Először hallasz hangokat, válaszolsz rájuk, aztán lassan elveszted a realitást - mondta Méder Áron arról, hogyan őrülnek meg a magányos vitorlázók, ő azonban elkerülte ezt. A rekorder vitorlázóval a Földkerülő kalandjait összefoglaló Békét és Szelet! Három év a Föld körül című könyve megjelenése alkalmából beszélgettünk, ahol mottóját is elmondta: a fantáziának van korlátja, a valóságnak nincs.
Az emberek egy része mindenféle kompromisszumra hajlandó azért, hogy ne legyen egyedül, te pedig a három év egyedüllétet választottad. Az átlagosnál mindig jobban tűrted a magányt?
Egyből a mélyvízbe ugrunk? Mindent meg lehet tanulni, az egyedüllétet is. Az sem mindegy, hogy én az óceánon voltam egyedül, körülvett a víz, a halak, a hajó volt a társam. Persze ahhoz jóban kell lennünk magunkkal, hogy ezt viseljük. Olyan ember vagyok, aki elvan egyedül, és élvezi is. Mindig lefoglaltam magam, és ha épp volt egy kis időm, meditáltam. Az óceáni vitorlázás veszélyes műfaj, pláne egy ilyen nagyon kis hajóval. Ez egy nagyon kis hajó, nem is fért volna el második ember!
Szeretted volna, ha lett volna melletted valaki?
Természetesen nem. Az ember egyedül sokkal könnyebben alkalmazkodik más kultúrákhoz, emberekhez, kikötőkhöz. Barátkozni nagyon fontos. 52 nap volt a leghosszabb utam egyhuzamban, és amikor kikötöttem Polinéziában, azonnal kerestem a társaságot. Ez nem volt nehéz, mert ha oda kis hajóval megérkezik egy gyerek hosszú hajjal, szakállal, és rosszul beszél franciául, azt kimondottan szeretik. Nem kedvelik ugyanis a franciákat, és jól esik nekik azt hallani, hogy más sem tudja jól a nyelvet. A halászoknál egyébként az etikett része, hogy ha megérkezik egy hajó, odajönnek, segítenek. A víz összeköti az embereket. Igaz, a vámmal, bevándorlási hivatallal is hamar összehaverkodtam, együtt söröztünk, káváztunk - az a helyi, tradicionális ital - mert turistát sokat látnak, de magányos vitorlást keveset.
A meditációt még az út előtt tanultad meg, vagy a Fidzsi-szigeteken, ahol fél évet töltöttél?
Így történt, hogy az ott töltött fél év alatt dolgoztam más hajókon éhbérért. Volt egy lehetőség, hogy lemenjek halászhajóval Új-Zélandra, ahol én voltam a kapitány mellett a legénység. Visszafelé egy jachton jöttem, szintén mint legénység, és ott a kapitány egy angol figura volt, transzcendentális meditáció mester. Már az első este mondtam, hogy ez engem érdekel, én magam is alkalmazok egy saját vitorlásmeditációt.
Annak mi a technikája?
Nem árulom el, majd a nagyon drága tanfolyamomon, amit tartani fogok róla (nevet). Új-Zélandon két hétig vártuk a jó időt, az alatt meg tudtam tanulni a meditációt, nagyon jól lelazultunk a sráccal. Amikor hazajöttem, a magyar TM központ felvette velem a kapcsolatot, miután láttak a tévében. Furcsa beszélgetés volt, olyanokat kérdeztek tőlem reggel fél nyolckor, hogy nem hiányzott-e a szex. Akkor kezdtem a meditációról beszélni - amire nem tudom a választ, arra a meditációval hárítok. Komolyan gondolom, hogy felhívjam arra a figyelmet, hogy az emberek figyeljenek magukra. Ne csak materiálban foglalkozzunk a tárgyi világgal. Inkább fontos, hogy az életed során megismerd magadat és a céljaidat, mindegy, milyen technikát használsz erre, meditációt, imát, relaxációt. És ezt nem csak mesélem, hanem alkalmazom is.
A három év távollét alatt megtudtad, ki vagy?
Te talán tudod, ki vagy?
Én még nem utaztam körbe a Földet.
Rendben. Alapvetően egy csomó mindeben fejlődtem. Megtanultam jobban alkalmazkodni emberekhez, külső körülményekhez, már jobban el tudok fogadni másokat.
Természetes, hogy sokakat az foglalkoztat, hogy hiányzott-e a szex ilyen hosszú ideig.
Világos, de ha valaki megérti, miről is szól egy ilyen utazás, az átlátja, hogy örültem, hogy tudtam kormányozni, aludni, enni, örültem, hogy nem fagytam szét. A maszkulin piramis tetejét érintettem csak.
