Hitted volna, hogy képesek vagyunk szó szerint vízzel lemosni a bűneinket?

Egy korábbi cikkben Juliana Breines a Psychology Todayen megjelent cikke nyomán mutattam be azokat a technikákat, amelyekkel meggyőzzük önmagunkat és a környezetünket arról, hogy tulajdonképpen, és nagyon szigorúan véve az erkölcsi és/vagy egyéb szabályokat megszegve cselekedtünk, de mégsem volt ez annyira durva, és igazából elnézhető nekünk. Félreértés ne essék, ahogy mindenki hazudik, úgy mindenki szabályt is szeg néha. Ezeket a technikákat az alapvetően jó emberek is bevetik, és a nagyon rossz, romlott emberek szintén alkalmazzák. A pszichológia nem fogja megmondani a mértéket, nem húzza meg a határt a jóság és a rosszaság között, egyszerűen leírja, hogy mi, emberek miket csinálunk.

Nézzük, mivel is szeretnénk magunkat megtisztítani a bűneinktől!

Szimbolikus tisztálkodás – tényleg!

Biztos sokan emlékeznek még Arany János Ágnes asszonyára, aki szörnyű tette után a patakban mosta, mosta a lepedőjét hosszú idő elteltével is. (Én nagyon is emlékszem, névegyezés okán rengetegszer idézték nekem.) Azt hihetnénk, hogy ez csupán szép, költői szimbólum, de igazából azért hat ránk annyira, mert egyben igaz is. Tényleg van késztetés bennünk, hogy vízzel, fertőtlenítőszerrel mossuk le a gyalázatot, amit mi magunk követtünk el.

Egy kísérletben arra kérték az embereket, hogy idézzenek fel egy esetet, amikor etikátlanul viselkedtek, és azt is meséljék el, hogy mi lett volna ugyanennek a helyzetnek az etikus megoldása. A másik (kontroll)csoportnak nem kellett visszaemlékeznie semmilyen korábbi kínos tettére. Majd ajándékot választhattak a részvételért cserébe. Akiknek nem kellett felidézniük a saját vétküket, általában ceruzát választottak, míg a bűntudatos kör antiszeptikus fertőtlenítőszert választott.

Azt is kimutatták, hogy szimplán az, hogy az emberek megtörölték a kezüket fertőtlenítős kendővel, csökkentette a bűntudat, szégyen, zavar érzését egy kevéssé büszkeségre okot adó tettük felidézésekor. Jobban érezték magukat a kéztisztítástól, és kevésbé volt kedvük további segítséget felajánlani (vagyis törleszteni a társadalom felé), mint azoknak, akik bűntudattal küzdöttek, de nem volt alkalmuk kezet mosni.

A kézmosásnak így az emberek saját jóllétére (és a tisztaságra) pozitív hatása van, az ilyen szimbolikus tisztálkodás társadalmi hasznossága viszont már kevésbé egyértelmű (megint csak a fertőzésveszély csökkenésén kívül). Ugyanis akinek van módja lemosni magáról a vétkét, az kevésbé fog igyekezni, hogy jóvátegye, bocsánatot kérjen, vagy más módon hozza helyre, amit tett.

Bevallani a tettünk egy részét

Gyakran élnek ezzel emberek. Ha már az igazság úgyis kiderül, vagy ha csökkenteni szeretnének a lelkiismeret-furdalásukon, akkor választhatják azt, hogy az erkölcstelen, társadalmi megegyezéssel szembemenő tettük egy részét bevallják. Bocsánatot kérnek érte, bűnbánatot gyakorolnak, viszont mélyen hallgatnak a többi dologról. Ilyen például a félrelépést bevalló társ, aki azt mondja, hogy igen, szörnyű dolog volt megcsalnom téged, de csak egyszer fordult elő (igazából fél évig tartott), és nem voltam szerelmes. Vagy a másik ember, aki ugyan részt vett egy orgián – hát ki ne élne néha egy ilyen adódó lehetőséggel – de kokaint semmiképpen sem fogyasztott. Egy részt elmondunk, más részt tagadunk vagy egyszerűen hallgatunk róla.

Ez az egyetlen stratégia a felsoroltak közül, a részleges beismerés, ami a kutatók szerint nem igazán éri el azt a célt, hogy a bűnös jobban érezze magát. Vonzónak tűnik, hogy bizonyos dolgokat eláruljunk, könnyít a lelkiismereten, hozzátesz az őszinteségünkhöz, de nem jár a teljes igazság megvallásának szörnyűségével, ezért jó ötletnek tűnik. Mégis az a helyzet, hogy nagyon nagy érzelmi ára van az ilyen részleges bevallásnak – nagyobb, mint ha mindent elmondott volna, és annál is rosszabb, mint ha titokban élne tovább együtt a vétkével. Szóval, ha valami ilyen dolog van a múltadban, amivel kapcsolatban azon gondolkodsz, hogy egy részét bevallod majd valakinek, akkor térj át arra a tervre, hogy inkább az egészet elmondod, és vállalod a következményeket. Vagy hallgatsz örökre. Vétked súlya alól előbb szabadulsz a kutatók szerint.

Démonizáljuk azt, aki még rosszabbat tett

Hát igen, ez nagyon tipikus és már egész kicsi kortól szinte reflexes. A gyerekeim évek óta szinte minden szemrehányásra csípőből úgy reagálnak, hogy de a testvérük meg így meg úgy és még inkább.

A más szemében a szálkát is, a magáéban a gerendát sem észlelő ember évszázadok óta ismert jelenség. Kutatók egész kísérletsorozatban demonstrálták, hogy ráadásul abban ítélik el a legjobban a másikat, az ellen a bűn ellen harcolnak a leginkább, amit ők maguk is elkövettek. Vannak ennek ártatlanabb formái, és vannak durva esetek, például a narcisztikus vagy bántalmazó kapcsolatban az abúzust elkövető fél jellemzően azzal vádolja fennhangon a partnerét, amit éppen maga követ el. Ezt nevezhetjük projekciónak is, ebben az esetben tudattalanul zajlik. De gyakori például, ahogy Breines is megjegyzi, hogy politikusok tudatos stratégiaként választják: azok ellen a bűnök ellen kardoskodnak a legjobban, amelyekben ők maguk is involválódtak. Talán ehhez sem kell sokat gondolkodni, hogy példát találjunk itthonról.

Összefoglalva az eddigieket: az lehet a tanulság, hogy gyakran megesik velünk, hogy vágyaink és érdekeink más viselkedésre sarkallnának, mint amit a lelkünk mélyén helyénvalónak tartunk. Ilyenkor lehetnek stratégiáink arra, hogy csökkentsük a vétkünk súlyát önmagunk szemében is, főleg akkor, ha nem fenyeget a lebukás veszélye. Ha fontosabb nekünk az, hogy erkölcsösnek látszódjunk, mint hogy erkölcsösek legyünk, akkor ezek kiváló stratégiák. Főleg rövid távon, pillanatnyi megkönnyebbülést hozva. Ha arra törünk, hogy hosszú távon is jól aludjunk, akkor ezek az önkiszolgáló stratégiák nem biztos, hogy működni fognak.