A legtöbben huszonévesen tele vagyunk álmokkal, habzsolni akarjuk az életet, feszegetjük a határainkat, próbálunk minél több izgalmas dolgot átélni. Aztán szép lassan megkomolyodunk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy amit egyetemistaként természetesnek tartottunk, annak a gondolatára is kiráz bennünket a hideg.
Kezdjük a gasztronómiával. Akinek precíz és lelkiismeretes volt az anyukája, az vasárnap este ételes- és jégkrémesdobozokkal jól megpakolva érkezett vissza otthonról a kollégiumba (vagy albérletbe). Mai ismereteink alapján talán már nem ennénk meg az egyhetes, kétes tisztaságú (és kétes teljesítményű) hűtőben tárolt fasírtot vagy lasagnát, de akkoriban, úgy tűnik, vasból volt a gyomrunk. Aki nem volt ilyen szerencsés, vagy hamarabb elfogyasztotta a hazait, kispénzű egyetemista lévén kénytelen volt zacskós tésztalevesen, konzervmájkrémen vagy párizsin tengődni a következő szállítmányig. Esetleg főzni is lehetett, mondjuk, rántottát vagy bolognait porból, szigorúan hús nélkül. Azt már nem is említem, hogy sajtreszelő persze nem volt, így késsel próbáltunk némi sajtreszelékre emlékeztető díszítést ráapplikálni.
Aki nem volt olyan szerencsés, hogy saját lakással rendelkezett (és valljuk be, viszonylag kevés fiatal mondhatja ezt el magáról), kénytelen volt a szobáját megosztani másokkal. A három-, négy-, hat- vagy többágyas szobákban aludni akkor nagyon természetesnek tűnt, és még az sem zavart különösebben, hogy a szobatársam az egész nap hordott nejlonzokniját az ágya végében (azaz az én ágyamtól kb. egy méterre) tárolta – a szintén egész nap hordott körömcipőjében. Egyáltalán, bárhol és bármikor tudtunk még aludni: padlón, polifoamon, mások ágyában, időnként még az előadások alatt is. A kollégiumi lét szerves része volt papucsban kislattyogni a folyosó másik végén lévő zuhanyzóba, és még örülhettünk, hogy a vécé legalább már nem koedukált.
Voltak olyan elvetemültek, akik ismeretlenül is becsöngettek, ha hallották, hogy a környéken valahol házibuli van, de a hajnalig tartó bulizás azért enélkül is gyakran összejött. Érthetetlen, hogy hogy lehetett különösebb egészségkárosodás nélkül meginni a kannában érkező (tablettás?) bort, a vbk-t, a lavórban készített sangríát, vagy vodkázni a vízipipa segítségével. Majd egy-két óra alvás után bemenni az előadásra, esetleg sikeresen levizsgázni. Ehhez persze kellett néhány kávé (amit akkoriban még bármikor megihattunk), esetleg néhány energiaital, amitől simán ébren maradtunk bármeddig.
A gólyatáborok és a különböző egyetemi rendezvények igazán remek lehetőséget kínáltak az ismerkedésre. Máig emlékszem a különböző gyanús eredetű alapanyagokra, amelyekről szag alapján, bekötött szemmel kellett kitalálni, micsodák. De olyan esetről is tudomásom van, amikor a gólyatábort az egyik emésztést segítő joghurtot is gyártó cég szponzorálta, a fiatalok pedig hármasával vedelték a jótékony hatású joghurtitalt. Talán nem kell különösebb képzelőerő a mellékhelyiség aznap esti forgalmához.
Végül, hogy mindezt finanszírozni tudjuk, dolgozni is kellett. A diákmunka-szövetkezetek jobb esetben adatrögzítést vagy hoszteszmunkát kínáltak, és bár ez se leányálom (boldog-boldogtalanra mosolyogni, ha mégoly tapló is az illető), voltak rosszabb alternatívák is. Telemarketingesként örülhettünk, ha nem csapják ránk a telefont, aki szórólapozott vagy plakátokat ragasztott, gyalogolhatott egész éjjel. Aki viszont húsfeldolgozó üzemben kapott munkát (grillkolbászokat kellett előállítani), búvárszemüvegben ült egész nap egy nagy rakás aprításra váró hagyma mellett. Este, amikor grillezni hívták, valahogy nem kívánta a paprikás kolbászkákat.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