Ha már a gyakori kérdéseknél tartunk, az interjúid nagy részében felvetődik, hogy nem őrültél-e meg, nem kezdtél-e magadban beszélni.
Ezt azért szokás kérdezni tőlem, mert vannak olyan szólóvitorlázók, akik megőrültek. Nekem is volt hallucinációm. Azt hallottam, hogy édesapám, vagy a volt barátnőm - akit az út miatt veszítettem el, épeszű ember nem akar tengerészfeleség lenni - szól hozzám, én meg válaszoltam. Éjszaka volt, és nem aludtam már néhány napja. Úgy gondoltam, átadom a kormányt, de aztán rájöttem, hogy egyedül vagyok. Az, hogy hogyan lehet megőrülni, egy folyamat. Először hallasz hangokat, válaszolsz rá, aztán lassan elveszted a realitást. Volt olyan, aki ekkor öngyilkos lett, vagy felgyújtotta a hajóját, a jobbik eset pedig az, hogy az ember inkább nem őrül meg: feladja az utat, kiköt, eladja a hajóját, és azzal a lendülettel hazarepül. Ahhoz, hogy ne őrülj meg, erősnek kell lenned, és meg kell tanulni kezelni a helyzeteket.
Hogyan? Próbáltad tudatosítani, hogy csak hallucinálsz?
Így is lehet, és úgy is, hogy beszélek egy pszichológussal. Amikor kikötöttem Tahitin, találkoztam egy jachton szintén egyedül vitorlázó pszichológussal. Szerintem nincsenek véletlenek. Az utazás alatt egyébként hamar nyitottam más emberekre. A trópusokon mindenki mosolyog a homok és pálmafák közt. Nincs órájuk, nincs pörgés. Bizonyos hónapokban délutánig ki sem lehet menni a szabadba, addig is pihennek.
Átvetted ezt az életritmust?
Ott rögtön, de Budapesten ez nem működik. Időpontok, programok vannak, udvariatlanság késni.
Most hogy érzed, három év mennyire hosszú idő?
Nem volt hosszú, mert jól éreztem magam. A könyvemben az Atlanti-óceán átkelését egy napként írtam le, holott 39 nap volt. Minden nap ugyanolyan volt, mindennap jöttek a hullámok, úszott a hal, kifogtam, megettem, kormányoztam tovább.
A könyvírás mire volt még jó neked azon kívül, hogy átélted újra az utazást?
Leginkább erre. Nem vagyok lelkizős típus, az utam során nem sírtam, nem volt nagy honvágyam sem. Persze hiányzott a család és Budapest, de élveztem, hogy távol vagyok. Néha eszembe jutott, milyen jó lenne a Margit-szigeten sétálni. Amióta hazajöttem, még nem jártam ott egyébként. Abban hiszek, hogy a valós történetnek ereje van, a fantázia sosem lehet annyira érdekes és meglepő. A fantáziának van korlátja, a valóságnak nincs.
Egy interjúdban azt mondtad, nem volt célod rekordot dönteni az utazással, úgy gondolod, hogy a rekorddöntési mánia egy civilizációs betegség. A te olvasatodban a rekordhajszolás és a például a civilizációs betegségként számon tartott pánikbetegség egy kategóriába tartozik?
De furcsa, hogy összehoztad ezt a kettőt. Az, hogy rekordokat hajszolunk, bennünk van, de minden rekord megdől egyszer, ezért nincs jelentősége. Mindig lehet kisebb hajóval utazni és lehet hosszabb utakat megtenni. Ami számomra fontos, az az, hogy megmutattam ezzel a kis költségvetésű úttal, hogy a vitorlázás nem csak a gazdag turisták luxusa.
Amióta hazajöttél, interjúid, előadásaid vannak, közönségtalálkozókon veszel részt. Kedveled ezeket?
Ilyenre az ember nem mond nemet. Ha egy kis város meghív a művelődési házába, az kedves dolog, és nekem nem teher. Tanulok abból is, hogy az embereket mi foglalkozatja rólam.
Mire szeretnéd használni az ismertségedet azon túl, hogy a vitorlázásra felhívod a figyelmet?
Erre szeretném használni. Nyáron viszek vitorlázni gyerekeket táborokba, ez adja magát. Nem érzem, hogy irodában fogok dolgozni, nekem más az életformám. Voltam már sportrendezvényen védnök, Carinát is több helyen bemutattam, úgy érzem, élek a lehetőségekkel. Híresség viszont nem akarnék lenni. Nekik is megvan a helyük a világban, de engem inkább az érdekes emberek vonzanak.
Fotó: Markovics Balázs
