kapcsolat hormon

Tudósok egy tanulmányban nemrég arról számoltak be, elsősorban a hormonjaink és a genetikánk felelősek azért, ha úgy döntünk, lehorgonyzunk, és nem váltogatjuk a partnereinket.

A préripockok is tartós kötelékben élnek

Az emberiség monogámiájának története igen régre visszavezethető, hiszen jellemzően őseink is évezredek óta úgynevezett egypartneres párkapcsolatban éltek. Bár ez a fajta elköteleződés nem egyedi, nem csupán az ember sajátossága, a világon élő fajok párválasztási szokásaival összehasonlítva mégis szokatlannak tűnik. De vajon mi motivál bennünket erre? Megmagyarázható a monogámia a biológiával? Vagy ennél sokkal bonyolultabb folyamatról van szó? 

A tudósok megfigyelték, hogy az emlősfajoknak mindössze 3-5 százaléka folytat monogám életmódot. Köztük vannak a préripockok is, melyek igen jelentős szerepet játszanak a párkapcsolatok kutatásában. Ezek a kis rágcsálók életre szóló kötelékeket alkotnak, és megosztják a fészküket a partnerükkel, ezért kiválóan alkalmasak a monogámiával kapcsolatos vizsgálatok elvégzésére. 

Sok tanulmány használja az úgynevezett „szociális monogámia” kifejezést, amely azt jelenti, hogy az állatok hím-nőstény párokban élnek együtt, párosodás után együtt maradnak, és közösen védik az erőforrásaikat. A társadalmi monogámiában azonban kevesebb hangsúlyt helyeznek a szexuális kizárólagosságra, és sokkal inkább a tartós kötelékek meglétére helyezik a fókuszt, hogy jobban tükrözzék a vizsgált állatok viselkedését.

A monogámia biokémiai alapjai

A préripocok megfigyelése rávilágított azokra a biológiai mechanizmusokra, amelyek megalapozhatják ezeknek az állatoknak a monogámiáját. A kutatások során a tudósok azonosították azokat a hormonokat és receptoraikat, melyek felelősek a társadalmi kapcsolatok alakulásáért. Ez a belső elválasztású mirigyek által termelt váladék a vazopresszin és az oxitocin.

Az oxitocint gyakran „szerelmi hormonnak” is nevezik, de fontos szerepet játszik a születés, a szoptatás és az anyai ösztön szabályozásában is. A préripockokon végzett vizsgálatok rávilágítottak, hogy a hormonnak nagyon fontos szerepe van a nőstények életében a párkapcsolat kialakításában. 

Például kimutatták, hogy receptorának gátlása megakadályozza a partnerpreferencia kialakulását, míg a receptor stimulálása elősegíti ezt, mert a folyamat során oxitocin jut az agyba. Egyes tanulmányok szerint ez a hatás csak a nőkre jellemző, míg más kutatások arra jutottak, hogy a folyamat mindkét nemnél azonosítható.

Ez a hormon más pocokfajokban is jelen van, de nekik kevesebb vazopresszinreceptoruk van, ami magyarázat lehet arra, hogy a préripockok miért részesítik előnyben a monogám kötődést.

Egy vizsgálat során a kutatók a vazopresszinreceptor gén egy extra példányát juttatták be nem monogám réti pockok agyába, és azt tapasztalták, hogy náluk is kialakult a fokozott partnerpreferencia, ami a réti pockoknál rendkívül szokatlan jelenség.
Amikor pedig a tudósok igyekeztek meggátolni a vazopresszinreceptorokat, megfigyelték, hogy a párkötési hajlam csökkent, míg a vazopresszin beadását követően ismét felerősödött.

Az eddigi vizsgálatok szerint az emberi szervezetben a hormonok közül az oxitocin játszik jelentős szerepet a kötődésben, bár még a hormonok monogámiát illető szerepével kapcsolatban igen sok kérdés megválaszolatlan a tudomány számára.

A genetika is szerepet játhat a monogámiában

Egyes tanulmányok szerint nemcsak a hormonrendszer működése, hanem genetikánk is felelős lehet azért, hogy a monogámiát választjuk, vagy sem. Svéd kutatók bizonyítékot találtak a vazopresszinreceptor gén egy meghatározott szakaszában való eltérésre. A férfiaknak nulla és két másolata lehet ebből a szakaszból, ám akiknek több példánya van ebből, sokkal hajlamosabbak a poligámiára.