Pesten dolgoznak. „Azok tudnak a legkönnyebben kiszállni, akik mögött van egy szociális háló, egy család, ahová vissza tudnak menni. De el kell teljen pár év, mire tudatosul bennük, hogy ugyanott vannak, ahol kezdték, rosszabb esetben átvágták, kihasználták őket.”
Csípnek a szúnyogok, befújjuk magunkat, a lányok is. A szúnyogriasztó szaga keveredik a lányok parfümjének illatával. Tovább beszélgetünk időjárásról, új albérletről, gyerekekről, akikre a barátnő vigyáz, amíg anya elmegy dolgozni. Szó esik valakiről, aki külföldre ment, de az „nagyon durva, ahhoz képest ez mennyország”. (Igyekszem nem belegondolni, milyen az az élet, amihez képest még az utcai strichelés is jobb.) Egyikük szeméből olyan szomorúság árad, hogy összefacsarodik a szívem.
A lányok sokfélék, mint ahogy az élettörténetük is az. Az újakra mindenesetre fújnak: „kitesznek mindent”, „elviszik a vendégeket”, „áron alul mennek el”. Az egyik „új” lányon – ránézésre húszéves sincs – csak bugyi-melltartó van, a lábán kopott sportcipő. Az út mellett nejlonszatyor, benne a ruhái. Megkérdezzük, hogy megy az „üzlet”, és elhűlve számolgatom, hány „komplett” és „francia” kell ahhoz, hogy hozza az elvárt napi bevételt. „Nem így képzeltem én se”, mondja. Talán állami gondozott volt, nekik a legnehezebb kiszállni a prostitúcióból: „Nincsenek kapcsolataik, nincs hová menniük. Utaztatják őket az országban mindenfelé, aztán viszik őket külföldre.” A másik „új” négy és fél év kihagyás után most jött vissza. Szűkszavú, nem fogad el semmit, elmenőben még látjuk, ahogy egy taxis lefékez mellette.
Prostitúció: ördögi kör
„Amikor először hozzák ki őket, nagyon kelendőek. Viszik őket, mint a cukrot. Ezt elismerésnek veszik, és azt hiszik, mindig így lesz. Egy idő után megjelennek a pótszerek: póthaj, műszempilla, műköröm. És persze a drogok is. Rászoktatják őket, aztán az anyagért dolgoznak. A gyerekkel is lehet zsarolni őket, hogy rájuk küldik a gyámhatóságot. És persze azzal, hogy elmondják otthon, a családnak, mivel foglalkoznak. Egy ördögi kör ez, a 22-es csapdája. Hiába érlelődik meg valakiben az elhatározás, hogy otthagyná, sokszor megnehezíti ezt a társfüggőség, érzelmi függőség, a zsarolás, vagy az, hogy nincs hova, kihez menniük. De nekik kell lépniük, mi nem tudunk helyettük dönteni. Mi itt vagyunk, támogatjuk őket a döntéseikben. Nincsenek egyedül.”
Besötétedett, ideje indulnunk. Visszatesszük a kosarat az autóba, és magunk mögött hagyjuk ezt a különös világot, a megbélyegzett nőkét, akiknek a gyerekei esetleg a miénkkel együtt járnak oviba, akik ugyanúgy a telefonjukat nyomkodják szépen manikűrözött kezükkel. Egyeseknek, ha ők is úgy akarják, talán lesz kiút, mások talán örökre benne ragadnak a prostitúcióban. Az út mellett, mint törött szárnyú madár, eldobott esernyő hever. Meg egy fél pár szakadt, fekete neccharisnya.
