Kiderül-e a pszichológiai tesztekből, milyen ember vagyok?

Tele a net mindenféle teszttel, melyek azt ígérik, hogy kitöltésükkel kiderül, hogy a párunkkal összeillünk-e, hogy milyen munkatársak vagyunk, meg úgy egyáltalán: kik is vagyunk valójában. De vajon ebből mennyi az igazság? Mennyire lehet ezekre alapozni, és mit várhatunk mondjuk a pszichológusok által felvett tesztektől? Kiderül ezekből, milyen emberek vagyunk valójában?

Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket, köztük a köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Milanovich Domi: Rajtad múlik, hogy mennyit viszel el belőle

A pszichológia egyik legizgalmasabb kérdése, hogy hogyan, milyen eszközökkel, egyáltalán mennyire tudunk megismerni egy másik emberi lényt. A személy vonásaira, képességeire, belső folyamataira következtethetünk a tetteiből, a viselkedéséből, a verbális beszámolóiból, a testi jelzéseiből egyaránt, de az is árulkodó lehet, ha megfigyeljük, hogy bennünk milyen érzések, reakciók keletkeznek, amikor az illetővel vagyunk (ez utóbbi persze legalább annyira szólhat rólunk is, mint róla). A pszichológusok a megismerésnek ezeket a forrásait szimultán használják a terápiás beszélgetéseken, a benyomásaikat pedig megosztják a klienssel. Mindez persze komoly figyelmet igényel a szakemberek részéről, már csak ezért sem szoktak munkaidőn kívül is, nonstop másokat „analizálni”. 

A fentieken túl sokan alkalmaznak különböző mérőeszközöket, pláne az együttműködés kezdeti szakaszában. A pszichológiai tesztek között vannak olyanok, amelyek önbevalláson alapulnak: például amikor egy 1-től 5-ig terjedő skálán értékelem magam valamilyen szempontból. Ezekből a kérdőívekből sokszor nem az derül ki, hogy milyen vagyok, hanem az, hogy mit gondolok róla. Esetleg az, hogy milyennek szeretném, ha látnának, milyen képet szeretnék közvetíteni magamról a pszichológusnak. Ezek kifejezetten értékes információk, mert megmutathatják, hogy mennyire látom magam reálisan, illetve milyen erős bennem a megfelelés iránti vágy. 

Ehhez képest az ún. teljesítménytesztek már valóban inkább képességeket mérnek. Tipikusan idetartoznak például az intelligenciatesztek, amelyek elég jó érvényességi és megbízhatósági mutatókkal rendelkeznek. Ez röviden azt jelenti, hogy azt mérik, amit mérni hivatottak, a rajtuk elért eredmény szorosan együtt jár más, hasonló teszteken elért eredménnyel, az iskolai teljesítménnyel, vagy az ismételt tesztkitöltéssel. A kutatók nagy hangsúlyt fektetnek ezekre a szempontokra, hogy a lehető legjobb minőségű mérőeszközöket tudják kifejleszteni. Ettől még természetesen minden szakember odafigyel arra, hogy egy teszt nem teszt, tehát több forrásból érdemes ránézni a személyiség megvizsgálandó területére. 

Eme meglehetősen elnagyolt tipológia harmadik csoportjaként a projektív teszteket említeném. Ilyenkor jellemzően egy többértelmű ingerrel találkozunk, és azt, hogy mit látunk bele, hogyan értelmezzük, milyen reakciókat adunk rá, inkább a saját belső tartalmaink határozzák meg, semmint az inger külső sajátosságai (amelyek ugye nem egyértelműek). A projektív eljárások egyik legékesebb példája a Rorschach-teszt, amikor tintapacákra vetítünk ki valamit, de idesorolhatók a különféle rajztesztek (például amikor fákat kell rajzolni), távolról a tánc- és művészetterápiák egyes gyakorlatai. Sokan kritizálják ezeket a módszereket, és azt mondják, hogy nem elég egzaktak vagy tudományosak. Én nagyon szeretem őket, mert eszméletlen izgalmas részt venni bennük. Az ember le tud ásni a tudattalanjába, és olyan önismereti tanulságokkal gazdagodhat, amikre máshogy aligha volna lehetősége. A folyamat maga pedig akkor működik jól, ha a pszichológus a szakértelméből, tapasztalataiból adódóan megosztja az ötleteit, és átgondolásra ajánl meg szempontokat, de az értelmezés joga a kliensnél marad. Így annyit fog tudni kivenni a helyzetből, amennyit aktuálisan el is bír. És ez nem kevés.

Szalay Ágnes: A teszt kitöltésénél azért több kell

Sokféle pszichológiai teszt létezik. Vannak képességfelmérő tesztek, IQ-tesztek vagy munkaalkalmassági tesztek, amikben olyan speciális tulajdonságok meglétét vizsgálják, amelyek az adott, általában veszélyes vagy magas kockázatú munkakörben elengedhetetlenek. Vannak klinikai tesztek is, amikből a hosszú időn át kiképzett szakemberek a mentális állapotokra, betegségekre tudnak következtetni. Az előbbiekről most nem is ejtenék több szót, hiszen általában nem is ígérik, hogy megmondják, milyen ember vagy, inkább egy-egy, a psziché működésének egy behatárolt, szűk területén lévő dolgot vizsgálnak.

