Milyen a jó mese?

Ott áll az ember a könyvesboltban a megszámlálhatatlan mesekönyv között, amelyeknek egy része – a kisebb része – a saját gyerekkorából is ismerős. No, ezek kiállták az idő próbáját, biztosan jók lesznek – gondoljuk, és beteszünk egy-két Janikovszkyt, Grimmet és Benedek Eleket a kosárba. De mi van azzal a rengeteg új mesekönyvvel? Biztos azért születtek, hogy a mai gyerekek kérdéseire adják meg a választ... De kell egyáltalán a mesekönyveknek válaszolniuk bármire? Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ezen a héten a jó mesekönyv definícióján gondolkodtak el.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Csonka Balázs: Egy jó mesében a gyerek aktuális belső élményei, konfliktusai tükröződnek

A közelmúlt mesekönyvdarálásának árnyékában ezt a témát muszáj azzal kezdeni, hogy a mesék jóval összetettebb jelenségek annál, mint ahogy első ránézésre tűnnek. A nagy viharokat kavart érzékenyítő mesekönyv kapcsán például alig merültek fel a politikától és világnézettől független, olyan kérdések, mint például hogy a kötet meséi esztétikailag hogyan értékelhetők, vagy akár hogy történetük komplexitásában mennyire érthetők, mondjuk óvodáskorban. Pedig a legegyszerűbb pszichológiai szempont talán éppen az, hogy a gyerek a szellemi fejlődésének egy adott pontján tudja-e egyáltalán követni, hogy kik a szereplők és mi történik velük. Sokat ad ugyanis a bevonódáshoz, ha igen. 

Egy másik fontos szempont, hogy tud-e a gyerek kapcsolódni a történethez. A jó mese az, amiben megjelennek a gyerek aktuálisan legfontosabb belső  történései, konfliktusai, küzdelmei. Vagyis nagyon fontos, hogy mikor melyik mesét szeretné hallani. Szinte minden gyereknek van (és minden felnőttnek volt) kedvenc meséje, a történet, amit nagyon-nagyon-nagyon sokszor olvastat el magának, egy idő után pedig általában kívülről tudja is a szöveget. Ezekben a mesékben a gyerek (és jó eséllyel a családi rendszer) legjellemzőbb témái tükröződnek. 

A gyereket aktuálisan leginkább foglalkoztató témák mellett tehát ott egy hosszabb távú szempont is, s míg az előbbinél olyan napi szintű történések mesebeli megjelenéséről van szó, mint például egy óvodai társas konfliktus, vagy akár egy kisebb betegség, utóbbinál egy hosszabb, akár generációkon átnyúló mintázat jelenik meg. Olyan archetipikus történések ezek, amelyek az emberi lét alapkonfliktusaihoz kapcsolódnak, s ezáltal jórészt egyetemesek – vagyis a legtöbb meseelem a legtöbb nép népmeséiben analóg módon megtalálható.

Fontos ehhez érteni a mesék keletkezésének pszichológiáját. A népmesék, melyek jóval az írásbeliség előtt keletkeztek, szájról szájra adódtak tovább a generációk közt. A mesélés alapfunkciója pedig már kezdetben is a belső lelki történések feldolgozása volt, a mese maga pedig az emberi érzelmek, érzelmi konfliktusok és szükségletek kivetülése egy fantáziatérbe. Az élményfeldolgozás tehát nem merült ki a „kibeszélésben”, vagyis a pszichés feszültség kimondás általi feloldásában, hanem egy szabadon alakítható és kontrollálható térben kapott helyet. A legtipikusabban magyar meseszereplő, a vasorrú bába például a legalapvetőbb emberi konfliktusra, a halálra reflektál. A visszafordíthatatlan veszteség megélése, s nyomában a saját halandósággal való szembesülés az elfeketedő, hideg és merev holttest (vagyis a vasorrú bába) masszív jelenlétével egy közösségben mindennapos, lelkileg szinte feldolgozhatatlan élmény, mely a különféle történetek által mégiscsak formát kap, beszélni lehet róla, újraélhető egy védett térben. 

