Általában mindenki büszkén meséli, ha a szülei vagy a nagyszülei évtizedeken át kitartottak egymás mellett, mégis egyre kevesebben képesek ezt megismételni. Igaz-e, hogy az emberi természettől alapvetően idegen az életen át tartó monogámia – ahogy sokan szeretik hangoztatni –, vagy egyszerűen csak nem vagyunk képesek erőfeszítéseket tenni egy hosszú távú célért? Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ma ezt a kérdést járják körül.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Lehetséges, de nem mindenkinek ez az útja
Lehet-e évtizedeken vagy akár egy életen keresztül monogámnak lenni? Biztosan. Az ember sok mindent kibír. A kérdés inkább az, hogy érdemes-e? Erre pedig már igencsak egyéni válaszok születhetnek. Értékrenden, hiten, személyiségtípuson (például hogy mennyire kalandkereső valaki) vagy akár intro-, extrovertáltságon is múlik, hogy kinek mennyire komfortos a monogámia.
Azt gondolom, hogy a monogámia részletkérdés ahhoz képest, hogy az ember a méltóságát ápoló, elégedett, önmaga és a világ iránt bizalmat érző életet tud-e élni. Ez sokkal fontosabb, mint a monogámia. Ha valaki olyan kapcsolatban él, ami építi őt, tisztelettel vannak egymás iránt, jól élik és „csinálják” a szeretetet, az szuper! De egy ilyen kapcsolatnál is előfordulhat, hogy egy idő után eltávolodnak egymástól, más irányba fejlődnek, és bár a tisztelet és szeretet megmarad, mégsem lesz már kielégítő az együttélés. Ilyenkor lehet, hogy érdemesebb másik párt keresni, vagy akár egyedül maradni. Azt is el tudom képzelni, hogy működhet egy bizalmon és tiszteleten alapuló nyitott házasság is. Éppígy az is lehetőség, hogy valakik képesek úgy leélni évtizedeket, hogy újra és újra visszaszeretnek egymásba, hogy a kapcsolatuk az évek múlásával oly módon alakul át, ami éppen kielégítő mindkettőjük számára, és a monogám kapcsolat az, amiben a legboldogabbak tudnak lenni.
Van néhány szempont, amit jó, ha észben tart az ember, ha hosszú távú (és monogám) kapcsolat a célja. Először is fontos, hogy nyíltan tudjatok beszélni egymással, és tisztázzátok, hogy nemcsak úgy általában a világ dolgairól, hanem az együttélésről, a kapcsolatokról mit gondoltok. Akármilyen kapcsolatot is szeretnétek, az akkor fog jól működni, ha a másik érti a te igényedet, és azok számára elfogadhatók. Aztán az is lényeges, hogy attól, hogy „párod” van, ne várd tőle, hogy az életed minden szeletén osztozzon veled. Ezek túlzott elvárásokká válhatnak, és nyomaszthatják a pár mindkét tagját, ha azt gondolják, hogy ezentúl éppúgy együtt kell főzni, mint nyaralni meg sportolni. Az önismeret és egymás ismerete nagy segítségedre lehet: ha tudod, hogy mik az igényeid, és mit tud ő nyújtani, akkor reálisan láthatod, hogy mit várhatsz tőle, elég-e ez neked, és bátran fordulhatsz másokhoz, hogy a többi szükségleted is kielégüljön. (És itt nem a szexre gondolok, bár arra is gondolhatnék, hanem bármire az intellektuális beszélgetéstől a játszóházba járásig.) Fontos az odafordulás gesztusa is, akármilyen szakaszában is van éppen a kapcsolatotok: az, hogy elfordulás vagy ellene fordulás helyett odafordulással reagálj a partnered megnyilvánulásaira, nagyon fontos a szeretet fenntartásához.
