Az előítéleteink az emberiséggel egyidősek, mégis a különböző korokban más és más intenzitással befolyásolták életünket. Ma Magyarországon az előítéletek terjedését, mélyülését a hatalmon lévő politikai erők is lelkesen támogatják, érdemes belegondolni, hogy az elmúlt évtizedben milyen megnyilvánulásokat hallottunk a nemi szerepekről, a külföldről érkezőkről vagy éppen a különböző szexuális irányultsággal élőkről. Ebben a környezetben nem egyszerű az előítéletek ellen küzdeni, de vajon mit tehetünk azért, hogy elinduljunk ezen az úton? Erről kérdeztük ma pszichológus szakértőinket, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: A legjobb módszer, ha beleképzelem magam más helyébe
Először is felmerül a kérdés, hogy miért kéne megküzdeni az előítéletekkel. Hiszen mindenkinek vannak előítéletei. Sőt, lépjünk még egyet vissza: mik azok az előítéletek? Az előítéletek a sztereotípiák közé tartoznak. Mint a rovar-bogár viszonyulás, úgy van itt is. Rengeteg dologról alakítunk ki sztereotípiákat, amelyek, hasonlóan a kognitív torzításokhoz, időt és energiát spórolnak nekünk. Nem kell minden esetben úgy szembesülnünk a világ dolgaival, mintha újszülöttek lennénk, hanem bizonyos dolgokat, embereket a sztereotípiáinknak megfelelően kezelünk. Előhúzzuk az agyunkból az adott típushoz tartozó fiókot, és már tudjuk, hogy mire számítsunk tőle, hogyan viselkedjünk, mikor legyünk óvatosak. Rengeteg embercsoportról vannak sztereotípiáink az angoloktól kezdve a jegyvizsgálókon át az óvodásokig. Ez addig jól is működik, amíg csak bizonyos funkcióban találkozunk valakivel, és nem megismerni vagy ítéletet alkotni szeretnénk róla. Például tudjuk, hogy a jegyvizsgálónak be kell mutatnunk a jegyünket.
Az előítéletek a sztereotípiák olyan formái, amelyek valamilyen negatív értékítéletet, viszonyulást tartalmaznak bizonyos embercsoportokkal szemben. Az ember fogékony az előítéletekre. Evolúciós szempontból logikus is, az őskorban potenciális életveszélyt jelenthetett egy másik törzs megjelenése a mi területünkön, így hamar kialakult az ingroup/outgroup különbségtétel, vagyis hogy ki a mi kutyánk kölyke (aki bár sokrétegű személyiség, de alapvetően oké), és ki az idegen (aki valószínűleg nem oké, és potenciális veszélyforrás). Mai világunkban viszont az előítéletek sokkal többet ártanak, mint használnak. Különböző helyzetekben különböző jellemzők mentén sorolunk be embereket másnak, mint mi vagyunk. Sokan hajlamosak egyenlőséget tenni a más és a rossz, a más és a veszélyes közé. Ez rengeteg társadalmi problémához és igazságtalansághoz vezet. Arról nem is szólva, hogy az előítéletes ember életminőségét is rontja: minél több az előítélet, annál több a félelem, a fenyegetettségérzés, a harag és az agresszió. Ami jelentkezik társadalmi problémák, konfliktusok formájában, de más területen is. Akiben sok a harag és a félelem, az otthon, a szerettei között is átéli, érezteti ezt. Ilyenformán a magyar társadalomban most jelen lévő és erősödő előítélet-mennyiség már igenis káros a társadalom egészének mentális jóllétét tekintve. Külön fájdalom azt végigélni, hogy ma mind rendszerszinten, mind kommunikációban mintha az előítéletek növelése lenne a cél.
