Olyan igazságtalan az élet! Másoknak miért könnyebb, mint nekem?

Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ezen a héten abban segítenek, hogy ha gyakran merül fel benned a gondolat, hogy másoknak könnyebb az élet, csak veled szúrt ki a sors ennyire, akkor kicsit kilépve a helyzetből képes legyél elgondolkodni rajta. Érdekes összefüggésekre jöhetsz rá, amik biztosan segíteni fognak abban, hogy kilépj az önsajnálat köreiből.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Szalay Ágnes: Nem számít

Hát erre két olyan egyszerű válasz létezik, amit ésszel talán mindenki felfog, és ennek ellenére sokan nem szabadulnak az élet igazságtalansága kínzó érzésétől.

Az első válasz az, hogy mégis miért lenne másoknak könnyebb? Nem vagy a fejükben, fogalmad sincs, hogy ők mit élnek át. Lehet, hogy más dolgokban ugyanúgy vagy még jobban is kínlódnak, mint te. Lehetséges, hogy könnyűnek tűnik, de valójában küzdenek vele. Lehet, hogy bizonyos dolgok könnyen mennek nekik, de más dolgok, amiket te mondjuk magától értetődőnek veszel, az nehezen megy. Vagy például azt sem lehet tudni, hogy mennyi energiába került az, hogy végül könnyen menjen nekik.

Éppen tegnap láttam egy mountain bike-kal trükköző srácról egy rövidfilmet. Elképesztően profi volt: lépcsőn, lépcsőkorláton felment, lejött, gyakorlatilag bárhol megállt, felugrott vagy továbbment a biciklijével, mintha rá nem vonatkoznának a természet törvényei. A műsorban egy felfújt vízi pályán szeretett volna a kerékpárjával végigmenni. Olyanon, amit nálunk is látni nagyobb strandokon: mint egy hatalmas, sokelemű ugrálóvár a víz közepén. Végül sikerült egy összevágott képsorban megmutatni, hogy mindegyik elemen végighaladt legalább egyszer. Ügyes. Annyira nem lepődünk meg, hiszen korábban láttuk, hogy bármin végigmegy. Ekkor egy laza, ötperces klip következett arról, hogy hányszor esett bele, mielőtt sikerült. Ha nem pottyant bele kétszázszor a biciklije fölött, alatt a jéghideg vízbe, akkor egyszer sem. Nagyon megsajnáltam, és nem is értettem azt az elszántságot, amivel századjára is kimászott és nekilendült. Végül pedig simán végigment rajta. Más ezt nem tudná megcsinálni. Ő tehetséges és könnyű neki. Tényleg könnyű?

Ráadásul a nehézség, a küzdelem nagyságára nincs is mértékegységünk. Néha még nekünk magunknak is egész más a megélésünk ugyanarról a dologról. Első kislányom születésekor reggel rám tették az eszközt (ott CTG-nek hívták), ami a szívhangot és az összehúzódások erősségét jelzi. Hitetlenkedve néztek rám: igen erős összehúzódásokat látnak, mit mosolygok itt, ennek fájnia kéne! Semmit nem éreztem. Arra gondoltam, ha így reagálok a szülési fájdalmakra, hogy nem is érzem őket, az elég királyság. Nyugodtan és elég lelkesen hazamentem, még vagy 6-8 óra eltelt, mire elkezdett feltűnni, hogy fájásaim vannak. Akkor viszont beindultak, olyan fájdalmakkal, amiket nem tudtam volna korábban elképzelni. Órák teltek el úgy, hogy a pár percenkénti fájdalom felébresztett, majd elájultam, nem bírtam már ki. A gép pedig ugyanolyan erősségű összehúzódásokat mutatott! Lehet, erre van más orvosi magyarázat is, de most annak a példájaként szánom, hogy ugyanaz a jelenség, ez esetben műszerrel mérve ugyanaz, az állapotunktól függően (fáradtság, lelkiállapot, hormonok stb.) mennyire másként csapódhat le bennünk. Nekünk magunknak is lehet egyszer könnyű, másszor nehéz valami.