Azt is hiszem, hogy a szeretet fenntartása az odaforduláson túl is energiát igényel, leginkább az együtt töltött időben. A közös, mindkettőtök számára élvezetes foglalatosságok szükségesek a kötelék fenntartásához. De ha esetleg azt is tapasztaljátok, hogy éppen nem jól vagytok együtt, akkor is lehet ezen javítani, nem biztos, hogy elveszett az egész ügy. Szóval azt gondolom, hogy akinek ez a fontos, ez az útja, az simán fenntarthat egészen hosszú ideig egy monogám kapcsolatot, csak éppen az is munkát, figyelmet igényel, és nem is biztos, hogy mindenki számára ez az egyetlen jó megoldás.
Milanovich Domi: Az összetartozás érzését nem csak korlátozással lehet erősíteni
Míg a monogámia egy meglehetősen modern képződmény, addig a partnerünkön kívüli személyekhez való vonzódás képességét évezredek óta a sejtjeinkben hordozzuk. Teljesen természetes emberi sajátosságról van szó, nem kell miatta bűntudatot érezned, vagy rögtön megkérdőjelezned a társad iránti érzéseidet. Az viszont fontos, hogy megtanuld kezelni ezeket a helyzeteket, és nyíltan kommunikálni az igényeidet a partnerednek, hogy informált döntést tudjon hozni a kapcsolat folytatásáról.
Először is érdemes tisztázni, mit értetek egyáltalán monogámia alatt. Általában úgy teszünk, mintha magától értetődő lenne ez a fogalom, holott a szakirodalom is minimum 4 típusát különbözteti meg. Van, aki a szexuális monogámián kívül érzelmi vagy szociális szempontból is kizárólagosságot vár el a partnerétől. Féltékeny lesz például, ha a partnere mély érzelmi kapcsolatot ápol a közeli barátaival, ne adj’ isten az exével. Azt sem nézi jó szemmel, ha a szerelme egy harmadik féllel csinál olyan dolgokat, amiket vagy együtt szoktak végezni, vagy amikről azt feltételezi, hogy mással nem illik csinálni. Ha a partnere elmegy másokkal síelni, táncolni, filmet nézni, kiakad. Érdemes beszélgetni ezekről az igényekről, arról, hogy miben szeretnétek exkluzivitást megélni a párkapcsolatban. Ugyanakkor összességében elmondható, hogy a partneredet kontrollálni, más emberektől elszigetelni meglehetősen abuzív magatartás, ami a kapcsolatnak sem kedvez.
Tovább bonyolítja a képet, hogy maga a szexuális monogámia sem teljesen egyértelmű. Mi fér bele? Oké például másokat megnézni az utcán, szemezni, flörtölni velük? Késő este csetelni a kedvenc kollégáddal az ágyadból? Lehet hosszan ölelkezni valakivel, esetleg csókolózni? Megbocsáthatóbb-e az a szex, ami „érzelmileg nem jelentett semmit”, mint az, ahol megéltél egy átmeneti összekapcsolódást, ami fontos volt neked? Lényeges, hogy ezek a szabályok átláthatók legyenek a felek között. Ha a közösen lefektetett szabályokat a partnered a tudtod és a beleegyezésed nélkül szegi meg, megcsal téged. A hazugságban pedig az a legrosszabb, hogy a döntés jogától foszt meg. Attól, hogy rendelkezhess a saját életed felett.
Bár vannak kivételek, az évtizedekig tartó kölcsönös szexuális monogámia ritkán működik. Teljesen oké, ha egy pár így szeretne élni, de az is, ha nem. Bármi is legyen a cél az adott életszakaszban, a féltékenység kínzó érzésével szinte biztosan találkozni fogunk. Ha mindenáron elkerülni igyekszünk, a saját és a társunk élete is beszűkülhet: mindenki mástól izolálódunk, izgalmas tevékenységektől fosztjuk meg magunkat, egy idő után nem lesznek olyan tapasztalataink, amiket meg tudnánk osztani egymással, mert mindent együtt élünk át, a kapcsolatunkból egyszerűen elfogy a levegő. A féltékenységre azonban nemcsak az önmagunk és a másik korlátozásával lehet reagálni. Hanem úgy is, hogy az önismeretünk fejlesztésével csökkentjük a bizonytalanságainkat, illetve őszinte kommunikációval, rengeteg figyelemmel, a másik szeretetnyelvének ismeretében erősítjük a köztünk lévő összetartozás érzését.
