Önsebzés öncsonkítás

Tízévesen még nem tudtam megválaszolni, hogy miért csinálom, ezért inkább elkezdtem odafigyelni a dologra, és otthon csak akkor tépkedtem a hajam, amikor senki sem látta. Nem tudtam megmagyarázni, hogy valójában csonkítom magam. Hogy azt reméltem, hogy a hajszálakkal együtt megszabadulok a bántástól is. Bíztam benne, hogy ez majd megvéd, és ha csúnyább leszek, nem fognak majd bántani.

Nem tudtam a problémáról beszélni, nem ismertem fel, nem tudtam szólni, hogy fáj. Tízévesen nem voltak rá szavaim, így a saját eszközeimmel igyekeztem megvédeni magam. A szüleim még nem tudták, hogy ez egy segélykiáltás, így meghallani sem tudták azt. De rám szóltak, ha megfeledkeztem magamról, és mégis előttük tépkedtem a hajam.

A fizikai fájdalom eltereli a figyelmet az érzelmi fájdalomról

A helyzet azonban az, hogy az öncsonkítás célja nem csak az, hogy az illető felhívja magára a figyelmet. Könnyű elutasítani a problémát azzal, hogy csak manipuláció, figyelemfelkeltés, rászólni az másikra, hogy fejezze be, ne csinálja már.

Az igazság ezzel szemben, hogy az öncsonkítás egy nyelv, nem csak egy tevékenység.

Gyakran, amikor megkérdezik az embert, hogy miért bántja magát, nem tudja megmagyarázni. Sokan nem tudják, hogy a legtöbb esetben az önsebzés érzelmi stresszhez kapcsolódik, és egy gyerek vagy egy kamasz esetében teljesen felesleges elvárni, hogy tisztán és érthetően elmondja, hogy mi a baj. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem szól, nem jelzi, hogy rosszul van. 

Ahogy Anthony Smith pszichológus javasolja, ahelyett, hogy rászólnál, tedd fel neki a kérdést: ha ezek a sebek (vágások, égési sérülések stb.) beszélni tudnának, mit mesélnének? Ez a kérdés párbeszédet indít és sokkal messzebbre visz, mint a tiltás.

Az önsértés célja tehát sokkal inkább az, hogy az ember tudassa a környezetével, amit nem tud megfogalmazni. Nincs azonban arra utaló jel, hogy kéz a kézben járna az öngyilkossági hajlammal. Az önsértés ugyanis nem a halálról szól, azonban vezethet véletlen öngyilkossághoz, például ha valaki vagdossa magát. De jelezheti azt az érzelmi zűrzavart, ami végül az öngyilkossághoz vezet.

Bármi is a kiváltó ok, nem kérhetünk meg valakit arra, hogy fejezze be, ami működik, anélkül, hogy alternatívát javasolnánk neki. Meg kell értenünk az önsértés funkcióját, és segítenünk egy új, biztonságosabb fájdalomcsökkentő módszer megtalálásában.

A kopasz foltom szerencsére elmúlt, és bár már nem tépkedem, még így, majdnem húsz évvel később is gyakran kapom magam azon, hogy húzogatom a hajszálaimat. Alternatív megoldásként nekem végül egy társadalmilag elfogadottabb verziója a sebzésnek, a tetoválás segített. Itt én kontrollálhatom, hogy mikor és mennyire fáj, de ezzel párhuzamosan lassan tíz éve járok terápiára is. Vannak viszont, akik a sportra, mások pedig az írásra esküsznek. Bármi is legyen az, idő kell ahhoz, hogy megtaláljuk a tevékenységet, ami segít és hatékonyan váltja fel az öncsonkítást. Addig azonban a legfontosabb, hogy meghalljuk a segélykiáltást, akkor is, ha ez a megszokottól eltérő formában jelentkezik.