kapcsolat stressz becserkésző távolságteremtő

Mindenki máshogy reagál a stresszre, legalábbis a felszínen: van, aki lezár, és van, aki érzelmi közelségre vágyik ilyenkor, azonban mindkét viselkedésforma ugyanazt a célt szolgálja – a kényelmet, biztonságot próbáljuk megteremteni magunknak vele dr. Harriet Lerner pszichoterapeuta szerint. Egyik hozzáállás sem jobb vagy rosszabb a másiknál, mégis sok konfliktust okozhat, ha párunkkal ellentétes csoportba tartozunk. Te becserkésző vagy távolságteremtő típusú vagy inkább? És ez mit jelent?

A párkapcsolat és a stressz

A stresszes helyzetek kikerülhetetlenül az élet részét képezik, így a párkapcsolatokból sem hiányozhatnak. Bármennyire is szép a szerelem, nagy az összhang, megesik, hogy a párunkkal azon kapunk össze, hogy miként reagáltunk egy-egy szorító helyzetre. Sok minden befolyással lehet arra, hogy valaki miért pont akként reagál a nehézségekre a párkapcsolaton belül, ahogyan, ilyen lehet például a kapcsolati kötődési mintánk is. Továbbá felmérések szerint általánosan véve akár a nemünk is meghatározó faktor lehet: a férfiak általában kevésbé képesek támogatni párjukat a stresszhelyzetekben, ha ők maguk is nehézségekkel küzdenek éppen, míg fordítva ez nincs így. Ha Lerner becserkésző/távolságteremtő kettőséből párunkkal ellentétes csoportba tartozunk, akkor saját ösztönös mintánk követésével egyre jobban elmérgesíthetjük a helyzetet egymás között. 

A becserkésző típus

Alapvetően a „ha baj van, húzzuk egymást még közelebb” elvét követik a becserkésző típusú emberek. Fontos számukra, hogy mindent kibeszéljenek, hogy kimutassák az érzéseiket, és ugyanezt várják el másoktól is. Elutasítva érzik magukat, ha párjuk több térre és időre vágyik, tőlük távol. Esetleg olyan negatív jelzőket aggathatnak magukra, mint „túl függő”, „túl követelőző” vagy „túl nyaggató”, amikor párkapcsolatban vannak valakivel.

Hajlamosak párjukat úgy kritizálni, hogy nem képes kezelni az igazi érzéseket és a valódi közelséget. Amikor szoronganak, intenzív érzelmekkel keresik fel párjukat. Amikor azt érzik, párjuk eltávolodik tőlük, akkor még intenzívebben próbálnak közeledni felé, ha pedig ez nem hoz sikert számukra (mert például párjuk távolságteremtő típus), akkor hidegen elzárkóznak.

A távolságteremtő típus

Amikor a szorongás lángjai magasra csapnak, a távolságteremtő másoktól érzelmi és fizikai távolságot próbál kialakítani, még a párjától is. Önálló és privát embernek tartják magukat, akik inkább maguk akarnak mindent megoldani, és nehezen kérnek segítséget másoktól, ahogyan a sérülékeny, támaszra vágyó énjüket sem engedik ki könnyen a palackból. Olyan jelzőkkel illethetik őket párjuk, mint amilyen az „elérhetetlen”, „visszatartó” és „érzelmileg elzárkózó”.

Amikor házasságukban szorongást élnek meg, inkább a munkába, a kütyükbe vagy a sportba temetkeznek. Alacsony a konfliktustoleranciájuk, és hamar feladják a megbeszélési próbálkozásokat. Könnyebben megnyílnak, ha párjuk nem közeledik megállíthatatlanul, ha nem kritizálják őket, és ha nem próbálják érzelmileg becserkészni őket.

A probléma a mintázat, nem maga az ember

Tehát egyértelmű probléma bontakozik ki előttünk, ha egy pár tagjai másik csoportba esnek: egyre messzebb lökhetik egymást az ösztönös megoldási stratégiájukkal, amelyet a stresszhelyzetek hoznak ki belőlük. Minél közelebb akar férkőzni a távolságteremtőhöz a becserkésző, annál több távolságot fog teremteni a másik, és minél több távolságot eszközöl ki valaki egy becserkészővel szemben, az annál nagyobb elszántsággal fog megpróbálni közelebb férkőzni a távolságteremtőhöz. Ördögi kör, egy önmagát gerjesztő probléma.

Azonban általában az ütköző minták jelentik a problémát, nem az emberek. Hiszen mindketten csak arra vágynak, hogy minél hamarabb visszaállítsák a stresszből a nyugalmi állapotot maguk számára. Egyszerűen csak másként állnak hozzá a problémához. Ha sikerül megértenünk, ki melyik kategóriába esik a párkapcsolatban, akkor könnyebben találhatunk kompromisszumos megoldásokat is az ilyen nehéz helyzetekre. A becserkészőnek meg kell tanulnia egy kicsit több teret engedni a másiknak, a távolságteremtőnek pedig közelebb lépnie a társához, mindezt pedig úgy kialakítva, hogy közben mindkét fél igénye is tiszteletben legyen tartva. 

Lerner általában a becserkészőkre fókuszálva szokta megpróbálni rávezetni a párokat az ilyen dinamikák okozta feszültségek feloldására. Ugyanis a távolságteremtő fél viselkedésében a jelenlegi helyzetek megtartásához ragaszkodik, és a becserkésző az, aki éppen becserkészni próbál valamit, tehát aki dinamikusabban áll hozzá a helyzethez. A szakember azt szokta tanácsolni a becserkészőnek, hogy ne diagnosztizálja a párját és a kapcsolatukat, ezzel néha egy apró problémát óriásira felfújva: ha az a problémája, hogy nem beszélgetnek eleget a párjával, akkor kezdjen bele a beszélgetésbe, szervezzen programot ahelyett, hogy a párbeszéd hiányáról monologizálna.

A távolságteremtőnek pedig azt tanácsolja, ne ítélkezzen a párja felett, ne nevezze „túl érzelmesnek” és „nyomakodónak”. Csak próbálja meg felmelegíteni a dolgokat kettejük között, lépjen pár lépést közelebb társához – Lerner szerint már három hónap után is változásokat fog tapasztalni kapcsolatukban egy ilyen kísérlet után.

Összességében, bármennyire is nehéz, ijesztő és idegesítő kilépnünk egótornyunkból és közelebb lépni párunk eltérő működéséhez, megértve őt és igazodva hozzá, miközben saját félelmünk megnyugtatásáról sem mondunk le, végső soron megéri. Hiszen ki ne szeretne egy olyan kapcsolatban élni, amelyben elfogadva, szeretve érezheti magát?