Átlagemberként leginkább a különböző önismereti vagy személyiségtesztekkel találkozhatsz. Még ezeken belül is szűkítenék az általam legjobban ismert, a személyiségpszichológiai kutatásokból kiinduló, de már egy nem pszichológus számára is fogyaszthatóvá tett, értelmezhető önismereti tesztekre. Az Élet Nagy Kérdéseire – jó ember vagyok-e, képes vagyok-e a szerelemre, jó szülő vagyok-e, van-e esélyem sikeresnek lenni, alkalmas vezető vagyok-e – ezek sem fognak választ adni. Fontos ismérvük ugyanis, hogy nem tartalmaznak semmilyen értékítéletet, rangsort, nem foglalkoznak azzal, hogy ki értékes, és ki nem. Viszont van egy csomó más felmerülő kérdés magadról és a más emberekkel való kapcsolataidról, amikről érdekes és jól hasznosítható belátásokat, megértéseket adhatnak.

Gyakran kiakasztom az embereket, megharagszanak rám, és nem értem, miért. Nem mondok semmi bántót, és mégis – mondta például nemrég valaki, aki megismerve a saját viselkedéstipológiai profilját, és a többi típust, rögtön sokat megértett az okokból. Ha ilyesmi kérdéseid vannak – hogy miért nem tudok nemet mondani, miért akaszt ki egy kollégám mindig, hogyan tudnék könnyebben beilleszkedni, miért nehéz nekem másokkal együtt dolgozni, vagy miért nem vesznek komolyan – akkor jó esélyed van megérteni bizonyos okokat. Ami még azért nem biztos, hogy elég: tök jó, hogy értem, de mégis mit kezdjek ezzel? Ezek a tesztek (és a körítésük) általában azt is megmondják, hogy mit lehet tenni, hogyan lehet változtatni a viselkedésen, kommunikáción úgy, hogy mások könnyebben elfogadjanak, vagy céljaid elérésében hatékonyabb legyél.

Ezek a tesztek (és most sorolok is párat: DISC, MBTI, Insights, PCM) különböző viselkedéses és kommunikációs jellemzők alapján jól behatárolható és ismerős kategóriákba sorolják az embereket. Önmagában a teszt kitöltése nem visz sokra. Érdemes időt szánni arra, hogy megismerd az egész keretrendszert, amivel a teszt dolgozik, és jól értsd a többi típust is, amilyen te nem vagy. Az életedben, másokkal való kommunikációdban azzal lehet javulást elérni, ha megérted, hogy neked mi a preferenciád, te hogyan szeretsz kapcsolódni és mire van szükséged, ÉS megérted, hogy a többi típusnak mi kell, meg egyáltalán, hogyan tudod felismerni a többi típust. Ezzel a tudással lehetővé válik, hogy úgy szólj másokhoz, ahogy ők a leginkább be tudják fogadni, és hogy magadon se akadj ki, ha valami nem megy. A teszt típusától függően különböző mélységben meg tudod látni, hogy téged és a neked nehézséget okozó másik embert mi mozgatja. Illetve jobban meg tudod választani a beállítottságodhoz illő környezetet, embereket.

Sajnos az önismereti teszteknél is érvényes, ami mindenhol: olcsó húsnak híg a leve. Ha kitöltesz a neten egy bármilyen önismereti tesztet, valószínűleg sokat nem profitálsz belőle. Kb. annyira lesz szórakoztató, mint a tesztek, amik megmondják, hogy a Jóbarátokból melyik szereplő lennél. Ez lehet vicces, ezzel együtt felejtős is. Ahhoz, hogy valószínűbben hasznos legyen egy ilyen teszt, időt és bizony pénzt is kell rá szánni. Általában 20-40 ezer forintért már csinálhatsz olyan tesztet, aminek az eredménye egy sokoldalas, az élet csomó területére kiterjedő elemzés, amiben már megfontolandó dolgokat olvashatsz. De még ez is úgy az igazi, ha biztosítod magadnak az időt az eredményeid mélyebb elemzésére, megértésére. Ehhez általában jó valakivel (egy szakemberrel) végigbeszélni az eredményt – és még jobb, ha ehhez egy, a teszt világát bemutató képzés is társul. Már egy kétnapos, az adott teszt alapján tartott önismereti tréning is változást hozó lehet. De persze az önismeretben véget nem érő az út. Mindenesetre egy komolyabb önismereti teszt jó kiindulási vagy fordulópont lehet ezen az úton.

Csonka Balázs: Az ismerethez igen, a megértéshez nem visznek közelebb

„Hát az attól függ” – valószínűleg ez a legőszintébb válasz minden kérdésre, amit a pszichológiai tesztként ismert, önkitöltős kérdőívekben feltesznek az embernek, így azután ezek általában kevés újdonságot jeleznek vissza az önmagára kíváncsi kitöltőnek.

