Mit mondanátok annak, aki a múltbéli döntésein bánkódik, aki úgy érzi, hogy elrontotta az életét?
– tettük fel a kérdést ezen a héten a szerkesztőség pszichológus szakértőinek, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóinak. A válaszok pedig úgy tűnik, most egy irányba mutatnak.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Sákovics Diana: A múltba süppedni az agy zsákutcája
Amikor elakadunk az életben, krízisben vagyunk, egy helyben toporgunk és nem látjuk, merre tovább, gyakran a múltunkban keressük a probléma gyökerét, és ahogy fájdalmas pontokra bukkanunk, neki is állunk ostorozni magunkat miattuk.
Ha akkor nem szakítunk, mert harcolok érte... Ha képes lettem volna elköteleződni... Ha jobban figyelek... Ha lettem volna elég bátor váltani... Ha hallgattam volna arra, amit legbelül éreztem...
Ezer és ezer mi lett volna, ha kezdetű mondat kavarog a fejünkben, és mindnek az a vége, hogy milyen szerencsétlen hülyék vagyunk, akikkel kibabrált az élet. Hogy miért történik mindez? Miért süppedünk bele az önsajnálatba?
Részben azért, mert agyunk működéséből adódóan amikor negatív érzéseket élünk meg, akkor a valaha átélt összes negatív érzésünk könnyebben előhívható a memóriánkból. Persze főleg azok, amik kapcsolódnak, hasonlóak valahogy a jelenlegihez. Tehát amikor rossz nekünk, az emlékezetünk hajlamos ezt még rosszabbá tenni. Másrészt pedig szintén az elménk sajátossága, hogy magyarázatokat keresünk a velünk történő dolgokra. Ha van magyarázat, nagyobb az esély, hogy kontrollunk is van az események felett. Ha van magyarázat, akkor a világ nem annyira bizonytalan és kiszámíthatatlan hely, mint amilyennek éppen tűnik. Ha van magyarázat, kevésbé szorongunk az ismeretlentől. Mindehhez hozzájöhet még az is, hogy ha a múltunk kellőképpen szerencsétlenné tesz, valószínűbben váltunk ki együttérzést, gondoskodást, szeretetet a környezetünkből. Pont azokat a dolgokat, amikre egyébként nehéz helyzetben szükségünk van. Az persze egy másik kérdés, hogy ezért az előnyért hosszú távon is beleragadunk-e a szerepbe (még ha a válasz igen is, ez nem egy tudatos folyamat, nem rosszindulat áll mögötte, egyszerűen rátanulunk az előnyökre).
Múltunk feltárása, múltbéli érzelmeink megismerése, a velünk történtek következményeinek tudatosítása fontos folyamat, ami segít az önismeretünk elmélyítésében. De akkor, amikor a múltunkra gondolunk, mindig érdemes észben tartanunk, hogy nem ugyanazok vagyunk most, mint 10 évvel ezelőtt. Akkor még nem tartottunk itt, talán más dolgokat tartottunk fontosnak, más dolgok motiváltak, mást akartunk az élettől. Életünk során ugyanis folyamatosan tanulunk, változunk, folyamatosan fedezzük fel önmagunkat. Így visszatekintve tehát bizonyos döntéseinket bánhatjuk, ma már máshogy csinálnánk, de akkor, ott még nem voltunk készen máshogy dönteni. Ez az, amit tudatosítani érdemes. Ha pedig most, ebben az élethelyzetben rossz a bőrünkben, akkor azt érdemes kideríteni magunkról, hogy most mire vágyunk, most mit szeretnénk, és mi az, amit ezért most tehetünk magunkért.
Szalay Ágnes: Dönthetsz másként most
Nemrég a Facebookon terjedt ez a mondás: „Bocsásd meg magadnak, hogy nem tudtad azt, amit nem tudtál, mielőtt megtanultad volna.” Azért jegyeztem meg az ezer ilyen naponta látott bölcsesség között, mert nagyon igaznak éreztem. Kétségtelen, hogy hozunk rossz döntéseket. Mármint úgy rosszakat, hogy a későbbiekben bekövetkező események nem igazolják a döntés helyességét. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az adott helyzetben, az adott információkkal rendelkezve mindig a legjobb döntést hozzuk. Miért is ne így tennénk?