Egy fokkal mélyebb pszichológiai szempont a gyermeki élményvilág maga, amely mint olyan, eleve a fantáziatevékenységből indul, melyet csak relatíve későn, már bőven iskoláskorban szorít egyre kijjebb a realitás. A korábbi életszakaszokban a gyerek fantáziavilága a realitással összemosódva, vegyesen, egymást nem kizárva él benne (lehet például tudni, hogy a Mikulás nem létezik, és mégis örülni, ha hoz ajándékot).

A mese világa tehát olyan tér, ami eleve a belső történések feldolgozására alakult ki, abban formálódott, és a gyerek így kapja kézhez, a saját élményfeldolgozásához szükséges segítségként.

A mese világába bevonódva, a szereplőkkel azonosulva (amit a szaknyelv projektív identifikáció néven ír le) belső konfliktusai ebbe a történetbe vetülnek ki, ott kapnak formát (félelmei például egy sárkány vagy valamilyen más szörny képében jelennek meg), és oldódnak fel (például az adott szörny legyőzésével, legyőzhetőségével). 

Nagyon fontos végül megemlíteni a mese mellett a mesélés szerepét, vagyis azt a kapcsolódást, hangulatot, érzelmi egymásra hangolódást, ami szülő és gyerek közt történik. Vagyis nem elég a mese, kell egy jó mesélő is, aki ott van, segíti a gyereket a bevonódásban (még jobb esetben ő maga is bevonódik), beszélget vele a mesélés után, létrehozza a mesélés kiszámíthatóságát (vagyis hogy mint egy állandó rítusra, számítani lehessen rá). Ez az érzelmi támasz pedig hosszú távon még fontosabb, mint a mese maga.

Kuna-Várhelyi Gábor: A tudatlanság veszélyes, de a jó mese gyógyíthatja

Ahogy készültem megírni ezt a cikket, levettem a polcról Boldizsár Ildikó Mesekalauz úton lévőknek című könyvét, belenéztem, és sokadszorra meglepődtem. Régóta ismerem, szeretem és használom ezt a könyvet, mégis meglepett, mennyi mindenről szólnak a benne összegyűjtött mesék! Születésről, szeretetről, a felnőtté válásról, a szerelemről, a párválasztásról és elköteleződésről, a hivatás megtalálásáról. De szólnak az élet nagy kríziseiről, a szorongással „várt” életfordulókról, mint a gyász, az öregedés és a halál. A mesék szimbolikus történetekkel, a hősökkel való azonosulás lehetőségét felkínálva készítenek fel minket a saját életünk nagy fordulóinak megélésére, a nehéz kérdések megválaszolására, és az ezzel kapcsolatos érzésekkel történő sikeres megküzdésre. „A mesék komolyan veszik a gyermek szorongásait, félelmeit, segítenek a gondolatok, érzelmek megjelenítésében, externalizációjában, azaz külsővé tételében. Szimbolikusan a felnőtté válás útját mutatják be, azoknak a buktatóknak, veszélyeknek az ábrázolásával, amelyekkel a mesehősnek meg kell küzdenie” – írja Kádár Annamária a Mesepszichológia: az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban című könyvében. A mesék tehát segítséget ajánlanak és nyújtanak a megküzdéshez és a megismeréshez, de soha nem sugalmaznak és utasítanak.