De ugye azzal kezdtem, hogy senki sem mentes az előítéletektől, én sem. Viszont gyerekkorom óta legfőbb elfoglaltságom, hogy próbálkozom az emberek megértésével. Szeretném tudni az okát annak, hogy miért viselkednek úgy, ahogy. Már tízévesen felismertem, hogy ennek legjobb módszere, ha beleképzelem magam a helyükbe, azt próbálom elérni, hogy úgy lássam a világot, ahogy ő. Azóta sem tudok ennél jobb eszközt. Ez persze sokszor nem megy. Nem tudom magam teljesen beleképzelni abba, hogy milyen egy diszkriminált csoport tagjaként felnőni (ha azt leszámítjuk, hogy nő vagyok), milyen katonának lenni a háborúban, vagy milyen annak, akivel sosem játszottak a szülei. Ennek kiküszöbölésére azt tudom tenni, hogy nyitottan hallgatok, keresem az információt, olvasok és kérdezek. Valamint magamat is vizsgálom, és igyekszem észrevenni, ha szűkös információmennyiség alapján kezdek ítéletet alkotni valakiről. Szeretném elérni, majd egyszer, hogy egyáltalán ne ítélkezzem – és képes legyek olyan szeretettel és elfogadással fordulni mindenki felé, amit megérdemelne. Ehhez pedig magamon kell dolgoznom.
Milanovich Domi: Tévedni oké, hárítani nem
Mindenkinek vannak előítéletei. Aki azt gondolja, hogy neki nincsenek, vagy téved, vagy hazudik. Pólyás korunktól kezdve tanuljuk a különböző csoportokkal kapcsolatos sztereotípiákat, értékelő viszonyulásokat, néha egészen nyílt, máskor sokkal burkoltabb formákban. Ezek az üzenetek bemásznak a bőrünk alá, és gyakran egy élet is kevés, hogy képesek legyünk tudatosítani, majd felülírni őket. Éppen ezért fontos, hogy reflektívek tudjunk lenni a viselkedésünkkel, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel kapcsolatban, illetve hallgassunk mások visszajelzéseire.
- Ismerj meg más nézőpontokat! Fiatal felnőtt koromig szinte csak ciszheteró fehér férfiak könyveit olvastam. Az iskolában Nemes Nagy Ágnesen és Szabó Magdán kívül elvétve került szóba női szerző, arról meg, hogy transz emberek is léteznek, egyáltalán nem tudtam. Ma már aktívan keresem a különböző kisebbségi csoportokhoz tartozó művészek irodalmi, filmes vagy képzőművészeti alkotásait. Ezek a munkák általában olyan látásmódokat és tapasztalatokat mutatnak be, amelyekhez vagy nagyon tudok kapcsolódni, vagy annyira eltérnek a hétköznapi valóságészlelésemtől, hogy egyszerre jelentenek tanulságos és izgalmas élményt.
- Lásd meg a rendszerszintű összefüggéseket! Az előítéletek leküzdésében az az egyik legnagyobb kihívás, amikor történetesen van a sztereotípiának megfelelő negatív személyes tapasztalatod egy olyan személlyel, akit az adott kisebbségi csoport tagjaként azonosítasz. Például kirabolt egy roma ember, vagy hozzád vágta a felajánlott szendvicset egy hajléktalan. Itt hamar működésbe lépnek az emberi elme torzításai: egy kiugró tulajdonságot (roma, hajléktalan) társítunk a cselekvéshez, holott a kettő között nincs ok-okozati kapcsolat. Fehér emberek is nagy számban követnek el bűncselekményeket, köztük olyan korrupciós ügyeket is, amelyek során milliárdokat tesznek zsebre. Az illuzórikus együttjárás, amelynek során összekötjük a bőrszínt és az adott cselekvést, azt eredményezheti, hogy emberek egész csoportjára általánosítunk – tévesen. Ezenkívül fontos, hogy amikor egymás viselkedéséről gondolkodunk, akkor figyelembe vegyük a láthatatlan, társadalmi tényezőket is. Az emberek többsége nem azért lop, mert gonosz. Előfordulhat, hogy rossz társaságba keveredett, a családja éhezik, vagy pont az előítéletek miatt talál nehezen munkát. Ettől még nem lesz oké bűncselekményt elkövetni, de jobban megérthetjük, hogy nem személyközi, hanem rendszerszinten kéne megoldásokat keresnünk.
- Kapcsolódj! Az előítéletek enyhítésének máig egyik leghatékonyabb módja a személyes kontaktus. Ha van egy ismerősöd, akit az adott csoport tipikus tagjaként észlelsz, és akivel pozitív tapasztalataid vannak, akkor nagyobb eséllyel változtatod meg a csoporttal kapcsolatos előítéleteidet. Érdemes tehát roma, transz, leszbikus, meleg, biszexuális, fogyatékossággal élő és más kisebbségi csoportokhoz tartozó emberekkel is jókat beszélgetned, ha nekik is van hozzá kedvük. Tipp: azért azt ne várd el tőlük, hogy olyan dolgokban is ők edukáljanak téged, amit pár kattintással el tudnál olvasni a neten. Tartsd tiszteletben a határaikat! Ha bizonytalan vagy, kérdezd meg őket, hogy szeretnének-e az adott témáról beszélgetni, és ne sértődj meg, ha nem.
