élet közép válság

„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém”

– így kezdődik Dante Isteni színjátéka, és ennél pontosabban azóta sem fogalmazta meg senki az életközépi válság problémáját. Noha Dante idejében az emberélet útjának a fele valószínűleg hamarabb bekövetkezett, mint korunkban – a szerző harmincöt éves volt, amikor 1300-ban elkezdte írni nagyszabású művét –, negyvenes éveink közepére rendszerint ma is eljutunk abba az állapotba, amikor úgy érezzük: életünk felét már leéltük, és elkerülhetetlenül fel kell tennünk magunknak a kérdést: hogyan szeretnénk élni a továbbiakban?

Életünk első felében számtalan célt tűzünk ki magunk elé. A legtöbben a hivatásukat szeretnék megtalálni, majd abban kiteljesedni, párra találni és családot alapítani, valamint az anyagi biztonságot megteremteni. Származási családunkból hoztunk egy értékrendet, s legtöbbször annak a segítségével egyengetjük utunkat. Személyiségünkben kialakulnak a ránk jellemző énvédő mechanizmusok, s ezek segítségével lavírozunk a nehézségek közepette elérendő céljaink felé.

Hogyan tovább?

Negyvenes éveink közepére azonban, amikor többé-kevésbé teljesítettük a magunknak kijelölt penzumot, hirtelen megtorpanunk. Hogyan tovább? – tesszük fel magunknak a kérdést, és akarva-akaratlan mérlegre tesszük addigi teljesítményünket. Mindez együtt jár a bizonytalansággal és a kételyekkel:

„Úrrá lehet rajtunk egyfajta frusztráció, kiüresedettség, esetleg csalódottság, amikor felülvizsgáljuk az elért eredményeinket, tapasztalatainkat.

Persze nem törvényszerű, hogy ez állandósul, hiszen elképzelhető, hogy összességében véve nyereségesnek látjuk az életünket” – mondja Lázár Gergely klinikai szakpszichológus, A párod nem a pszichológusod című könyv szerzője. „Ha a mérleg nyelve a negatív irányba billen, akkor elképzelhető, hogy akár a depresszió, akár a szerhasználat felé fordulunk – ezt krízisek esetében »ineffektív megoldásnak« nevezzük. A legszerencsésebb, ha e normatív krízis további fejlődésre sarkall bennünket, bepótolunk kihagyott lehetőségeket, megvalósítunk korábban megfogalmazott célokat” – fogalmaz a szakember.

Az életközépi válság jelei

Az életközépi válság mind a férfiak, mind a nők esetében jelentkezik. Normatív krízisről van szó, tehát megoldása mindenképpen a személyiséget gazdagítja, ugyanakkor nem könnyű azzal szembesülni, hogy addigi életutunk, értékrendünk megkérdőjeleződik. Mindez egybeesik azzal, hogy fizikai teljesítőképességünk csökken – például már nem bírjuk úgy az éjszakázást, mint régen, vagy megsérülünk sportolás közben; esetleg a szemünk romlása ébreszt rá arra, hogy az öregedés minket sem kímél. Régi, jól bevált konfliktuskezelő módszereink már nem működnek, újakat pedig még nem találtunk. Sokan ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a párkapcsolatuk kiüresedett; a gyerekek kiröpülése után értelmetlennek, haszontalannak érzik az életüket; vagy éppen rádöbbennek, hogy mindent egy lapra tettek fel, és feláldozták saját érdeklődési körüket mások érdekében. Ilyenkor akár pszichoszomatikus tünetek is megjelenhetnek, s előbb-utóbb tudatosul bennünk: a változás, változtatás elkerülhetetlen.

Fejlődünk vagy megrekedünk?

„Mint minden krízis esetében, a szakirodalom szerint általában négyféle reakciómóddal találkozhatunk” – fogalmaz Lázár Gergely. „Az első a »megoldás«: elképzelhető, hogy tanulok valami újat, esetleg elmegyünk a partnerünkkel párterápiába, hogy kapcsolatunk ellaposodott részein változtassunk.

Kereshetünk új hobbit, változtathatunk a külsőnkön, akár a saját elvárásainkon is, amelyek nem teljesültek.

A második út a »kompromisszum«, például nem jó a házasságom, de beletörődöm abba, hogy van, aki neveli a gyerekeimet, lemondok arról, hogy ez változhat. Az ilyen kompromisszumokkal az a legfőbb probléma, hogy az emögött rejlő feszültség újra előtörhet az életünkben. Az ineffektív megoldás esetében választhatok káros szenvedélyeket, impulzív cselekedeteket, ilyen lehet a meggondolatlan pénzköltés és a párom elhagyása még akkor is, ha egyébként lehetne dolgozni a kapcsolaton. A negyedik, az összeomlás pedig akár az öngyilkosságot is magában foglalhatja, amelyet megelőzhet egyfajta depresszív, reményvesztett állapot.”

Saját gyengeségeinkkel is szembesülünk

Ebben az életszakaszban sokszor megjelennek a korábbi, gyermekkori félelmeink, és gyakran elkerülhetetlen, hogy személyiségünk elnyomott, háttérbe szorított, „gyönge” részeivel szembesüljünk. Ha valaki például gyengeségnek élte meg, hogy kimutassa az érzelmeit (esetleg azért, mert a származási családjából ezt a mintát hozta), az életközépi válság során azzal szembesülhet, hogy hibás volt ez a megközelítése – ha életben akarja tartani a párkapcsolatát, az érzelmek kimutatása nélkül nem fog tovább menni. Ha valaki mindig háttérbe szorította magát mások boldogulása érdekében, az életközépi válság időszakában sokszor egy-egy testi tünet, probléma hívja fel a figyelmét arra, hogy változtatnia kell. Fontos azonban, hogy ez a változtatás valódi változás legyen, valódi fejlődés, amelyhez elengedhetetlen az önismeret.

Fontos a valódi megújulás

Sokan, megijedve az életközépi válsággal járó lelki munkától, a „könnyebbnek” látszó utat választják. Erre klasszikus példa az, amikor valaki csapot-papot otthagyva kilép a házasságából, és valódi megújulás, valódi megoldás nélkül „kezdi újra” az életét – ismételve korábbi hibáit, hiszen a döntést nem előzte meg és nem is követte belső fejlődési folyamat. Férfiaknál gyakran a „kapuzárási pánik” rovására írjuk a történteket. Pedig „abból, hogy krízisbe kerülök, nem feltétlenül következik, hogy pánikolni kezdek, és lecserélem a feleségem egy fiatalabbra” – fogalmaz a szakember. „Meglehet, hogy csendesebben élem meg azt a gyászfolyamatot és újratervezést, amely egy életszakasz, bizonyos lehetőségek lezárulásából fakad.”

Plasztikai sebész helyett önismeret

A nők sokszor ilyenkor váltanak stílust, vetik bele magukat valamilyen új hobbiba, vagy kezdenek el „fiatalosan” öltözködni, extrémebb esetben következnek a plasztikai műtétek, a görcsös igyekezet arra, hogy fiatalo(sa)k maradjanak. „Talán a legfontosabb ebben a kérdésben az, hogy mennyire tudjuk magunkat függetleníteni attól, hogy másokhoz hasonlítgassuk magunkat, valamint képesek vagyunk-e egyfajta értékrendi változásra, magyarán, hogy a fiatalsághoz köthető attribútumok helyett mást kezdjünk el fontosnak tartani” – mondja Lázár Gergely. „Ehhez azonban szükséges, hogy identitásunk stabil és koherens, az abban foglalt értékek pedig következetesek és átláthatóak legyenek.”