miért nem köszön a gyerek

Amikor mi voltunk gyerekek – a 80-as, 90-es években –, teljesen természetes volt, hogy a tanárainkat magáztuk, és a szomszéd néninek akkor is csókolommal köszöntünk, ha csak 30 éves volt. Éppen ezért nem volt probléma a köszönés, hiszen tiszták voltak a feltételek. Egy mai gyereknek azonban ennél sokkal bonyolultabb a helyzete, amit sokszor éppen a barátságos, fiatalos felnőttek okoznak. 

Miért nem köszön a gyerek? 

A gyerekek 7 éves korukig nem gondolkodnak racionálisan, éppen ezért mintákat követnek. 

„Ha a szülei belépnek a liftbe vagy egy üzletbe, és köszönnek, akkor valószínűleg ő is fog – kezdi Micski Marianna protokollszakértő. Régen a felnőtteknek egyértelműen csókolommal, hiszen ez volt a megszokott.”

Mára azonban megnehezítettük a gyerekeink dolgát; a felnőttek közül van, aki felajánlja a tegeződést, de valójában sokszor ezzel nem tud a gyerek mit kezdeni.

És ezekből lesznek azok a helyzetek, hogy jobb esetben dörmög valamit az orra alatt, vagy még kellemetlenebb, ha nem is köszön.”

A nyolcvanas években, ha egy gyerek csókolommal köszönt, nem tudott tévedni. Ma viszont előfordulhat, hogy egy idősebb, konzervatívabb embert letegez, amiért szidást kap, vagy egy huszonévesnek csókolomot mond, és ezért kinevetik. 

„Emiatt inkább úgy dönt, hogy nem köszön, mert azt gondolja, hogy abból nem lehet baj, miközben ezzel éppen a szüleit hozza kellemetlen helyzetbe. A gyerek közben tudja, hogy nem helyesen cselekszik, és természetesen, rendkívül kellemetlenül érzi magát, mert konfrontálódni sem szeretne.”

Mindegy hogyan, csak köszönjön

Sokan tapasztalják – ha iskoláskorú gyerekeik vannak –, hogy a tegeződés az iskolába is beszivárgott. Alsó tagozatban gyakran fordul elő, hogy a kisdiákok tegezik a tanítót. 

„Mivel az óvodában ez már teljesen megszokott, a gyerek automatikusan átviszi ezt az iskolába, ami már nem biztos, hogy megfelelő. A gyermek nem tudja magától eldönteni, hogy kinek hogyan köszönjön.

Az lenne a legszerencsésebb, ha a pedagógusok és a szülők segítenének támpontokat adni a gyerekeknek, és nem összezavarni.

Ehhez viszont egy olyan társadalmi konszenzus kellene, ami jelenleg nincs meg. Mindenki mást vár el a gyerekektől, ők pedig nem tudnak kiigazodni, tehát mi a legkézenfekvőbb döntés: nem köszön – folytatja a protokollszakértő. Az pedig kimondottan jogos elvárás, hogy a felső tagozatban és a középiskolában a gyerek ne tegezze a tanárokat. Kicsi gyerekként – 7 éves korig – a legjobb tanács a gyereknek, amit adhatunk – és amit én is adtam a saját gyermekemnek –, hogy mindegy, hogyan, csak köszönjön! Később, az iskolában már meg fogja érteni a gyerek, hogy különbséget kell tenni személy és személy között, hogy kit hogyan üdvözöljön.”

Már a 80-as években különvált a tisztelet és az udvariasság

Ranschburg Jenő, a neves pszichológus eszmefuttatása a tisztelet és udvariasság viszonyáról az Élet és Tudomány 1984/1. számában jelent meg. Véleménye szerint az újabb generáció már nem annyira a rangot, a pozíciót tiszteli, mint inkább a személyiséget, és gyakran, ha meg is van a korosztály tagjaiban a mások iránti tisztelet, ezt nem hajlandók az udvariasság hagyományos formáiba önteni. Idézi például a saját lányát, aki így köszönt el tőle: „Cső, apu, elmentem!” Illetve megemlít egy esetet, melynek során egy 16 éves fiatalember az idős bácsinak így adta át a helyét a villamoson: „Na ülj le, tata, téged biztosan nehezebben tartanak a virgácsaid!”

A Szórakoztató Zenészek 1985/3. számának hasábjain Kárpáti Sándor azt veti fel, hogy még a szocializmusban is szükség van az illemtanra, akár az iskolában tantárgyként, akár tanfolyamokon, mert a háború után sokáig gúnyolták a finomkodó illemtant, de azóta rá kellett jönni: „az illem nem úri passzió és nem kispolgári csökevény.” Több újságcikk is ehhez a gondolatmenethez csatlakozik, a kezét csókolom és hasonló formulák ideológiai alapon való elüldözése a mindennapi kommunikációból általános hanyatlást idézett elő az udvariasság terén a 80-as évekre.

Svédországban már a tegezés a hivatalos

Az ősi magyar nyelv tegeződő, az 1600-as évek arisztokráciája kezdte el a magázódást a maga kegyelmed kifejezésből önállósított névmási alakkal. Később aztán Széchenyi István Stádium című művében javasolta, hogy a maga helyett inkább az önt használják, mert az elegánsabb.

„A magázódás általában szofisztikáltabb, nagyobb szókészletet feltételez, ráadásul a lassan kötőszóként használt káromkodások természetesen nem összeegyeztethetőek vele” – említi Micski Marianna.

A mi korosztályunk, a most 40-esek, 50-esek voltak, akik először tegezhették a szüleiket, de a mi szüleink még gyakran magázták az apjukat, anyjukat.

Ma már viszont egyre ritkább, hogy gyerekektől a csókolom köszönést halljuk, ugyanakkor nem gondolom, hogy itthon, a közeljövőben eltűnne a magázódás. Vannak országok – például Svédország is –, ahol a hivatalos nyelvben is a tegeződést használják. Én mégis úgy gondolom, hogy a magázódás ad egyfajta tartást és tiszteletet. Gyakran hallom, hogy a munkahelyeken, akár már egy felvételi beszélgetésen is, felajánlják a tegeződést, miközben ezt ki kellene érdemelni. Fontos szabályok kötődnek ahhoz is, hogy ki ajánlhatja fel a tegeződést: mindig a nőnek, az idősebbnek vagy a hierarchiában feljebb lévőnek lehet ezzel megtisztelni a másikat.”

Az idősebb diákoknál, egyetemistáknál szokott előfordulni, hogy az előadók tanulmányaik lezárása előtt felajánlják a tegeződést, hiszen már mindjárt kollégák.

„A hallgatóim sokszor számolnak be arról, hogy ez inkább kényelmetlenül érinti őket, mivel nehezen tudnak áttérni a tegeződésre. Ilyenkor rendkívül találékonyak a diákok, és igyekeznek úgy beszélgetni, hogy még véletlenül se kelljen személyes névmást használniuk” – avat be Micski Marianna. (Címlapfotó: Fortepan / Slachta Krisztina)

Ha még szívesen gondolkodnál egy kicsit arról, hogy mennyire jelenthet problémát a tegeződés terjedése, olvasd el az alábbi cikket.