Hogy saját sorsodra milyen transzgenerációs traumák hathatnak, az leginkább egy családfa felrajzolásakor derülhet ki: Lengyelfi Edit családfakutató saját tapasztalatait osztotta meg a Dívánnyal arról, miért lenne fontos feloldanunk ezeket a feszültségeket mind egyéni, mind társadalmi szinten.
Milyen gyakran indoka tapasztalatod szerint egy családfa-készíttetési igénynek az, hogy kiderüljön: van-e múltbéli magyarázata valamilyen rejtélyes történésnek?
Amikor elkezdtem családfakutatással foglalkozni, kevesebb volt az ilyen megkeresés, de ma már azt mondom, ebből van több. Kétféle motivációja van annak, ha megkeres valaki: az egyik az, amikor a nagypapa nyolcvanéves lesz, fel kellene rajzolni egy szép családfát, lehetőleg találni nemesi szálat, kutyabőrt. A másik, amikor valaki egy önismereti folyamatban van benne, esetleg terapeutája javaslatára kezd a felmenők közt kutatni, hogy ott történt-e valami. Az arány ebbe az irányba billent el.
Miért? Izgalmasabb ez a feladat, vagy az vonz benne, hogy segíthetsz?
Mindkettő. Saját családomat személyes indíttatásból kezdtem el kutatni önismeret során, döbbenetes volt, hogy mi mindenre kaptam választ. Megvan bennem a segítő szándék, de izgalmas felfedezni a mintázatokat is.
Elkezdtem családterápiát tanulni, hogy megértsem, mi miért történik.
Ma már ez a fókuszrésze kutatásaimnak.
A megbízóidon mennyire látod előre, hogy hogyan fogadják majd, ha esetleg kihullik egy csontváz a szekrényből?
Ha kiderül egy mintázat, kérdés, hogyan lehet ezt úgy tálalni, hogy ne titkoljam el azt, amivel talán foglalkozni kellene. Kell egy kicsit lavírozgatni, hogy ne öntsem rá az egészet a megbízómra, hiszen ő nem feltétlenül ezért keresett meg. Általában azért hálás a fogadtatás, bár néha olyasmi derül ki, amit inkább letagadnának, eltitkolnának.
Én azt tapasztalom, hogy harminc-negyven éves koruk után kezdik el érdekelni az embereket gyökereik, ebben a korosztályban van egy nyitottság.
Szüleink, nagyszüleink generációja sok mindent eltitkolt, úgy gondolták, vannak dolgok, amelyekről jobb nem beszélni – ha pedig nem beszélünk róluk, nem is léteznek. A következő generációban kezd kibukni sok ilyesmi, de ők nyitottak ennek feldolgozására.
Döbbenetes, hogy ha csak hat generációt veszel, az körülbelül 150 év és 126 felmenő történetét, sorsát hordozzuk sejtjeinkben. Megszülettek, gyerekként botladoztak, házasodtak, elváltak, gyermekük született, elvetéltek, örökbe fogadtak, voltak kitelepítések, betelepítések, világháborúk, gyilkosságok és öngyilkosságok, ezek a történetek mindannyiunkban benne vannak, hatnak viselkedésünkre, döntéseinkre, érzéseinkre.
Hogyan tálalod ezeket a történeteket?
Amikor elkészül a családfa, van egy átadás, amit én személyesen szeretek csinálni már csak azért is, mert magát a családfát sem feltétlenül érti meg mindenki elsőre, nagyon összetetten ábrázolt dolog. Az átadáson elmagyarázom a genogram jeleit, és mellé átadok egy rövid családtörténeti összefoglalót is, amely a száraz adatokon kívül az anyakönyvekben és egyéb iratokban talált információkat tartalmazza, például azt, mi volt a foglalkozásuk, hol éltek, miben hunytak el az ősök.
Sok minden kiderül az anyakönyvekből, kirajzolódik egy sztori, amit jegyzetelni szoktam.
Amikor erről beszélgetünk, beleszövöm a mondandómba az esetleges nem természetes halálokokat, ismétlődő mintákat, és ha úgy gondolom, hogy van valami, amivel érdemes lenne foglalkozni, azt is megemlítem. Ha látok nyitottságot, akkor már ott el szokott indulni egy beszélgetés, szoktam javasolni szakembert.
Általában van nyitottság erre?
Az a gyakoribb, hogy igen. Sőt, gyakran tanácsot kérnek, hogyan-merre induljanak el, és aminek nagyon örülök, az az, hogy van visszacsatolás. Előfordult az is, hogy 2-3 év múlva keresett meg valaki, és számolt be a gyógyulási folyamatról.
Milyen segítséget javasolsz ilyenkor, terapeutához küldöd az érintetteket?
Igen. Én nem tartok terápiát, de aki kéri, annak javaslok. Mindenki olyan szakemberhez megy, amilyenben hisz vagy bízik, legyen az pszichológus, kineziológus vagy éppen családállító. Én azt szoktam javasolni, hogy valamilyen feldolgozási folyamat induljon el.
Egyénileg is működhet a feloldás, szaksegítség nélkül?
Önmagában az, hogy megszűnik a titok, nagy oldó hatással bír. Nem mindig kell továbbvinni terápiában, nagy hatással lehet az identitásra, ha kiderül valami fontos dolog. Sok esetben ennyi elég még akkor is, ha előtte nem is tudták, hogy van titok.
Hogyan működnek ezek a transzgenerációs traumák? Egy száz éve élt ősöm döntései miként hathatnak az én életemre?