A másik válasz pedig, hogy igen, lehet, hogy másoknak könnyebb. És akkor mi van? Egy szegénységben felnövő gyereknek sok szempontból nehezebb, mint egy jómódú családban felnövőnek. Egy bántalmazó szülői háttérrel rendelkező gyereknek szinte minden nehezebb felnőtt korában. Egy árva gyereknek nehezebb, mint egy teljes családban élőnek. És így tovább. A saját életedre vonatkozóan semmi nem következik abból, hogy a másiknak könnyebb. Neked nem lesz jobb vagy rosszabb ettől. Illetve rosszabb lehet, ha azon keseregsz, hogy másnak miért könnyebb. Na ez a lelkiállapot elrontja a boldogságod. Az elfogadás, a saját életeddel való megbékélés szükséges ahhoz, hogy elégedettnek, jókedvűnek, kiegyensúlyozottabbnak érezhesd magad. Ehhez fontos látnod azt, hogy ha a szüleidnek, nagyszüleidnek nehéz is volt az élete, a sors veszteseinek érezték magukat, neked nem kötelező így tenned, nem kell folytatnod ezt a mintázatot. Minden helyzetben, a lehető legkegyetlenebb sorscsapások között lehet törekedni arra, hogy a jónak, a szépnek örülj és azt élvezd, ne pedig a sors igazságtalanságán keseregj.

Kuna-Várhelyi Gábor: Neked mi hiányzik a boldogsághoz?

A „Másoknak miért könnyebb, mint nekem?” tipikusan az a kérdés, amelynek esetében sosem a lehetséges válaszokkal, hanem kizárólag a kérdéssel kell foglalkoznunk. Honnan jön? Miért fogalmazzuk meg egyáltalán? Aki valaha feltette magának, emlékezhet a kudarcra is a válaszkeresésben. Százszor is végiggondolhatjuk, és nem vesszük észre, de közben irigykedünk a többiekre. Nem látjuk be, de sajnáljuk magunkat. Tudattalan irigység, burkolt önsajnálat – nem hangzik jól, biztosan tagadnánk is, ha valaki megvádolna ezekkel, pedig ez a kérdés bizony erről szól.

Ha mások néha meg is teszik, legalább mi ne hibáztassuk magunkat a saját érzéseinkért! Irigykedünk mások könnyebb(nek tűnő) sorsára, és sajnáljuk magunkat. Oké, nem baj. Talán furcsán hangzik, de minden gyógyulás, minden fejlődés első lépése mindig a jelen elfogadása, az „itt és most”-tal való megbékélés. Bármilyen is a jelen állapotunk, ha ezért még haragszunk is magunkra, akkor örökre így marad. A magunkkal szembeni neheztelés a vágyott állapotot – a gyógyulást, vagy akivé szeretnénk válni – csak egyre messzebbre és messzebbre tolja. Most haragszom a világra, irigykedem, és közben sajnálom magam. Furcsán hangzik, de ki kell mondani: mindez természetes, biztos megvan rá az okom.

Ha eddig eljutottunk, már nem egy körbe-körbe forgó fájó kérdéssel büntetjük magunkat, hanem a valódi ok keresésébe kezdhetünk. Hogy mi ez? Bizonyára mindenkinek más, de egy biztos: valami fontosból HIÁNYt szenvedünk, és ez boldogtalanná és elégedetlenné tesz bennünket. Érdemes végiggondolni, mi lenne az a működés, hogyan kellene éreznünk magunkat ahhoz, hogy a „Másoknak miért jobb?” kérdés valóban okafogyottá váljon, hogy soha többé eszükbe se jusson feltenni. Mi kell ehhez? Elégedettség magammal és a világgal? Ha igen, mi hiányzik nekem ehhez most? Ha eddig eljutunk, az már fél siker, hiszen ez már egy értelmes és hasznos kérdés, amiből elindulhatunk.