A jó döntés nem a racionális döntés. Gyakorlatilag minden döntésünket az érzelmeink és mindenféle nehezen tetten érhető kognitív torzításaink befolyásolják. Például az is, hogy milyen nyelven kérnek tőlünk döntést. Az érzéseink sokszor jobb tanácsadók, mint a racionalitás, a hideg mérlegelés. Ezért azt kár is mondani, hogy „okosabb” döntés lett volna valami. Nézem a Cápák között című műsort. Ott racionális pénzemberek, bizonyítottan sikeres vállalkozók – tehát több száz jó döntéssel a hátuk mögött lévő emberek – látszólag teljesen hideg, pénzügyi logikát követve döntenek arról, hogy befektetnek-e a jelentkező vállalkozásába, vagy sem. Egy-egy pozitív döntésnél viszont igen gyakran az az érvelés hangzik el, hogy „a vállalkozó személyisége meggyőzött. Érzem, hogy képes lesz rá. Van benne potenciál, még ha a jelen számok gyengécskék is.” Röpködnek a műsorban a számok, a megtérülés, az eredmény és hasonló pénzügyi kifejezések, de végül a vállalkozóval kapcsolatos, nyilvánvalóan tapasztalatokból építkező érzés az erősebb. Szóval ott és akkor, még ha sokan azt is mondták, hogy nem hozol okos döntést – az érzéseid azt diktálták, és kár energiát fecsérelni arra, hogy utólag rágod magad, hogy milyen butaság volt.
Lehet, hogy korábban azért hoztál meg rosszul egy döntést, mert olyan tulajdonságaid, vágyaid vezéreltek, amiken ma már túlhaladtál. Önző voltál, naiv, álmokat kergető, vagy többre vágytál. Egyrészt elképzelhető, hogy az adott döntésed is hozzájárult ahhoz, hogy úgy fejlődj, változtass magadon, ami most már jobban tetszik neked. Másrészt egy döntés nem hathat ki az egész életedre. Ha nem tudod feldolgozni, és attól kezdve a veszteségeden vagy sértettségeden keseregsz, az elrontja az életed minőségét, de nem az akkori döntés okozza – hanem a mostani döntésed, hogy nem engeded el a hibát, a haragot vagy a bűntudatot. Ma sírsz Hufnágel Pisti után. Az elrontott kapcsolatokat még meg lehet próbálni helyreállítani, vagy tanulni belőlük, hogy a következő kapcsolataidban már ne úgy viselkedj. Talán a legfontosabb belátni azt, hogy az, hogy a jelen pillanatban úgy érzed-e, hogy elrontottad az életedet a múltban, az a mostani döntésed. Úgy döntesz, hogy erre gondolsz, ezt a szálat ápolgatod az élettörténetedben. De most, jelen pillanatban, dönthetsz másként is.
Csonka Balázs: Az érzésekre figyelj, amik a szavak mögött vannak
Ha valaki ezt mondja, szerintem nem azt érdemes nézni, amit mond, hanem azt, amiért mondja. Egy ilyen mondat nagy sok mindent üzenhet. Lehet egy-egy konkrét döntés feletti bánat, lehet egy keserű visszatekintés, a következményekkel való szembesülés sokkja, s így egy mély kétségbeesés, de ugyanígy lehet felkérés egy aktiválódó, tudattalan játszmára is. Fontos tehát tudni, hogy az illető konkrétan mit bán éppen, és hogy ez a megbánás, bűntudat, szomorú keserűség hogyan terjed szét az érzelmei által a gondolkodására. Fontos felismerni azt is, milyen szerepet szán nekünk a jelenetben: vigasztalást vár-e, felmentést, megoldást, támogatást, vagy egyszerűen csak szeretné valakivel megosztani, amit érez, hogy ne maradjon az egésszel egyedül. Végül fontos tudatosítani, hogy mi milyen szerepet tudunk vagy akarunk eljátszani, mi az, ami a mi dolgunk ebben, és mi az, ami nem, hol vannak a határok ebben a történetben.
