A legősibb ösztöneinkkel ellenkezik, hogy külön karácsonyozzunk a családtól

Cikkeimben gyakran igyekszem azoknak az embereknek a szempontjairól írni, akiknek valamiért rosszabb, akiknek bizonyos dolgok nem olyan könnyűek, mint másoknak. Ezért karácsonykor gyakran írtam már azoknak, akik kilógnak az idillikarácsony-képből: nem szeretik ezt az ünnepet, fájdalmas számukra, esetleg magányosak. Idén, amikor úgy érezhetjük magunkat, mintha egy sosem látott méretű humán kísérlet alanyai lennénk, azoknak lehet nehéz a karácsony, akik a lehető leghagyományosabban képzelik el. Sokan szinte lehetetlennek tartják, hogy ne találkozzanak a rokonaikkal. Nem véletlen, hogy a kormányok is nehezen hoztak döntést, Magyarországtól Nagy-Britanniáig az utolsó pillanatig halogatták a döntést, hogy maradjon-e a kijárási tilalom szenteste.

Azt látom, hogy még azok is fájdalmat éreznek a karácsony kihagyásának gondolatától, akik eddig nem is különösebben voltak oda érte. Akiknél mondjuk nehéz politikai egyet nem értés van a tágabb rokonsággal, és ez vitához vezethet, vagy akik morgolódva mesélgettek bizonyos sosem változó, kissé irritáló családi szokásokról. Kollégákkal, barátokkal beszélgetve pedig az derül ki, hogy a legtöbben mégis valahogy találkozni fognak a tágabb családdal karácsonykor.

David Robson a The Guardian oldalán érdekes evolúciós magyarázattal szolgál e jelenségre. Nyilvánvaló, hogy a karácsony egy kulturális képződmény, mégis mint ilyen biológiai szükségletünket, az emberi természet mélyéről fakadó vágyat szolgál ki. Richard Dawkins Az önző gén című könyvében fejtette ki génszelekciós elméletét, ami eléggé megváltoztatta az evolúcióról való gondolkodásunkat. Azt ugye tudtuk, hogy az élőlények célja a fajfenntartás, az, hogy túléljenek, és továbbadják a stafétabotot a következő generációnak. Emiatt gondozzák például a szülők az utódokat: ezzel növelik az életben maradási esélyeiket, vigyáznak rájuk, amíg nem tudják magukat ellátni és megvédeni.

A kérdés Dawkinsig az volt, hogy mi a túlélés egysége: az egyed, a faj, a család, a nemzetség? Dawkins az altruista viselkedés megfigyeléséből kiindulva jutott el a génszelekció gondolatához, vagyis ahhoz, hogy a továbbvivendő egység, az, aminek a túlélését ösztönösen szolgáljuk: a gén. Altruista viselkedés az, amikor a saját érdekeimmel szemben, valaki más érdekében teszek valamit, anélkül, hogy viszonzást várnék, kapnék. Van, hogy még az életét is kockáztatja valaki, hogy megmentsen másokat. Mondhatjuk, hogy bizonyos esetekben ez erkölcsi kötelesség. Vagy keresztény szellem. Vagy a humánum. Igen ám, csak éppen az állatoknál is megfigyelhető ilyen önfeláldozó viselkedés. Vannak olyan fajok, ahol még csak utódnemzésre sem törekszik minden egyed, hanem a többiek érdekében tesz meg dolgokat, például jelez, ha jön a ragadozó, felhívva ezzel a figyelmet saját magára. Ezeket az eseteket elemezve jött rá Dawkins arra, hogy a családban, nemzetségünkben, fajtánkban levő genetikai kód az, aminek a fennmaradásáért küzdünk. Minél közelebbi rokon valaki, annál jobban egyezik a genetikai anyagunk, annál fontosabb a bennünk lévő ösztönlénynek az ő és ezáltal a génje fennmaradása.

Minden emberi kapcsolatban tudattalanul is megjelenik az adok-kapok, a viszonzás méricskélése – bár nyilvánvalóan ebben vannak egyéni fokozatok. A legjobb barátainkkal szemben is. Családtagjainknál viszont kevésbé. Még ha azt is gondoljuk, hogy nem szeretjük a nagybácsit, butaságokat beszél, szemtelen az unokahúg, vagy nem annyira jó a vacsora – mégis segítünk nekik, találkozunk velük, összejövünk néha. Ennek a magyarázata ez az egészen ösztönös génszelekcióra törekvés, vagyis hogy megfellebbezhetetlen parancs, hogy a családommal, a velem részben közös génekkel bíró emberekkel osztozzunk a sorsunkban, az életünkben. Kultúránkban pedig a karácsony ennek az összetartásnak a csúcsa, a szimbóluma, néha az egyetlen manifesztálódása, ezért is fontos annyira.