Mi a hiányom? Hogyan lehetnék kiegyensúlyozottabb, elégedettebb? Mivé, kivé szeretnék válni a fejlődésem során? Olyan önismereti kérdések ezek, amelyekre mindannyiunknak tudnunk kell a választ. Ha a lényegre figyelünk, bizonyára megtalálható egyedül is. De ha mégsem menne könnyen, ha régóta csak körbeforognak a kérdéseink és nem találjuk a válaszokat, érdemes segítséget kérni.

És ha ragaszkodunk az összehasonlításhoz, ebben a műfajban ennek csak egyetlen hasznos módja van: ha magunkat önmagunkhoz mérjük. Engedjük el mások egyéni élettörténetét, talán vitathatatlanul könnyebb sorsát, és figyeljünk erre: „Fejlődöm? Boldogulok a hiányaim pótlásával? Léptem ebben előre?” Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, a „Másoknak miért jobb, mint nekem?” kérdéstől lassan el is búcsúzhatunk. 

Milanovich Domi: Ne irigykedj, hanem lázadj

Tegyük fel, hogy egy diák hármast kapott a dolgozatára. Teljesen mást jelent ez a hármas, ha mindenki más egyest kapott, ahhoz képest, mintha mindenki más ötöst kapott volna. Ha mindenkié egyes lett, az enyém viszont hármas, akkor sikert élek át. Nem kaptam ugyan négyest vagy ötöst, de egy nagyon nehéz számonkérés nekem ment a legjobban. A második esetben viszont kudarcélmény ér, hiszen az összes társam ügyesebben tudta megoldani a feladatokat, mint én. Tehát attól még, hogy tudom, hogy hármas, az a hármas elég sok mindent jelenthet. Nem véletlen, hogy a diákok körbe szokták kérdezgetni egymást, kié hányas lett: az eredményük értelmezésében segít, ha össze tudják hasonlítani másokéval. 

Valami ilyesmit vett észre az ’50-es, ’60-as évek egyik legnagyobb amerikai szociálpszichológusa, Leon Festinger is. A társas összehasonlítás elmélete szerint az önmagunkról kialakított gondolatok és érzelmek jelentős részét természetes módon mások megfigyeléséből nyerjük. Összevetjük, mennyire vagyunk okosak, szépek, gazdagok, szorgalmasak, stb. hozzájuk képest, és ez alapján leszünk elégedettek vagy elégedetlenek. Néha pedig azok a tulajdonságaink, amelyekben eltérünk az átlagtól, az énünk meghatározó elemévé válnak, hiszen az egyediségünket mutatják. 

Míg eleinte Festinger úgy vélte, az önmagunkkal kapcsolatos pontosabb megértés érdekében a hozzánk hasonlókhoz méricskéljük magunkat, későbbi kutatások kimutatták, hogy sokszor nem erről van szó. Néha olyanokhoz mérjük magunkat, akik rosszabb helyzetben vannak nálunk. Azért tesszük ezt, hogy erőt gyűjtsünk, felnagyítsuk az énünket. Lefelé történő összehasonlítás például, amikor azt mondjuk: igaz, totálkáros lett az autónk, de mi legalább jól vagyunk. Igaz, kórházba kerültünk, de legalább nincsenek súlyos sérüléseink. Igaz, súlyos sérüléseink vannak, de legalább élünk. Ezzel szemben amikor fejlődni szeretnénk, célokat elérni, gyakran enyhén felfelé hasonlítunk. Kiválasztunk valakit, aki előttünk jár az adott tevékenységben, és próbáljuk utolérni őt, elsajátítani a tudását, a tapasztalatait. 

A fenti mechanizmusokat figyelembe véve, mi történik, amikor azt éled meg, hogy másoknak könnyebb, mint neked? Szerintem 4 fő szempont mentén érdemes végiggondolni a kérdést, és valahol mindegyik arról szól, hogy mit veszünk észre a világból. 