Csonka Balázs: És azon túl, hogy monogám, milyen a kapcsolat?
Ha monogám kapcsolatokról van szó, úgy érzem, érdemes mindkét részt megnézni: a monogámiát és a kapcsolatot is. Talán az egyik legnagyobb közhely ennek kapcsán az aranylakodalmas nagyszülők mint a több évtizedes monogámia lángoszlopai, illetve az a történeti szemlélet, ami szerint mennyivel könnyebb volt úgy monogámnak lenni, hogy az ember átlagosan harmincegynéhány évet élt összesen.
Ha azonban megnézzük a monogámia eredetét, azt látjuk, hogy a párkapcsolatnak ez a formája a legalább időszakosan letelepedő hominidák körében jelenik meg először. A kezdetben egy telephelyről vadászni, gyűjtögetni járó csoportok számára ez a berendezkedés teremtette meg az utódnemzés biztonságát, tette tágabbá a hímek élelemgyűjtő területét (messzebbre is el lehetett menni zsákmányért), és csökkentette a csoporton belüli agressziót. Itt találkozunk először a párkapcsolati kötődés kialakulásával is, ami ennek a folyamatnak egyfajta biokémiai motorja. Ez az a bizonyos rózsaszín köd, amit kapcsolataink első időszakából ma is ismerünk, őseink ennek funkciói mentén szelektálódtak, ezt készen kapjuk. A témakör többi része kulturális kérdés.
Például az, hogy ha evolúciós léptékben pillanatok alatt kétszer-háromszor annyi ideig kezdünk élni, hogyan alakul ez a tendencia? Az eredeti kapcsolatot visszük-e végig, vagy monogámia helyett monogámiákban gondolkodunk? Vagy az, hogy milyen kultúrát építünk erre a biológiai örökségre?
Az aranylakodalmas nagyszülők példája szinte teljes egészében kulturális kérdés. Ők egyébként a válasz a címben feltett kérdésre, egyfajta bizonyítékok arra, hogy lehetséges monogámnak lenni egy életen át. A kérdés már csak az marad, ugyanolyan kapcsolatban éltek-e, amilyenben mi szeretnénk? Boldogok tudnánk-e lenni egy olyan kapcsolatban, amiben ők éltek? Azt kell látnunk, hogy a monogámia biztonsága egy nagyon drága biztonság, amit hajlamosak vagyunk erről leválasztva kezelni, sokszor idealizálni. A sok évtizedes kapcsolatok stabilitásának ára azonban a valóságban nagyon sok esetben családon belüli erőszak (legyen az fizikai, szóbeli vagy társas agresszió), szerhasználat, elhanyagolás, frusztráló (ha egyáltalán) szexuális élet – vagyis csupa olyan dolog, amiért ma minimum válni vagy szakítani szokás.
Épp ezért, bár nyilvánvalóan bármeddig lehetséges monogám kapcsolatban élni, az inkább a kérdés, ki tudunk-e olyan kapcsolati modellt alakítani, amiben mindenkinek jó élni.
Kuna-Várhelyi Gábor: Egy jó kapcsolatban nem fáj a monogámia
Ha az életen át tartó monogám kapcsolat esélyéről és lehetőségéről gondolkodunk, először persze a házasság intézménye juthat az eszünkbe. A múltban szinte kizárólag ez volt az életre szóló párkapcsolat egyetlen formája. Ma már más a helyzet, ezért az alábbi gondolatok sem csak a dokumentumokkal és fogadalmakkal megtámogatott házastársi kapcsolatra vonatkoznak, hanem minden kapcsolódási formára, amely a résztvevők szándéka szerint egy életen át kellene, hogy tartson.