- Fogadd el a kritikát! Többségi emberként kifejezetten rosszul tud esni, amikor egy téma kapcsán az érintettek visszajelzik neked, hogy a legnagyobb jó szándékod mellett is hatásában előítéletes volt a megnyilvánulásod. Szerintem nagyon fontos, hogy ilyenkor ne sértődéssel reagáljunk, és ne akarjuk férfiként nőknek, heteróként LMB vagy fehérként roma embereknek elmagyarázni, hogy miért reagálnak túl valamit. A jó szövetséges ismérve nem a tévedhetetlenség, hanem az, ha képes folyamatos párbeszédben maradni a különböző kisebbségi csoportok tagjaival, akiktől kész tanulni. Nem úgy segít, ahogyan ő azt jónak látja, hanem úgy, ahogyan azt az érintettek kérik tőle.
Csonka Balázs: az előítéleteid utak (lehetnek) önmagadhoz
Az előítéletekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy eredendően rossz dologról van szó. Ezzel szemben a helyzet az, hogy az előítéletek kialakulása egy nagyon fontos kognitív képességünk, ami lehetővé teszi, hogy egy kalap alá tudjuk venni bizonyos csoportok szereplőit, kategóriaként tudjunk róluk gondolkodni. Megtanulhatjuk például gyerekkorban, hogy nemcsak egy bizonyos, konkrét konnektorba nem szabad belenyúlni, vagy nemcsak kimondottan a szomszéd vizsláját nem szabad macerálni, hanem úgy általában ne nyúljunk a konnektorba, és általában ne nyúljunk idegen kutyákhoz. Egy konnektor persze nem biztos, hogy be is van kötve, ahogy a kutyák egy része is jól bírja az idegenektől érkező munyizást, de persze fő az óvatosság. Az előítéletek tehát alapvetően védenek, alapvetően sokat segítenek a környezethez való optimális viszonyulás kialakításában.
Ezzel párhuzamosan természetesen egyszerűsítések, aminek a fentieken túl nagy haszna az is, hogy sokkal gyorsabban tudunk reagálni adott helyzetekben, mintha részletesen megismernénk az adott kategória adott tagjának egyedi jellemzőit, esetleg egy kategóriával lejjebb ereszkednénk (és például nem a kutyákról, hanem a vizslákról gondolkodnánk). Adott azonban mindezeknek az ára is: a tévedés, az egyedi különbözőségek elmosódása, észre nem vétele. Előítéleteinkben így a legfontosabb a tudatosság, vagyis hogy tisztában legyünk azzal, amit nem tudunk, vagy más szóval
tudjuk azt, hogy az előítélet nem tudás.
Ide kapcsolható még a személyes megerősítő tapasztalat, amikor egy adott kategória, például társadalmi csoport tagját megismerve előítéleteink bebizonyosodnak, s ennél fogva amolyan utóítéletnek tűnnek. Ezekben a helyzetekben mindig érdemes figyelmesnek lenni a megismerésünk folyamatára, például arra, mennyire ismerjük valójában az illetőt, mennyire torzítja el a róla kialakított képünket az előzetes feltételezésünk, stb.
A helyzet egy további, nagyon izgalmas aspektusa, az előítéletek tartalma, vagyis az, hogy pontosan milyennek gondoljuk egy adott csoport tagjait, miért pont olyannak, és mindez milyen érzelmeket mozgósít bennünk. Előítéleteink tartalma természetesen több forrásból merítkezik a kollektív vélekedésektől a személyesekig. Adott társadalmi csoportról tehát léteznek például olyan hiedelmeink, amelyekben egy nagyobb közösség, akár egy egész kultúra „osztozik”, vagyis ugyanazokat feltételezik az emberek róla egy viszonylag nagy populáción belül – ilyenek lehetnek például az egyes nemzetkarakterek (ostoba amerikai, zsugori skót stb.). Léteznek ezen kívül olyanok is, amelyek kisebb közösségek kollektív hiedelmei (például egy kisvárosban a szomszéd település lakóit érintő vélekedések), de léteznek még kisebb, mondjuk, családi szintű hiedelmek, de egészen egyedi, saját, közvetlen tapasztalásokból merítkező előítéletek is.
