Úgy érzed, nem érdemled meg a sikereidet? Van kiút az imposztorszindrómából!

Szigorúan hangzik, de ne ijedj meg. Az imposztorszindróma nem betegség és nem rendellenesség,  inkább egyfajta szemléletmód, ami világszerte rengeteg embert érint. Számomra nagyon felszabadító volt felismerni, hogy az, hogy a legkitüntetettebb pillanatokban attól félek, hogy kiderül, nem érdemlem meg az elismerést, vagy hogy nem is vagyok olyan jó, mint azt az adott pillanatban gondolják, cseppet sem egyedi eset. Mindig is így volt, és ma is folyamatosan ott munkál bennem a kettősség, hogy nagyon vágyom elismerésre és megerősítésre, de amikor megkapom, ha megdicsérnek, pláne ha kiemelnek, elkezdem nagyon vacakul érezni magam és attól félni, hogy hamarosan mindenki számára kiderül, hogy egy nagy lufi az egész. Most már viszont azt is tudom, hogy világszerte milliók küzdenek ilyen érzésekkel. 

Elmondhatatlanul jó tudni, hogy nem vagyok egyedül. Pláne hogy nemcsak a hozzám hasonló hétköznapi emberek hajlamosak így gondolkodni, hanem olyan nagyágyúk is, akiknek egészen megkérdőjelezhetetlen teljesítmény van a hátuk mögött. Elizabeth Cox videójából kiderül, hogy hiába írt több könyvet és részesült számtalan elismerésben, Maya Angelou amerikai író és költő élete végéig úgy érezte, nem szolgált rá az elismerésre, és Albert Einstein is hasonló gondolatokat forgatott a fejében, szerencsés csalónak titulálva magát. Hihetetlen, nem? 

Az olyan teljesítmény, mint a fizikusé vagy az íróé persze ritka, az érzés viszont, hogy átverjük a környezetünket, egészen gyakori. Vajon miért van az, hogy sokan képtelenek elfogadni saját érdemeiket, és meg vannak győződve róla, hogy érdemtelenek a másik figyelmére?

Miről is van szó? 

Ezt a különleges bizonytalanságot először egy Pauline Rose Clance nevű szakpszichológus írta le még a hetvenes években. Terápiás praxisában ugyanis feltűnt neki, hogy több egyetemista kliense kiváló érdemjegyei ellenére is úgy érezte, nem való a társai közé, gyengébb, tehetségtelenebb náluk. Voltak, akik egyenesen arra gyanakodtak, hogy valamilyen adminisztrációs hiba miatt kerültek csak be a tanintézménybe. A pszichológus tudta, hogy félelmeik teljesen alaptalanok, ugyanakkor emlékezett arra is, hogy ő is hasonló gondokkal küzdött egyetemi évei alatt. Hamarosan neve is lett annak, amit ő és páciensei éreztek: ma már imposztorszindrómaként szoktak rá hivatkozni. 

Kiket érint? 

Clance és kollégája, Suzanne Imes voltak az elsők, akik női hallgatóikon már kifejezetten ezt a szindrómát vizsgálták és megállapították, hogy nagyon széles körben elterjedt jelenségről van szó. Azóta végzett kutatások azt is kimutatták, hogy a tünetcsoport a legkülönfélébb nemzetiségű, nemű, életkorú és foglalkozású emberek körében ismert, de valamivel nagyobb számban érinti a hátrányos helyzetű és kisebbségi, illetve marginalizált csoportokat. Elnevezése ellenére az imposztorszindróma nem betegség, de még csak nem is rendellenesség, ráadásul nem függ össze a depresszióval sem, bár tartós fennállása esetén okozhat hosszabb távon fennálló kedélyproblémákat is, ahogyan erről egy korábbi cikkünkben már írtunk.

De honnan jön ez az érzés? Különböző kutatások egyre jobban segítenek megérteni, mi húzódik a jelenség hátterében. Sok esetben extrém maximalizmus mozgatja az „imposztort”, aki túlzóan magas elvárásokat állít maga elé, így még remek teljesítményeit is elbagatellizálja. A magasan képzett imposztorok emellett sokszor hajlamosak azt gondolni, hogy a környezetükben élők, dolgozók hozzájuk hasonlóan jól képzettek, ezért ők nem érdemelnek kiemelt figyelmet vagy megkülönböztető bánásmódot. Vannak, akik szerint egy magas elvárásokat támasztó, szintén maximalista szülői elvárás is húzódhat a háttérben, olyan családi légkör, amelyben az imposztor csak akkor érezte szeretve magát, ha teljesített. 

