instagram valóság

Nem tudom, mi ütött belém, de egy fagyos, januári reggelen, hajnali hatkor, amikor a taknyos gyerekeim még aludtak, egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam az Instagramot. Nem barlangban élek, hallottam már róla, sőt profilom is van vagy öt éve, de valahogy kimaradt a reggeli rutinból és a napközbeni bambulásból az Insta pörgetése. Néhány havonta megnéztem, konstatáltam, hogy ismét regisztrált valamelyik ismerősöm, aztán megállapítottam, hogy itt még annyi sem történik, mint a másik közösségimédia-oldalon.

Az igazat megvallva annak sem vagyok nagy barátja: nagyon régóta leginkább csak a híroldalak és az általam látogatott csoportok bejegyzéseit látom. (Igazából a hírek olvasására sem ideális, mert erősíti a „burokban vagyok” érzést: az okos algoritmus csak azokat a híreket hozza elém, amelyekről feltételezi, hogy érdekelnek.) Meg aztán, szoktam mondani, az még csak-csak érdekel, hogy valaki mit gondol, hogyan érez – „mi jár a fejedben”, kérdezi ugye az oldal –, na de hogy mit lát? Vagy mit fotóz a telefonja kamerájával? Hol járul az hozzá az én önmegértésemhez? Sehol.

Hétévesen az Instagramon

Ezen a bizonyos januári reggelen viszont elámultam. X Thaiföldre utazott, naponta hatszor posztol, mosolyog piacokon, tengerparton, naplementében. (Vajon tényleg lát is valamit a telefonja kameráján kívül?) Y síelni ment, ő a havas tájban mosolyog, családi körben. Szép a kislánya – vajon ő is tudja, hogy alig hétévesen Insta-sztori lett belőle? Z mindent (is) Instagramon csinál. Medencében lubickol, szerelmesen néz, széles mosollyal bulizik, süt és főz, vagy éppen estélyi ruhában pózol. Edz, váll- és hátizmai jól láthatóan dudorodnak a szűk trikóban, mert ő még edzés közben is csinos, nőies, és mindenekfelett: boldog.

A valóság, filter nélkül

Ami azt illeti, tegnap én is edzettem. (Esküszöm, tricepszem is van, bár ez a téma szempontjából mellékes.) Igaz, nem mentem el sehova, örültem, hogy két írnivaló, két taknyos gyerek és egy állandóan takarításra szoruló lakás között jutott rá egy óra. Trendi edzőcuccot sem vettem fel, mert nincs: az az „otthoni” felső volt rajtam, ami alvás közben is rajtam maradt, mert a négyéves éppen az átmenetitárgy-korszakát éli, és „anyapizsama” nélkül nem hajlandó aludni. Nem mondanám, hogy csinosnak és nőiesnek érzem magam, boldog meg végképp nem voltam, csak amikor végeztem a gyakorlatokkal.

Rossz közérzet

Ahogy pörgettem a képeket és a „sztorikat” – micsoda szó ez is, egy történetnek eleje van, közepe, vége, sőt: mondanivalója –, azon kaptam magam, hogy egyre rosszabbul vagyok.

Ezek szerint mindenki nyaral, telel, boldogan edz, örül az egészséges gyerekeinek, bulizik, csak én küzdök a takonnyal, a hányással, a csurig tele mosogatóval, a bevásárlás kínjaival és az örökös időhiánnyal?

Mi a célja annak, aki mindezt megmutatja? A nyaralásos képeket még csak-csak értem; bár leginkább azokra a régi fénykép- vagy videókazetta-nézegetésekre emlékeztet, amikor mások nyaralásának a felvételeit kellett megtekinteni, ami nekik biztosan érdekes volt, hiszen ott voltak, de annak, aki nem, inkább kínosan unalmas.

„És neked jó?”

Aztán rájöttem, mi ezeknek a történeteknek az egyetlen és legfontosabb mondanivalója. Az, hogy „nekem jó”. Mögötte kimondatlanul ott van a feszítő kérdés: „És neked jó?”

Te szerencsétlen, közép-kelet-európai anya, aki egy januári hajnalon nézed a mások életét, neked jó? Vagy neked nyomorod van, problémáid vannak, elintéznivalóid és kötelességeid?

A pszichológusok tudják, hogy amikor a másik életét hallgatjuk (esetünkben látjuk), jelentkezhet „az élet megélésének vágya”. Az érzés, hogy az ő élete izgalmas, csillogó, ő átéli, megéli a dolgokat, míg az enyém, aki hallgatom, szürke és unalmas. „Életét nem írja, ha éli” – mondta Ady Endre, de vajon fordítva is igaz ez? Életét nem éli, ha dokumentálja?

A szívecskék fogságában

Úgy tűnik, az Instagram kiváló terep arra, hogy életünk egy megszépített szeletét valóságként adjuk át a „követőknek”. A kifejezés nagyon is simogatja az egót: én megyek elöl, ők követnek. Ha sokan követnek, fontos vagyok, hatalmam van, befolyással bírok. „Szeretnek”, gondolhatom, ha érkezik a visszacsatolás a történetemről, a fényképemről, a cuki gyerekemről. Nagyon sok mindent megteszünk azért, hogy szeressenek – van, aki például bántalmazó kapcsolatot is elvisel a szeretet illúziójáért cserébe. Az „azért szeressenek, mert vagyok” gyermeki érzése felnőttkorban is velünk maradhat, és vezethet az unos-untalan posztoláshoz és lájkvadászathoz. Akinek pedig valamilyen, kora gyerekkorban gyökerező sérülése van, gyakran azt a feltétel nélküli szeretetet keresi egész életében, amely gyerekként járt volna neki, és amit nem kapott meg annak idején – és valószínűleg a lájkok és szívecskék tengere sem fogja pótolni azt.

Lassan megvirrad, felébred a család. Becsukom az Instagramot, utat vágok a nappaliban, és hozom a porszívót a taknyos gyerekeknek. Nem videózom le sem a tevékenységet, sem a végeredményt. Pedig, higgyék el, olyat még nem láttak.