Az ilyen tesztek között ettől függetlenül is vannak validak, amelyek mögött pszichológiai kutatások sorozata áll, és persze laikus módszerek is, hiszen bárki képes kérdéseket egymás után feltenni, és a válaszokhoz pontszámokat rendelni. Utóbbiakról épp elég is ennyi, előbbiek azonban a legváltozatosabb módokon születnek, amit érdemes tudni, ha valaki ilyen tesztek kitöltését vállalja. Az eddigi legnagyobb ilyen kezdeményezést, az úgynevezett Big Five elmélet alapját például az angol nyelv szókincstárából kigyűjtött mintegy 18 ezer, valamilyen tulajdonságot jelölő szó kigyűjtésével kezdték, ezekről kellett a fejlesztés során meghatározni, mennyire jellemzi a kitöltőt, vagy a kitöltő szerint másokat. Az eredmények hosszas statisztikai elemzése során ezek után gyűjtőfogalmak alá rendezték ezeket, így találták meg az 5 alapvonást (extraverzió, érzelmi stabilitás, lelkiismeretesség, nyitottság, barátságosság). Ezt később rengeteg további kutatás támasztotta alá, melyekből például az alapvonások genetikai meghatározottsága vagy időbeli stabilitása is bizonyítást nyert (vagyis hogy ezekben a vonásainkban nem sokat változunk életünk során). 

Egy másik módszert követve a személyiséget az alapján igyekeztek megragadni, hogyan jellemzik az ismerőseik azokat, akik adott dimenzió mentén szerintük valamilyen szélső értéket képviselnek – például milyen tulajdonságai vannak egy igen domináns illetőnek. Az így keletkezett kérdőíveket (amilyen például a híres MMPI vagy a kevésbé klinikai fókuszú CPI) ma is sikerrel használják a legkülönbözőbb területeken. A teljes személyiséget célzó teszteken kívül természetesen vannak még egy-egy vonásra vagy tulajdonságra fókuszált skálák, amivel egy adott dimenzió vizsgálható.

A személyiség leíró megközelítése azonban önismeretben is a leíró szintet tudja hozni. Vagyis ha az ember őszintén válaszol a kérdésekre, azok visszajelezhetik, hogy egyes tulajdonságok mennyire jellemzik őt, saját működésének megértéséhez azonban aligha kerül ezzel közelebb. A viselkedésünket irányító folyamatok leíró tulajdonságainknál ugyanis sokkal komplexebb természetűek – tulajdonképpen erről szól a bekezdés eleji „attól függ” is. Saját működésünk folyamatszintű megértése ezért egy minőségileg is eltérő irány, ehhez leginkább tudattalan motívumaink feltárásával kerülhetünk közelebb. A leíró és a folyamatszintű megértést természetesen a pszichológia is megkülönbözteti, így olyan tesztek is léteznek, amelyek ez utóbbihoz nyújtanak segítséget. A projektív tesztek például (amilyen a Rorschach vagy a Szondi) ebben is segítséget jelentenek, ezeknek azonban nemcsak az elemzése, de a felvétele is külön szakértelmet igényel. 

Sákovics Diana: Az önismereti zsákutcákat érdemes elkerülni

Hogy kiderül-e a pszichológiai tesztekből, hogy milyen ember vagyok? A rövid válasz: nem. Összetettebb lények vagyunk annál, minthogy egy-egy mérőeszköz a teljes valónkban jellemezni tudjon bennünket. Ennek ellenére a jól felvett, megfelelően elemzett tesztekből sokat tanulhatunk önmagunkról, pontosabban a személyiségünk bizonyos szeleteiről, ahogy erről a kollégáim valószínűleg részletesen is írnak fentebb (és tényleg – a szerk.). Van azonban a pszichológiai teszteknek egy nagy csapdája, amivel a munkám során rendszeresen találkozom, és amire mindenképp érdemes felhívni a figyelmet: 

A teszteredmény nem a kőbe vésett, megváltoztathatatlan igazság. 

Amikor az ember belső problémáival küzd, gyakran nagy benne a káosz, keres valami kapaszkodót, fix pontot, amin elindulhat. Gyakran ilyenkor szoktunk teszteket keresgélni, kitölteni (és sokszor kitöltetni partnerünkkel is), majd a kapott eredményekbe kapaszkodva, azok mentén meghatározni önmagunkat, a problémáinkat. A tesztek alapján könnyen jelentjük ki: én ilyen vagyok, ő olyan. Ezzel megteremtjük a kiindulóhelyzetet, amivel meg kell küzdenünk, amihez alkalmazkodnunk kell, és könnyen megfeledkezünk az egyik legfontosabb erőforrásunkról: a fejlődés képességéről. 

Az énilyenvagyokozás ugyanis bezár, elveszi tőlünk annak a lehetőségét, hogy – nyilván idő- és energiabefektetéssel – változzunk, fejlődjünk, úgy tudjunk élni, ahogy jobb nekünk, ahogy jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben. Ráadásul attól, hogy a tesztek kézzelfogható, konkrét eredményeket adnak, jóval nehezebben is szakadunk el ezektől, nehezebben látjuk őket megváltoztathatónak. Ez pedig hosszú időre terelhet bennünket önismereti zsákutcába.