Mostanában sokat beszélgetek egy vezetővel, aki nehezen szabadul attól a meggyőződésétől, hogy ahhoz, hogy igazán jól érvényesüljön, ahhoz, hogy könnyedén menjen neki a csapata irányítása, sokkal erőszakosabbnak, agresszívabbnak és kevésbé érzékenynek kéne lennie. Sok szülőtől is hallom, hogy igazán nehezen elviselhető a gyereke önfejű erőszakossága – de nem baj, így fog tudni érvényesülni az életben. Cameron Anderson vezetésével több pszichológus kutató összefogott több amerikai egyetemen, hogy egy longitudinális vizsgálatban megnézzék a tényeket: a kellemetlen, önző, agresszív alakok előrébb jutnak, mint kellemesebb modorú, mások szükségleteire érzékenyebb társaik? Eredményeik arra ugyan nem adnak választ, hogy mely embertípus boldogabb attól, ha hatalomhoz jut, azt viszont megmutatják, hogy kik jutnak előre, kinek ível magasabbra a karrierje.
A válaszuk egyértelmű „nem” lett: az önző, támadó típusú, manipulatív emberek nem jutottak másokhoz képest előbbre. Nem azért, mert ne lenne néha haszna annak, ha valaki egészpályás letámadással működik, hanem azért, mert ezeknek a tulajdonságoknak épp annyi hátrányuk van, hogy kioltják a stratégia pozitív hatásait.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Az első vizsgálatban 457 egyetemista életének alakulását követték nyomon. A diákok a vizsgálat elején Big Five személyiségtesztet töltöttek ki, amelynek egyik dimenziója a barátságosság, vagyis az, hogy mennyire kedves, kellemes, törődő valaki a környezetével. Értelemszerűen, aki ebben a dimenzióban alacsony pontot kap, az inkább önzőnek, agresszívnek, csak magával törődőnek mondható. 14 évvel később – eddigre bőven alakult az egykori fiatalok karrierje – a kutatók azt nézték meg, hogy milyen pozícióban vannak az adott emberek, és hogy pozíciójukhoz mennyi hatalom és befolyás társul. Még a munkahelyi kulturális viszonyokat is megkérdezték a résztvevőktől: mit gondolnak, mennyire agresszív, kritizáló, önző és átpolitizált a légkör a cégnél.
Aki fiatalon önző és agresszív személyiségjegyeket mutatott, az semmivel sem volt előrébb másfél évtized múlva, mint a többiek. Az is mindegy volt, hogy milyen nemű, korú vagy milyen a bőre színe – semmilyen embertípusnak nem használt az előrejutásban az erőszakosság vagy az önzés. Az erőszakosabb, játszmázósabb szervezeti kultúrákban sem.
A domináns viselkedés kevés a sikerhez
A második vizsgálatban egy másik csapatot követtek hasonlóképp, de ott nemcsak a pozíciót nézték, hanem azt is, hogy valójában hogyan viselkedett az illető 14 év múltával. Négy kategóriába sorolták a viselkedésjellemzőket: domináns („hajlandó vagyok átlépni másokon, hogy céljaimat elérjem”), politikai („szövetségeket kötök fontos emberekkel”), közösségi („törődöm azzal, hogy mások jól vannak-e”) és kompetens („nagy a hozzájárulásom a csapatom eredményeihez”). Nemcsak a vizsgált személyek önértékelését vették figyelembe, hanem a kollégáikat is megkérték, hogy értékeljék őket ugyanezen dimenziók mentén.
A munkatársak értékelése eléggé egybeesett egymáséval és az önértékeléssel is, tehát az ember saját magát is elég valósághűen értékelte, és a kollégáknak is egységes képük volt az értékeltről. Az jött ki, hogy azok vannak a legmagasabb pozícióban, akik mind a négy kategóriában magas pontszámot kaptak, tehát dominánsak, jó politikusok, közösségi emberek és kompetensek is. A diákkori személyiségjegyekkel összevetve ez a típus leginkább extravertáltnak számított anno. Aki magas értéket kapott az extraverzió skálán, az tűnt ki e négy, sikerhez szükséges dimenzióban. Ez utóbbi rossz hír az introvertáltaknak, de persze a kivételek erősítik a szabályt, és nem egyéni karrierekről, hanem statisztikáról van itt szó. Mindenesetre a lényeg az, hogy aki diákként barátságtalan, önző személyiségjegyeket mutatott, az a sikerhez szükséges négy dimenzióból csak a dominanciában volt erős, a közösségi viselkedésben pedig kifejezetten gyenge – és ez nem elég ahhoz, hogy jobban érvényesüljön.
Nyilvánvaló, hogy van abban igazság, hogy a megfélemlítő, domináns viselkedésnek van bizonyos haszna. De ha hosszú távon nézzük, akkor úgy tűnik, nem igazán lesz tartós a siker.