Többek között innen ismerhető fel a jó mese: teljes a szabadság a feldolgozásban. Egy szimbolikus történet szabadon indíthatja be a képzeletet, és sarkallhat további gondolkodásra és értelmezésre. Vagy akár egyáltalán nem. Egy felnőttnek sem tetszik a világ összes híres regénye, és nem szólítja meg minden film, csak azért, mert Oscar-díjat kapott. Beláthatom, hogy jó, értem, miért szeretik sokan, mégsem indítja be a gondolataimat és érzéseimet, mert nem az én történetem. A gyerekek is ugyanígy vannak ezzel: szabadon – bár nem feltétlenül tudatosan – döntenek arról, hogy fejest ugranak-e a mese által kínált fantáziavilágba, vagy visszakerül-e a könyv a polcra az első olvasás után, és előbb-utóbb majd odaajándékozzuk valakinek. De ha a mese világa vonzó és érdekes, még mindig nyitott kérdés: melyik szereplővel azonosul a befogadó. A főhőssel? Vagy valaki mással? És milyen tanulságot, mintát visz el a történetből? Sok-sok nyitott kérdés, amely mind a befogadó szabadságából következik. És ez a szabadság az, amely a mesét alkalmatlanná teszi arra, hogy propagandacélokra használják fel. A propaganda a mesével szemben mindig biztosra megy: az üzenet rövid és egyértelmű, a befogadása munkát, erőfeszítést nem igényel. Az alkalmazó célja, hogy minél több emberre hasson, és mindenkinél ugyanazt a célt érje el. És ha az üzenet egyszerű, sőt buta, amely zsigeri automatizmusokra épít, hasonló lesz az általa kifejtett hatás is. Itt nincs szabadság, a propaganda használója nem engedheti meg azt a luxust, hogy a befogadók önállóan gondolkodjanak. Nem is állhatna mindez távolabb a mesétől.

Ezt kaphatjuk tehát a meséktől: minőségi időt és érzelmi kapcsolódást a mesélő és a befogadó között, értelmezési keretet a világhoz és benne a saját életünkhöz, de teljes szabadságot abban, mit kezdünk ezzel a kerettel. És hogy miért fontos minél inkább ismerni a világot? Sajnos nagyon is jól tudjuk, mivel jár a tudatlanság. Az ismeretlen, a furcsa, a szokatlan törvényszerűen félelmetessé is válik. Az pedig már a félelmet elszenvedő személyiségének összetettségétől függ, hogyan reagál erre: elzárkózással, szorongással vagy nyílt ellenségességgel és agresszióval. Egy ismeretlen és érthetetlen világban botorkáló tudatlan egyúttal áldozattá is válik. Mindig ki lesz téve annak, hogy a szorongásait, félelmeit, ellenérzéseit valaki aljas célokra használva szítsa.

Olvassunk inkább minél több mesét magunknak és a gyerekeinknek! Lesz közöttük jó, rossz, lesz, ami megszólít és segít, és lesz, amivel semmi dolgunk, de az utóbbi sem tud ártani. Egy biztos: szabadnak lenni jó!

Milanovich Domi: A világon semmi sem politikamentes – egy mese sem

Ha gyerekeket és felnőtteket kérdezel meg arról, milyen egy jó mese, lehet, hogy egészen eltérő válaszokat fogsz kapni. Egyrészt, valljuk be, a gyerekek általában nem túl szigorú minőségellenőrök (ha csak azt vesszük, hogy legtöbbjük mennyire odavan a giccses műanyag játékokért). Másrészt a befogadói élménynek a legkorábbi időktől kezdve vannak szubjektív elemei: mindenki a saját habitusával, tapasztalataival, preferenciáival vesz részt a folyamatban, és ezeken az egyéni sajátosságokon is múlik, hogy mire fog jobban rezonálni. 

Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy néha túl sokat várunk el egyetlen mesétől. Már csak a terjedelmi korlátok miatt sem tud egy szöveg annyiféle karaktert, élethelyzetet, üzenetet bemutatni, amikkel mind jó lenne találkozni a gyerekeknek. Sokkal inkább arra kellene törekedni, hogy a meseirodalom egészében bővüljön a választék, hogy olyan gyerekeknek is legyen azonosulási felülete, akik kisebbségi vagy hátrányos helyzetű csoportokhoz tartoznak, például romák, fogyatékossággal élnek, szivárványcsaládban nevelkednek. 

A meséhez persze tartozik egy mesélő is, főleg, ha kisebb gyerekekről van szó. 

Mindezekkel együtt, amikor ott állsz a könyvesboltban, és próbálsz választani, jól jöhet pár szempont, amelyet figyelembe veszel a döntésnél. Alább ezeket foglalom össze. 