Kinek adnám a vesémet?

Ez az állítás nem csak levegőben lógó elmélet, van egy csomó kísérlet is, ami mutatja, hogy hiába hiszed azt, hogy jobban szereted a barátaidat, jobb fejek, jobban megérteted magad velük, mégis a rokonok, a genetikai társaid azok, akikért többet megteszel. Volt olyan kísérlet, ahol több mint száz embert kérdeztek meg a szociális hálójáról (barátairól, rokonairól), arról, hogy kit mennyire kedvel, végül pedig arról, hogy kinek adná szívesebben oda a fél veséjét, ha szükséges lenne. Minél inkább kedvelték egy barátjukat, annál inkább vállalták volna ezt az igazán nagy tettet érte. A rokonok viszont előrébb kerültek a listán, mint bármely barát, még akkor is, ha az adott rokont kevésbe szerették. És minél közelebbi volt egy rokon, annál kevesebbet gondolkodtak volna, hogy megtegyék érte.

Egy másik kutatásban azt nézték, hogy kinek a kedvéért mennyit hajlandó utazni az ember. Távolabbi rokonokért és barátokért kevesebb mérföldet tettek meg az emberek, illetve ezeknél a csoportoknál fontos volt, hogy mennyire kedvelik az illetőt. A közeli rokonokért, a génállományban leginkább hasonlókért viszont jóval több utazásra voltak hajlandók, függetlenül attól, hogy mennyire kedvelik őket. A barátainkat megválogathatjuk, a családunkat nem. Mégis, bár lehet, hogy sok ok miatt stresszes a rokonokkal töltött idő, de evolúciós szempontból nagyon is van értelme. Az, hogy elmegyünk, együtt vagyunk, mutatja, hogy mi energiát teszünk a kapcsolatba, ami végső soron igazán számít.

Kevésbé veszélyesnek gondoljuk őket

Van még egy evolúciós eredetű adalék ahhoz, hogy miért jelenünk majd meg mégis a családi karácsonyon. Dr. Tegan Cruwys, a canberrai egyetem kutatója azt mondja, hogy a családtagjaink kedvéért sokkal nagyobb kockázatot vállalunk, mint idegenekért, még nem Covid-időkben is. És most hiába tudjuk, hogy a fertőzések jó részét családtagoktól kapjuk el, mégis valahogy azt hisszük, hogy a mi rokonságunk nem fertőz. Persze erre is van evolúciós magyarázat. Az őseink ősember korukban nem rendelkeztek mikroszkóppal és tudományos magyarázatokkal a vírusokról, de azt azért észlelhették, hogy a családban, faluban nincs betegség, majd egy külső emberrel való találkozás után lesz betegség. Számos egyéb módon is veszélyes lehetett egy külső egyén, nagyon belénk rögzült hát, hogy az idegentől féljünk, a saját csapatunk tagjait meg fogadjuk el.

Egy idei kutatásban már a konkrétan a megfertőződéstől való félelemre ható tényezőket vizsgálták meg. A kísérlet résztvevőit random két csoportba osztották, azt mondták nekik, hogy valami látási jellegzetességük miatt az egyik zöld, a másik kék csoport. Majd egy legómodellt építtettek velük, állítólag azért, hogy a térbeli készségeiket teszteljék. Valójában a kutyát sem érdekelte a résztvevők térlátása, arra voltak kíváncsiak, hogy mit csinálnak az előttük lévő résztvevő által az asztalon felejtett, látszólag használt papírzsepivel. Ha azt hitték, hogy a saját csoportjukba tartozik az ismeretlen zsebkendős illető, kevésbé féltek az elkapható betegségtől, mint ha azt gondolták, hogy a másik csoportba. Teljesen irracionális.

Tanulság

Nagyon erős és ösztönös a vágy, hogy a karácsony kapcsán kifejezzük a rokonsági kapcsolatok fontosságát, és zsigerileg nem is érezzük ezt veszélyesnek – mégis az lehet a fertőződés szempontjából. Ha viszont megálljuk ezt a belső késztetést, és mégis az óvatosság mellett döntünk, és otthon, magunkban maradunk, akkor azért bízhatunk benne, hogy ezt a rokonsági kapcsolat nem fogja megsínyleni. Míg a barátságok meglazulhatnak attól, hogy nem találkozunk, addig a rokoni kapcsolatok erősségére egy kihagyott karácsony nem igazán lesz hatással a tudományos vizsgálatok szerint.