Miért nehéz felismerni? 

Az imposztor vélekedése saját inkompetenciájáról meggyőződés, és mivel az ilyen jellegű kétségeinkről sokszor nem beszélünk, az emberek úgy érezhetik, egyedül vannak ezzel a problémával, míg mások könnyedén és mindenféle erőfeszítés nélkül veszik az akadályokat. A legtöbbször fogalmunk sincs arról, hogy a másik ember milyen úton, milyen nehézségekkel megküzdve jutott el addig, ahol most tart. Az imposztorok ezért sokszor úgy gondolják, ők alkalmatlanok, mert mások gond nélkül jutottak el oda, ahova ők.

Bár az imposztorszindróma nem betegség, sok nehézséget okozhat az érintetteknek. Megakadályozhatja őket abban, hogy ötleteiket másokkal megosszák, hogy kezdeményezzenek, hogy örülni tudjanak a sikereiknek. Hosszú távon akár egészségügyi ártalmakat is okozhat a vélt imposztorkodásból eredő stressz, és gátja lehet a karrierépítésnek is, hiszen meggátolhat abban, hogy a számunkra egyébként teljesen releváns állást megpályázzuk, mondván, hogy kevesek vagyunk hozzá. Egyes vélekedések szerint ugyanakkor az imposztorszindróma vagy az ahhoz hasonló attitűd még hasznos is lehet. Tavaly mi is írtunk róla, hogy akár üzleti sikerekhez is vezethet az, ha nem elégszünk meg a teljesítményünkkel, hanem folyamatosan újabb és újabb eredményekre sarkalljuk magunkat, és érdekes az is, hogy a magas beosztásban dolgozó, vagy akár magas tudományos fokozatot elérő emberek körében a jelenség egyáltalán nem ritka. 

Mit tehetünk ellene? 

Mai tudásunk szerint az imposztorszindróma egyik legjobb ellenszere, ha beszélünk róla. Az imposztorszindrómában szenvedők ugyanis sokszor azért nem szólnak kétségeikről, mert félnek, hogy azzal kapcsolatban visszaigazolást szereznek a környezetükről, és valóban kiderül, haszontalanok, csalók, vagyis imposztorok. Azoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek, az alábbi tanácsok sokat segíthetnek. 

1) Reális elvárásokat támasszunk magunkkal szemben is

Legalábbis ne állítsunk magunk elé jóval magasabbakat, mint tesszük azt mindenki mással szemben. A túlzó elvárások megbénítanak és rombolják az önbecsülést is. 

2) Vezessünk naplót a sikerekről

Akár írásban, akár este otthon az ágyban végiggondolva: erősítsük meg magunkban, hogy melyek voltak azok a dolgok, amelyeket jól végeztünk el az adott napon.

3) Ne mindig magunkban keressük a hibát

Érdemes naplózni a napi munka vagy munkafolyamatok során bekövetkező hibákat is, hogy szembesülhessünk vele, messze nem minden múlik rajtunk még a munkahelyünkön sem. 

4) Beszéljünk az érzéseinkről

Barátainkkal, kollégáinkkal és igen, akár felettesünkkel is. 

5) Tegyünk különbséget a tények és a fikció között

Néha mindenki érezheti magát butának vagy tehetségtelennek, de a személyes megélésünk még messze nem tény, ezt fontos tudatosítani. 

Talán sosem leszünk képesek teljesen megszabadulni ezektől az érzésektől, de legalább nyíltan beszélgethetünk tudományos vagy szakmai kihívásainkról. Ha tudatosítjuk, milyen gyakoriak a hasonló tapasztalatok, talán mi magunk is könnyebben beszélünk az érzéseinkről, és el tudunk fogadni néhány alapigazságot: azt, hogy tehetségesek vagyunk, alkalmasak a feladatunkra, és hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell.