Áprilisban a cannes-i filmfesztivál mentén robbant egy újabb filmes botrány, ahol Catherine Corsini francia filmrendezőt vádolták zaklatással, illetve olyan filmjelenetek használatával, ahol 16 évnél fiatalabb gyermek szerepelt szexuális tartalmú jelenetben engedély nélkül. Harvey Weinstein óta a filmvilág talán egyre érzékenyebbé válik minderre, és ha még nem is általános jelenség, de gyakrabban kerülnek felszínre a produkciók során fellépő problémák. Mégis könnyebben felmentjük a művészek elfogadhatatlan viselkedését azután is, hogy mennyi szörnyűség látott napvilágot az utóbbi évtizedekben. A Le Retour-t (A visszatérés) a vádak ellenére berakták a fesztivál programjába. Miért nézünk könnyen félre ilyen és ehhez hasonló esetekben?
A belső feszültség oldása
A művészettörténet kánonja tele van kegyetlen, kizsákmányoló, bántalmazó alakokkal. A művészetük mögött zajló életükről olvasva könnyen alakulhat ki bennünk belső feszültség és frusztráció. Hogyan lehet az, hogy a csodás festményeiről híres Picasso így bánt a nőkkel? Ezt most tényleg higgyem el? Nagyon ambivalens élmény, amikor egy olyan művész, akinek a munkái fontosak számunkra, csodáljuk azokat, vagy egyenesen az életünkben fontos horgonypontok, nem éppen olyan életet él, ahogyan azt elképzeljük.
Az idealizált képpel szemben a nyers valóság nehezen elviselhető kognitív disszonanciát teremthet bennünk. Kognitív disszonancia akkor fordul elő, ha a hiedelmeink vagy értékeink ütköznek a cselekedetekkel. Legyen szó önmagunkról vagy mások viselkedéséről. A nagy művészek esetében magatartásuk ütközhet azzal a pozitív képpel, amelyet művészetük alapján róluk alkottunk. Ez kellemetlen érzést és mentális stresszt kelt, amit gyakran úgy próbálunk enyhíteni, hogy megtaláljuk a viselkedésük igazolásának módjait.
A zsenialitás felmenthető?!
A művészeket könnyű lázadóknak tekinteni, akik megkérdőjelezik a társadalmi normákat és elvárásokat. Ez a lázadás művészi megnyilvánulásuk fontos aspektusának is tekinthető, ezért nem kérdőjelezzük meg viselkedésüket. Egyszerűen csak úgy tekintünk ezekre, mint egyedi személyiségük tükre. Kivételes tehetségük miatt a társadalom nagyobb mozgásteret adhat nekik, „zseninek” tekintve őket, akik más szinten működnek, mint mi, és éppen ezért akár más szabályok is vonatkozhatnak rájuk.
A megkülönböztetettség és az érezhetően lazább normák könnyedén megteremthetik az alkotókban a feljogosítottság élményét, amiben mások határainak, szükségleteinek tiszteletben tartása akadályozottá válik. A tehetség és a feljogosítottság pedig gyakran autokratikus működéshez vezet, ami nem igazán az együttműködésről szól. Sokkal inkább egy hierarchikus működésen alapszik, ahol az alkotó szava válik az egyetlen elfogadható iránnyá. A filmiparban pedig gyakran találkozhatunk ezzel a működéssel.
Mindezzel persze érdemes vigyázni és nem azonnal a démonizálás csapdájába esni, főleg abban az esetben, amikor kevés információnk van a helyzet megítéléséről. Azonban bármennyire is elnézőek vagyunk, a nagy művészek viselkedésének elfogadása negatív következményekkel járhat.
Azt üzenheti, hogy a bántalmazó viselkedés mindaddig elfogadható, amíg tehetséges vagy sikeres vagy.
Minimálisra csökkentheti az áldozatoknak okozott károkat is, fenntartva a bántalmazással szembeni tolerancia kultúráját. Éppen ezért muszáj érzékenyebbé válnunk ezekben a kérdésekben, hogy az érintettek merjenek felszólalni, és megkaphassák a megfelelő támogatást.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