1. Vedd észre a krízist. Amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj, néha annyira mélyre zuhanunk, hogy nem látunk ki a gödörből. Azt élhetjük meg, hogy csak mi szenvedünk, gyászolunk, kínlódunk. Újra meg újra lejátsszuk magunkban az eseményeket, csak erről bírunk beszélni, nehezen kapcsolódunk másokhoz. Aztán amikor egy kicsit jobban vagyunk, és körbekérdezzük az ismerőseinket, akkor kiderül, sokan közülük keresztülmentek már valami hasonlón, vagy legalábbis van olyan eleme a történetünknek, ami ismerős nekik a saját életükből, amihez kapcsolódni tudnak. Érdemes keresni ezeket a megosztásokat, mert a sorstársakkal való mély, őszinte beszélgetésekben rengeteg a gyógyulási potenciál. 
2. Vedd észre a közösségi média torzításait. Míg Festinger korában az emberek a szomszédjaikról tudtak ezt-azt, illetve az újságból, rádióból, tévéből tájékozódtak, addig manapság a Facebookon rengeteg személyes megosztás vesz körül minket. Igen ám, de mivel az emberek alapvetően szeretnének jó színben feltűnni, így a posztokban a valóságosnál sokkal nagyobb arányban jelennek meg pozitív tartalmak. Lehet, hogy az egész nyaralás veszekedéssel telt, de ott lesz az az egy kép, amin ölelkeznek, háttérben a csodálatos tájjal. Lehet, hogy valaki ki van égve, mégis lelkesen posztol a munkahelyi sikereiről, hogy ezt elfedje. Lehet, hogy a család az erőszak színtere, de ott van a kötelező karácsonyi fotó. Szóval az az igazság, hogy a Facebook alapján nem igazán tudunk meg egymás életéről semmi lényegeset, maximum annyit, hogy ki milyen benyomást szeretne kialakítani magáról. Úgyhogy nem érdemes ez alapján összehasonlításokat végezned. 
3. Vedd észre a társadalom egészét. Mivel a hírességek, a gazdagok, de még a középosztálybeli emberek is felülreprezentáltak a médiában, gyakran automatikusan velük hasonlítjuk össze magunkat. A szomorú igazság azonban az, hogy ha olvasod most ezt a cikket, akkor bizonyos szempontból eleve jobb helyzetben vagy, mint a magyar népesség bizonyos százaléka, akik a társadalom peremén élnek, láthatatlanul. Tudsz például olvasni, nem vagy funkcionális analfabéta, van internet-hozzáférésed, és olyan készüléked, amelyet legalább időnként használni tudsz. Ha igazságosak akarunk lenni, akkor fontos, hogy tisztában legyünk a saját – nemritkán szerencsés – helyzetünkkel, privilégiumainkkal. 
4. Vedd észre a reakcióidat. Mindezek ellenére előfordul, hogy az ember a kortársaival, a vele azonos csoportokba tartozókkal összehasonlítva is úgy érzi, neki kevesebb jutott, és ez nem fair. Rátermettebb, okosabb, szorgalmasabb, mint sokan mások, mégis például alacsonyabb a fizetése. Ebben a helyzetben viszont még mindig dönthetsz: a többiektől sajnálod, amijük van, vagy az irigység helyett inkább azt mondod, hogy az nem oké, amennyit te kapsz. Szerintem nem az a baj, ha valakit jól megfizetnek a munkájáért, hanem az, ha valakit nem. Nem azon kell dolgozni, hogy nekik kevesebb legyen (kivéve korrupció, bűnözés esetén), hanem hogy neked és a hozzád hasonlóknak több. Ha a mások iránt érzett haragot át tudod forgatni a rendszer igazságtalanságai elleni lázadásba, nagyobb esélyünk lesz a változásra.
   

   Megjelent az új Dívány-könyv!

   Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.

   Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!

   hirdetés