• Életkori megfelelőség. A kiadók általában segítenek, hiszen a legtöbb könyvön fel van tüntetve, mennyi idős gyerekeknek szánták a szöveget. Az életkorhoz illeszkedés nemcsak azt jelenti, hogy kognitív szempontból képes a gyerek követni az olvasottakat, hanem azt is, hogy az ő világképéből indul ki. Minél kisebb a gyerek, annál inkább érzelemvezérelt a működése, szélsőségekben gondolkodik, a végletességet nemcsak a karakterek jellemében, hanem a helyszínekben és az arányokban is kedveli. Mágikus gondolkodásából adódóan természetes számára a csoda. Bárki bárkivé változhat, a tárgyaknak személyiségük van, az állatok beszélnek, a hegyeket emberek építették, a pocsolya pedig azért van ott az udvaron, hogy egy gyerek beletrappolhasson. 

• Jól van-e megírva. A szöveg legyen a gyerek szintjének megfelelő, de azon belül figyelemfelkeltő, fordulatos, gazdag. Lehet ugyanis egy könyv bármennyire tanulságos, ha unalmas, képtelenség a végére érni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kellenek bele ismétlődések. Meseolvasás közben a gyerek kettős tudatban van: belehelyezkedik a csodák világába, de valahol tudja, hogy ez az egész nem igaz. A tipikus bevezető sorok, a tér- és időbeli távolítás segít neki abban, hogy a mesevilág és a külvilág között különbséget tegyen. A visszatérő motívumok, a sorozatos próbatételek, a mesélő jelenléte, a vele közös szertartás, a bejósolhatóan pozitív végkifejlet pedig abban támogatja, hogy miközben feszültség generálódik benne, ne féljen túlságosan, hanem biztonságban érezze magát. 
• Pszichológiai érték. Az olvasás közös élményével olyan útravalóval lehet ellátni a gyereket, amely egész későbbi életére hatással lehet. Elsajátíthatja, hogyan tudja belső képek segítségével, a fantáziájára hagyatkozva szabályozni a hangulatát. Egy jó mese fejleszti a képzeletet, tudatosabbá tesz az érzelmeinkkel kapcsolatban. Elismeri a nehézségeinket, megoldási utakat kínál, csökkenti a feszültséget. Bemutathat más nézőpontokat, élethelyzeteket is, és ez nyitottságra, empátiára neveli a gyerekeket. Egy jó mese valahol az élet értelmével, jelentésteliségével is összefügg, ebből villant fel valamit. Azt üzeni, hogy a kicsik is képesek győzni, fejlődni, növekedni. 
• Társadalomtudatosság. A világon semmi sem politikamentes, egy mese sem, hiszen a fennálló rendről közvetít valamit. Arról, hogy mi oké, normális, magasabb vagy alacsonyabb rendű, milyen viselkedés jutalmazható, hogyan tudsz sikert elérni, hogy működnek az emberi kapcsolatok, mikor szabad megcsókolni valakit, mi értékes egy lányban, egy fiúban, egyáltalán milyen nemek vannak, stb. Az a felnőtt, aki nem vesz erről tudomást, hagyja, hogy a társadalmi hierarchiát fenntartó burkolt üzenetek teljesen ellenőrizetlenül ivódjanak a gyerekbe, hogy aztán később is észrevétlenül hassanak rá. Miért baj ez? Azért, mert jó eséllyel gátolni fogják őt abban, hogy elfogadja saját magát és másokat. Ha viszont olyan mesékkel is találkozott, amelyek nyitottan, sokszínűen, a többségitől eltérő gyerekeket is helyzetbe hozva mutatják be a világot, jó pár kört megspórolsz neki, amit az előítéletei vagy a szégyenérzete leküzdésével kellene töltenie. Az is lényeges, hogy a már meglévő meseirodalom kapcsán beszélgessetek. Ezzel azt üzened neki, hogy oké megkérdőjelezni, kritizálni dolgokat. Ha ezt a képességet elsajátítja, nagyobb eséllyel fog tudni a felnőtt életében is kiállni az általa vallott értékek mellett mindenféle hatalommal szemben.