A letűnt történelmi korokban mindenesetre a házasság volt a társadalmak szerveződésének egyik alapegysége. Elsődleges szerepei az anyagi biztonság megteremtése, az utódok nemzése és felnevelésük, és a közösség elfogadásának elnyerése volt. Funkciói tehát létfontosságúak voltak mindenki számára, és ezenfelül – vagy talán épp emiatt – rendkívül szigorú szabályok védték ezt az intézményt. Törvények, erkölcsi parancsok, családi és közösségi elvárások tették szükségszerűvé és kötelezővé az életen át tartó monogám kapcsolatot. A válni szándékozókat, elhagyókat és hűtleneket pedig történelmi kortól és kultúrától függően a halál, az anyagi ellehetetlenülés és a közösség megvetése fenyegette.
Mindez ma már a múlt. A mi világunkban nem szükségszerű házasodni, nem kötelező elköteleződni és életre szóló monogám kapcsolatban gondolkodni. Mint sok minden másban, ebben is szabadabban dönthetünk. De ha mégis úgy döntenénk, hogy jó lenne összekötni az életünket azzal, akit most szeretünk, és egy életen át így maradni, persze most is lehet. De ezt a kapcsolatot már nem parancsok vagy a mások megvetésétől való félelem fogja összetartani, hanem a mi befektetett munkánk. A fenti változásokon túl mára a kapcsolati elvárásaink is magasra emelkedtek. Szeretnénk – sőt elvárjuk – hogy a párkapcsolataink hosszú távon is nyugalmat, biztonságot, elégedettséget adjanak. Ez is azt erősíti, hogy folyamatosan tenni kell azért, hogy a kapcsolat minőségét és a belőle származó jó érzéseket megőrizzük és újratermeljük. Ha igyekszünk feldolgozni a konfliktusokat, a sajátunk mellett a másik jóllétére is figyelni, könnyűnek lenni (könnyen érthetőnek, kezelhetőnek, megbékíthetőnek és így tovább) és a másik számára is könnyűvé és kényelmessé tenni az életet velünk, máris jobb esélyekkel indulunk a hosszú távú monogám kapcsolat eléréséért. A monogámiához, az érzelmi és szexuális hűséghez persze szükség van a sokat emlegetett önmegtartóztatásra is. Mindannyian tudjuk, lehetőség mindig lesz, és bármikor szembejöhet valaki…
De az önmegtartóztatás is akkor működik igazán, ha a kapcsolatunk kielégíti a társas, intellektuális és szexuális igényeinket. Ha ez így van, és nincs bennünk valódi hiány, az önmegtartóztatás sem fog fájni.
Soha nem látott szabadságban élünk a kapcsolataink megválasztásában is. Ez jó, de egyben óriási csapda is. Minden pillanatban azt érezhetjük, hogy rengeteg lehetőség áll előttünk. Nem rossz a jelenlegi munkánk, de lehet, hogy van valahol valami még jobb. Egész jó a kapcsolatunk, de mi van, ha van valahol egy még igazibb. Észre sem vettük, ahogy mára mindannyiunk közös problémája lett ez az állandó, frusztrált elégedetlenség. Pedig bőven lehet, hogy a keresett nagy lehetőség pont abban van, aki épp itt horkol mellettünk. Ebből a lehetőségből viszont csak akkor lesz hosszú távú elégedettséget adó, stabil, monogám kapcsolat, ha teszünk ezért.
Létezik tehát a monogámia, de nem a száraz, szomorú önmegtartóztatás és a lemondás az alapja, hanem épp ellenkezőleg, az elégedettség. Ha ez megvan, eszünkbe sem fog jutni kockáztatni azt, ami jó és értékes nekünk.
