A kijárási korlátozások alatt mindannyian tesztelhettük, hogy bírjuk hosszabb távon az összezártságot – a családdal, a barátokkal, hozzánk kevésbé közel álló lakótársakkal, vagy éppen egyes-egyedül önmagunkkal. A hét kérdése sorozatunkban ezúttal arról kérdezzük olvasóinkat, hogy tudnának-e hosszabb távon is a környezetüktől elszigetelten, valódi társas interakciók nélkül élni.
Társas, ingerkereső lények vagyunk, ez kétségtelen, azonban abban, hogy milyen mértékben igényeljük a szociális interakciókat, különbözünk: egyesek számára az egyedüllét riasztó, tulajdonképpen egyet jelent a magánnyal, míg mások kimondottan élvezik a saját társaságukat, azaz kevésbé hajlamosak arra, hogy valódi, közvetlen emberi interakciók hiányában magányosnak érezzék magukat. Heti kérdésünk így szól: Te hogy birkóznál meg egyedül egy újabb kényszerű bezárkózással?
Egy tavaly, a Self and Identity című pszichológiai szaklapban publikált tanulmány is alátámasztja, hogy úgynevezett szociális kielégülést nemcsak emberi kapcsolatok és társas programok révén nyerhetünk, de olyan tevékenységek is feltölthetnek, illetve a közösségbe tartozás érzését nyújthatják, mint a házi kedvencekkel való időtöltés, a zenehallgatás, az olvasás, a tévénézés, a kedvenc fogásaink elkészítése titkos családi receptek alapján, vagy éppen a hírességek követése a közösségi média különböző felületein.
Az eltérő szükségletekre pedig mi más adhatna kézenfekvőbb magyarázatot, mint az emberiség története és az emberi agy evolúciója? „Bár a szocializáció alapvető szükségletünk – csakúgy, mint a víz, az alvás vagy az, hogy fedél legyen a fejünk fölött –, már rég nem olyan szorosan összetartó közösségekben élünk, mint évezredekkel ezelőtt. A civilizáció megjelenésével az emberek szükségletei is átalakultak, és a társadalom fejlődésével folyamatosan változnak. Az állandó alkalmazkodás révén megtanultunk kapcsolódni ott és úgy, ahol és ahogy csak lehet” – magyarázzák a tanulmány szerzői.
A Jóbarátokat például sokan nemcsak azért szeretjük, mert vicces, hanem mert néhány perc erejéig – megfeledkezve arról, hogy valójában a képernyő előtt heverünk – úgy érezhetjük, hogy mi is a Central Perk kávézó kanapéján ülve cseverészünk, hogy Joey, Ross, Chandler, Monica, Rachel és Phoebe baráti társaságába tartozunk – azaz kapcsolódunk másokhoz. De az is a kötődés élményét nyújthatja, ha előkeressük a nagymama receptjét, hogy megsüthessük a világ legfinomabb túrós rétesét – még akkor is, ha mindezt teljesen egyedül csináljuk. Paravati Harrigan és munkatársai azt találták, hogy semmivel sem bodogtalanabbak vagy magányosabbak azok, akik a szocializálódás kevésbé hagyományos formáival is megelégszenek, mint azok, akiknek lételeme a személyes, közvetlen interakció és a társas kapcsolatok ápolása.
Természetesen embere válogatja, hogy ki mennyire igényli, élvezi és milyen tevékenységekre fordítja az egyedül töltött időt, és azt is fontos hangsúlyozni, hogy az introvertáltság nem feltétlenül jár együtt az egyedüllét előnyben részesítésével.
A tanulmányból egyébként arra is fény derül, hogy a fent említett alternatív szocializációs tevékenységek összefüggnek a társas elutasításra való érzékenységgel, mégpedig úgy, hogy enyhítik az elutasítás kedvezőtlen hatásait.
A pszichológus szerint érdemes a szociális szükségleteinket egy üzemanyagtartályként vizualizálni: minél több az üzemanyag a tartályban, annál kevésbé érezzük magunkat magányosnak. Ha pedig a hagyományos társas interakciókra való lehetőségeink korlátozottak is, megpróbálhatjuk feltölteni ezt a tartályt (azaz kielégíteni a társas igényeinket) a szocializálódás alternatív formáival.
Bár a #maradjotthon hullám nálunk lecsengett, ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, azaz nem tartjuk be a társas érintkezésekre vonatkozó szabályokat, bármikor újra sor kerülhet a kényszerű elszigetelődésre. Mit gondolsz, a személyiséged, az életmódod és az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján simán átvészelnél egyedül egy újabb, hetekig tartó bezárkózást?
