önértékelés önvád önelfogadás

A kommunikáció elengedhetetlen része az életünknek. Egyszerűen nem tudunk nem kommunikálni. Éppen ezért mérhetetlenül fontos a kommunikációnk fejlesztése annak érdekében, hogy minél sikeresebbek és hatékonyabbak lehessünk kapcsolatainkban. Egyre több kommunikációs tréning tölti be a piaci rést a fejlődésre való igény miatt. Az már sokkal kevesebbeknek jut eszébe, hogy azon változtasson, hogyan kommunikál önmagával. Szerencsére a gondolatainkat csak mi halljuk, és megeshet, hogy a következő mondatok ismerősek lehetnek: „Biztos, hogy hülyeséget fogsz mondani!”, „Látod, már megint béna voltál!”, „Ennyire nem lehetsz hülye!” Hogyha mások mondanák ezt nekünk, valószínűleg nagyon bántónak élnénk meg, és meglenne a véleményünk róla. Azonban, ha mi magunk tesszük ezt saját magunkkal, szinte fel sem merül a kérdés, hogy ez mennyire van rendben. Saját magunkkal is beszélgethetünk másképp?

A belső kritikusunk megszületése

Egyik gyermekben sincs ott a belső kritikus, amikor felsír. Sajnos később kerül a fejünkbe, és a környezetünk ülteti el a csírákat. Érzelmi szükségleteink azok, amik velünk születnek, a szülők elsődleges feladata a fizikai szükségletek mellett ezeknek a szükségleteknek a kielégítése. Fontos, hogy szeressenek, akkor is, ha hibázunk, fontos, hogy elfogadjanak minket olyannak, amilyenek vagyunk. Motiváljanak a játékra, a spontaneitásra, és reális elvárásokat állítsanak elénk. Ha ezek a szükségletek sérülnek, felüti a fejét a belső hang, miszerint nem vagyunk elég jók, és megtanuljuk, hogy az elfogadás feltételekhez kötött.

„Kislányom, szép jegy a négyes, de az ötös szebb.”, „A fájdalom katonadolog, a katonák nem sírnak.”, „Na ne beszélj már hülyeségeket.”, „Ha így viselkedsz, nem lesznek barátaid.” A végtelenségig folytathatóak a sokszor tévesen támogatásként eleresztett kritikus mondatok. A szüleink, tanáraink, kortársaink, vagyis mások számunkra fontos visszajelzései táplálják a belső kritikust a fejünkben, aki idővel berendezkedik nálunk, és szükségünk sem lesz másokra abban, hogy ezeket a mondatokat mindennap hallhassuk.

Miért hisszük el, hogy igazat mond?

A belső kritikust nagyon könnyű motivátornak értelmezni, aki igazából a jóságos tündérkeresztanyánk is lehetne. „Mondj igent, és akkor szeretni fognak.”, „Ha maximálisan teljesítesz, akkor lehetsz jó munkaerő.”, „Béna vagy, úgysem tudod megcsinálni, milyen jó, hogy nem mentél ebbe bele.”

Olyan helyzetekbe kerülünk, amelyekben egyáltalán nem akarunk részt venni, olyan helyzetekben nem szólalunk meg, amelyekben fontosnak éreznénk a megnyilvánulást, olyan kapcsolatokat kerülünk el, amelyek értékesek lehetnek az életünkben. Végül, ahogyan azt környezetünk sem tette, mi magunk sem hangolódunk rá ezáltal érzelmi szükségleteinkre, ami sorozatos belső konfliktusokat teremthet.

Hogyan hallgattassuk el a nem kívánt vendéget

A belső kritikusunk legyőzésére a legfontosabb lépés, hogy egész egyszerűen nem állunk vele szóba többé! Ha meg is szólal, csendre intjük, és korrigáljuk a mondandóját. Nagyon idegenül hathat, de az öngondoskodás fontos része, hogy ne lebontsuk az önbecsülésünket, hanem építgessük azt. Ettől nem leszünk beképzeltek vagy nagyképűek, egyszerűen csak egészséges kapcsolatot létesítünk saját magunkkal. Mennyivel jobban hangzik egy „béna vagy” helyett azt mondani magunknak, hogy „sajnálom, hogy fájdalom ért” vagy egy „hülye vagy” nélkül, inkább azt gondolni, hogy „tudom, hogy félelmetes ez a helyzet, de fontos, amit gondolsz.”

A belső kritikus nagyon alattomos, hihetetlen könnyedséggel, másodpercek töredéke alatt ontja belénk a romboló mondatokat. Ezért elsődleges feladatunk feltérképezni mérgező szavait. Ha ezeket már megtaláltuk, mindegyikre írjunk támogató, elfogadó, szeretetteljes gondolatokat. Majd amikor felüti a fejét a kis galád, oltsuk ki ezekkel a mondatokkal mérgező szavait.