Pamela Anderson a világ leghíresebb playmate-je. A nyuszis magazin címlapján ő szerepelt a legtöbbször, ikonikus megjelenése és lázadó természete kiemelte a sztárok sorából. A 90-es években igazi szexszimbólum volt. Ryan White dokumentumfilmjében a Baywatch egykori sztárja saját szavain keresztül meséli el, hogyan is élte meg azt a történetet, amit mi az újságok címlapjaiból ismerünk, ezzel is jelezve, hogy készen áll arra, hogy a média bábjának szerepét maga mögött hagyhassa. Örökre. Megmutatja nekünk, ami a címlapokon nem látszott, a szüleit támogató lányt, a kétgyermekes anyát és a gondoskodásra, szeretetre és biztonságra vágyó nőt is.
Egy jó sztori többmilliós bevételt is hozhat
Ki vagyunk éhezve a pletykákra. Milliós kattintások, több százezres pletykalapeladások tükrözik, milyen tartalmakra is vagyunk kíváncsiak nap mint nap. Mindeközben, ha magunkról hallunk rosszindulatú pletykát a munkahelyünkön vagy a baráti társaságban, az súlyos lyukakat lőhet az önbecsülésünkön és a biztonságérzetünkön. Mégis, mások életén vígan csámcsogunk, az első sor biztonságos távolságából, popcornt ropogtatva élvezzük, hogy a hibákat nem mi követjük el éppen. Vajon hányszor gondoljuk végig, mit élhet át a címlapon szerepeltetett személy? Egyáltalán gondolunk-e arra, hogy ő is ember?
A „Pamela, a love story” hamar Anderson életének sűrűjébe dob minket, és nem is kell sokat várnunk, hogy a fenti két kérdésre elkezdjük megfogalmazni a válaszainkat. Hamar kibontakozik a platinaszőke haj alatt megbújó apró, barna hajú kislány képe, aki alkoholista édesapja mellett otthon sem volt biztonságban, miközben már kislányként olyan szexuális traumákat élt át, amit soha senkinek sem kívánnánk ebben az életben. Igaz, arra nem tér ki pontosan a film, hogy ezek a traumák milyen hatást is gyakoroltak Anderson személyiségére, szexualitására, önértékelésére, de mély pszichológiai tudás nélkül is elképzelhető, hogy mindez súlyos köveket pakolt a hátizsákjába.
A testi meztelenség azt jelenti, hogy nincsenek határok?!
Szeretünk sztereotípiákban gondolkozni és címkéket aggatni másokra, alapvetően nem gonoszságból, hanem azért, hogy könnyebb legyen a beáramló információt feldolgozni. Ezzel csak az a baj, hogy torzítja a valóságot, és olyan dobozba zárhatja a világnézetünket, amiből nehéz, sőt tudatosság nélkül lehetetlen kimozdulni. Vizsgáljuk meg, milyen címkéket is aggattunk egy címlapon meztelenül szereplő nőre vagy férfira! Mindez talán keveset változott a 90-es évek óta.
Ez a film segít levetkőzni ezeket az előítéleteket.
Andersonnak a meztelenség a teste feletti kontroll visszaszerzésében katartikus jelentőséggel bírt. Egyfajta gyógyulást a mély sérülésekből, ami máris új perspektívát nyújt az előítéletek megkérdőjelezésében.
Mindennek hamar vége szakadt, amikor Anderson és férje közös otthonából lába kélt a saját szórakozásra gyártott, magántulajdonú kazettáknak. Elkezdődött a 90-es évek egyik legnagyobb szexbotránya, és az internet berobbanásával, házi videóik a legtöbbet látogatott szexvideóvá váltak. Mindez nemcsak végeláthatatlan lelki károkat okozott, de még vetéléshez is vezetett az akkor második gyermekét váró megtört nőnél, aki a mai napig (tudatosan) egy forintot sem keresett a videóval.
„Az ügyvédek azt mondták: »Te a Playboyban szerepelsz, nincs jogod a magánélethez« – meséli a videók miatt indított perről Anderson. A szexuális életemről kérdezgettek, én pedig folyamatosan azon gondolkodtam, hogy amikor engem loptak meg, mégis miért kérdezősködnek a szexualitásomról, a preferenciáimról, a testrészeimről, és arról, hol szeretek szeretkezni.” Anderson azt mondta, hogy „borzalmas nőnek” és „húsdarabnak” érezte magát a tárgyalóteremben. A Playboyban való megjelenést „megerősítőnek” nevezte, de azt mondta, hogy az ellopott szexszalag és az azt követő következmények „nemi erőszaknak tűntek”.
Erőszak a médián keresztül
Ez a szívbe markoló történet újabb erőteljes példája annak, hogyan is tekintünk azoknak az embereknek az életére, akik kilépnek a nyilvánosság elé, és még pucérra is vetkőznek. Úgy érezzük, az életük a sajátunk is, ami ránk tartozik, és anélkül, hogy végiggondolnánk, milyen hatása lehet mindennek. Úgy alakítjuk mások narratíváját, hogy az minél izgalmasabb sztori legyen, így lesz egy emberi sors pénzgyártó masina. Ami a mi életünket feldobja, jókat csámcsoghatunk rajta az ismerősökkel, az a másikét örökre megsebzi.
A fogyasztóipart a fogyasztó alkotja, így felelőssége van benne.
Ezért érdemes végiggondolni, milyen médiatartalmakat fogyasztunk, mert a média egy jó sztoriért bárki lelkét kész feláldozni. Úgy, ahogyan mi, a kamerák kereszttüzében álló nő is szeretetre és elfogadásra vágyik. „Inkább szeretek egy pillanatra, mint hogy nyomorult legyek egy életre” – írta naplójába. „Imádok szerelmesnek lenni. És sebezhetőnek lenni. És adni. Csak így lehet élni. Sebezhetően.” Pamela Andersonban megvan a bátorság a sebezhetőségre, amit a legtöbben páncéllal védünk, és közben magunk is szenvedünk, hogy nem tudunk kapcsolódni. Ez az üzenet az igazi ajándék tőle, ha készen állunk a fabrikált, szenzációhajhász pletykák mögé nézni.
A nyilvános szereplés, a test közszemlére tétele nem jelent határtalanságot, nem jelenti azt, hogy felhatalmazhatjuk magunkat a bántalmazásra. Más kárán szórakozni bántalmazás, amit ha képesek vagyunk magunk mögött hagyni, akkor éppen elég tere lehetne az emberségnek és támogatásnak.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