Ezeknél a hiedelmeknél mindig érdemes megfigyelni, milyen egyéni vagy kollektív érzelmek tükröződnek bennük. A kollektív negatív előítéleteknél például elgondolkodtató, milyen karaktereket alakítunk ki az egyes csoportoknak, és mit árulnak el mindezek rólunk, azaz hogyan tükröződnek mindennapi frusztrációink az adott csoportról alkotott véleményünkben, és hogyan töltjük meg ezeket azzal az indulattal, ami eredetileg hétköznapjaink, kapcsolataink, akár múltbéli események frusztrációiból származik. Mennyivel egyszerűbb például saját kudarcaink, traumáink, megaláztatásaink és más negatív megéléseink feszültségét egyszerűen áttolni valamilyen társadalmi csoportra (például a női vezetőkre egy dugóban), mint szembenézni velük.
Ugyanígy alakítatók ki és/vagy gerjeszthetők ellenséges kollektív érzelmek bizonyos csoportok ellen, annak érdekében, hogy a társadalomban keringő (és többnyire ugyanezekből a személyes frusztrációkból származó) indulatokat mederbe lehessen terelni, és irányíthatóvá váljon annak lecsapódása.
Előítéleteink így egyénként is sokat taníthatnak magunkról: érdemes megkérdeznünk magunkat, vajon honnan származik az a rengeteg indulat, amit érzünk? Vagy: honnan származik az az irigység, undor, megvetés vagy akár biztonság- , illetve kötődési igény, amit csoportokra vetítve élünk meg? Ha szembe merünk nézni ezek eredeti forrásával, nagy lépést tehetünk önmagunk megismerése, az önmagunkkal való őszinteség felé.
Sákovics Diana: Igyekszem folyamatosan tanulni másokról, másoktól
– Látod, ott a Marci, akiről meséltem. – mondta a fiam, és rámutatott a kenyai–magyar kisfiúra, akivel egy óvodába járt. Én pedig nagyon meglepődtem. Marciról ugyanis rengeteget hallottam otthon (miket játszottak az udvaron, milyen játékot vitt be az óvodába), de arról soha nem esett szó, hogy a bőrszíne más lenne, mint a fiamé. Aztán azon lepődtem meg, hogy meglepődtem. Mert ebben a történetben nem is az az érdekes, hogy a kiscsoportos fiamnak a bőrszín nem volt fontos információ, hanem az, hogy nekem ez az első, automatikus észrevételeim közé tartozott.
Ez az emlék erősen az agyamba égett, és így sok év távlatából is visszanyúlok hozzá, ha néha abba az illúzióba ringatnám magam, hogy lehetséges megszabadulni az előítéletektől. Legalábbis attól biztosan nem lehet, hogy a másságot, az idegenséget rögtön felfedezzük. (A miértnek egyébként evolúciós okai vannak, amit dr. Bereczkei Tamás professzor alaposan ki is fejt ebben az interjúban.) Az azonban, hogy mit kezdünk ezzel az evolúciós örökséggel, már rajtunk múlik.
Nekem, azt hiszem, leginkább a kíváncsiságom segít az előítéletek elleni küzdelemben, az az elemi vágy, hogy minél többet lássak a világból, minél inkább megértsem mások működését. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, érdemes nyitottnak lennem, és persze nem árt némi alázat is: annak elfogadása, hogy mindenkitől tanulhatunk valamit az életről, az emberi működésről. Hiába vannak ugyanis olyan működésmódok, viselkedések, mintázatok, amik többeknél felfedezhetőek, hiába vannak olyan tipikus hibák, amiket mondjuk a társas kapcsolatainkban elkövetünk, ezek mind csak puzzle-darabkák egy-egy életben, a kirakós összképéhez közeledve viszont mindenki egyedi lesz. Így ha egy-egy emberrel személyesen beszélgetve nem igyekszem átlépni az előítéleteimen, pont annak a lehetőségét veszítem el, hogy képes legyek tanulni, fejlődni a másik által.