Van egy történetem, ami jól példázza ezt. Itt nem tudtuk, hogy ki fog derülni valami: egy kávézóban találkoztunk a megbízó úriemberrel. Én kértem egy teát, a pincér kihozta, a megbízóm pedig összerezzent és arrébb ült. Nem foglalkoztam ezzel, de a kép megmaradt. A jelenet még egyszer megismétlődött a beszélgetés alatt, én furcsán nézhettem, mert elkezdte megmagyarázni, hogy nem szereti a forró dolgokat, mindent langyosan eszik.
Ahogy haladt a kutatás, találtam egy halotti anyakönyvet: az úr édesanyjának volt egy testvére, aki forrázás általi erőszakos halált halt. Nemcsak erről nem tudott a család, de arról sem, hogy az anyukának egyáltalán volt testvére, a gyerek létezését is letagadták!
A forrótól való félelem úgy öröklődött át, hogy még az áldozat testvére sem tudott ennek a gyermeknek a létezéséről. Az anyukát a nagymama valószínűleg a testvér halála miatt féltette mindentől, ami forró, a megbízóm pedig úgy rettegett a forró teától, hogy erről nem volt tudomása.
Van, amit könnyebben elfogadnak az emberek, míg más dolgokat kevésbé?
Nem, inkább az jellemző, hogy ragaszkodnak a családi legendáriumhoz. Ha arról kiderül, hogy a fele se igaz, nem is nemesi család, nem is odavalósi, hanem számukra kevésbé imponáló a család története, olyankor előfordul a csalódás.
Mi történik akkor, ha van még olyan élő családtag, akin számon lehetne kérni mindazt, amit elferdített vagy elhallgatott az a bizonyos családi legendárium?
Legtöbbször nem kérik számon. Azt többször tapasztaltam, hogy aki felkeresett, az elfogadta, megértette és befogadta azt, hogy mit tudott rosszul.
Ezzel dolgozik tovább, de amikor megkérdezem, hogy a titok őrzőjének orra alá dörgölte-e, hogy tudja, mi a valóság, az a válasz, hogy nem.
Általában idősebb emberekről van szó, akik őrzik a titkot tovább – viszont a megbízóm már nem örökíti tovább az ebből fakadó következményeket. Persze azért olyan is van, aki rákérdez, és vita lesz a dologból, vagy éppen öröm, attól függ, hogy mi derül ki. De az gyakoribb, hogy nem mernek valamit bolygatni.
A meglepődés vagy a harag a jellemzőbb azokra, akik derült égből villámcsapásként szembesülnek valamilyen múltbéli titokkal?
Akik hozzám kifejezetten ilyen fókusszal jönnek, azért legtöbbször sejtik, hogy lesz a családfában valami. Meglepetés inkább ott van, amikor nem ezzel a céllal keresnek fel, de valami mégis kibukik. Aki sejtette előre, annál a megnyugvás a jellemzőbb, annak következményeképp, hogy kiderül: valamit jól érzett, nem ő nincs a helyén, hanem itt tényleg történt valami a múltban. Kiderül, mivel kell foglalkozni, ez pozitív irányba tereli a folyamatokat.
Milyen dolgokat titkolnak el a családok?
Ártatlannak tűnő dolgokat, például hogy a nagymamának volt egy első házassága, de a férje meghalt a háborúban. Vagy korán meghalt gyerekeket, pedig egyes pszichológiai elméletek szerint meghatározó befolyása lehet életünkre annak, hogy hányadikként születtünk. Nem azért titkolják el ezeket, mert cikinek gondolják, hanem egyszerűen úgy gondolták, hogy nincs jelentősége, de azóta kiderült, hogy van.
Vonjuk le ebből következtetésként, hogy saját szülőségünkben ne a titkokat gyarapítsuk, hanem egyenesen kommunikáljunk mindenről a gyermekek korának megfelelő szinten?
Abszolút ez lenne az egészséges családi, de társadalmi szinten is. Nemrégiben alakult meg Orvos-Tóth Noémi kezdeményezésére a Transzgenerációs Trauma Intézet, melynek munkájában én is részt veszek.
Az intézetnek épp az az elsődleges célja, hogy a traumák egyénre és a következő generációkra gyakorolt hatását ismertté tegye,
illetve, hogy egy traumatudatos társadalom kialakulását segíthesse.
A magyar társadalom mennyire nyitott, nyíltan beszélő?
Elég sokat titkolózunk, de nem csak a múlttal kapcsolatosan: egészségről, pénzügyekről is nehezen beszél a magyar. A múlt is tabusítva van. Ha volt egy belügyes dédszülő, arról nem beszélünk, mert nem vagyunk rá büszkék, de ez attól még így volt.
Többször belefutottam már abba, hogy egy családfa kapcsán arra kértek, ezt vagy azt ne tegyem rá. Elmondtam, hogy rendben, nekem ebbe nincs beleszólásom, a kutatásig szólt a megbízásom, de attól, hogy ő erről nem beszél, letagadja, még nem lesz meg nem történt a dolog.
Kiirtanánk a nem tetsző részeket családfánkból?
Van, aki igen.
Érdekes ellentmondás, hogy elkészíttetnénk a családfánkat, de egy megmetszett verzióban…
Előfordult olyan, hogy megkértek: valamelyik kutatott ágat ne rajzoljam fel a családfára. Ez a megbízó döntése. De attól, hogy nem kerül fel a fára, az az ág még létezik, azon felmenők történetei ugyanúgy tovább élnek a megbízóban.
Ezért tagadják ki a legtöbben a családtagjaikat: a fájdalmas döntés generációkon át kísértGenerációkon átívelő hatása lehet a családi kitagadásnak, elidegenedésnek.
Tovább olvasom
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