Ez a mondat önmagában tehát szerintem nem jelent semmit, így jó válasz sem létezik rá. A legjobb, amit tehetünk, ha megfigyeljük, milyen dinamika húzódik mögötte, mit remél a másik attól, hogy ezt mondja nekünk. Ez vezet el az érzésekhez is, amire elsősorban reagálni érdemes, és ebből ismerhetjük fel, ha olyasvalamire kapunk meghívást, ami nem a mi dolgunk, nem a mi hatáskörünk (nem tudunk például megbocsátani valaki más helyett).
Fontos ugyanakkor észrevenni, ha valaki ténylegesen komoly krízisben van, ha érzelmileg, gondolatilag beszűkült, depresszív hangulatú, magát tehetetlennek, jövőjét kilátástalannak érzi. Az ilyen élethelyzetet azért is kell különösen komolyan venni, mert az illető láthatóan védtelen, nem tud megküzdeni a krízissel, amelyben van. Ilyenkor mindez teljes súlyával nehezedik rá, eltűnnek azok a megszokott védelmi vonalak, amiket a legtöbbször hallunk: mások hibáztatása, relativizálás és társaik. Különösen igaz ez az olyan helyzetekben, amikor az illető úgy érzi, nincs lehetősége változtatni: visszafordíthatatlan dolog történt, ő maga idős, nem érzi, hogy ráhatása lenne a történtekre, stb. Ezekben a krízishelyzetekben a legnagyobb az esély arra is, hogy az illető végül maga ellen fordul, így érdemes jobban odafigyelni, terápiás segítséget ajánlani a számára.
Milanovich Domi: Nem véletlenül nagyobb a szélvédő, mint a visszapillantó
Ha valaki úgy érzi, hogy az egész életét elrontotta, rögtön érdemes gyanakodnia, hogy beindult nála egy túláltalánosító, fekete-fehér gondolkodás. Ugyanis nagyon nehéz egy döntéssel mindent, de mindent romba dönteni – ugyanúgy, ahogyan egyetlen jó dologtól sem változik meg varázsütésre a sorsunk. Pedig mennyiszer hisszük az ellenkezőjét! Azzal áltatjuk magunkat, hogy ha sikeresek leszünk, akkor szeretni fognak minket, és magától értetődően tudunk kapcsolódni másokhoz. Ha végre lesz szerelmünk, akkor soha többé nem fogjuk magunkat üresnek, életuntnak, depressziósnak érezni. Ha meg megnyerjük az ötös lottót, akkor aztán tényleg soha semmilyen baj nem érhet minket a továbbiakban. Holott kutatások kimutatták, hogy ez utóbbi esetben is az átmeneti fellendülés után viszonylag hamar visszaáll a boldogságszintünk a ránk jellemző értékre. A problémáink könnyen kiújulnak, mert sokszor inkább csak eltereljük róluk a figyelmünket, de érdemben nem haladunk a megoldásukkal.
Persze amikor veszteség ér minket, és kicsúszik a lábunk alól a talaj, akkor teljesen természetes, hogy a tudatunk beszűkül: nonstop a gondjainkon agyalunk, és el sem tudjuk képzelni, hogy egy nap máshogy fogjuk érezni magunkat. Ráadásul ha a krízisek épp halmozódnak az életünkben, még inkább padlót foghatunk. Nagyon nehéz ilyenkor elhinni, hogy pár hét múlva jobban leszünk – de ha van tudásunk ezekről a lelki folyamatokról, illetve tudunk másokhoz fordulni támogatásért, az rengeteget segíthet abban, hogy átvészeljük ezt az időszakot. Az is sokat jelent ilyenkor, ha képesek vagyunk lejjebb vinni a siker kritériumait. Sikernek számíthat az, hogy túlélted az adott órát, az adott napot, vagy ha meg tudtál nézni egy filmet, és addig sem emésztetted magad, hanem érzelmileg pihentél egy kicsit.
Aztán eljön az az időszak is, amikor sorra veheted, hogy a téged ért negatív élmények közül mi az, ami valóban rajtad múlt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy hajlamosak vagyunk felnagyítani azt, hogy mit vagyunk képesek kontrollálni, mert a hibázásnál is rémisztőbb számunkra az a gondolat, hogy ki vagyunk szolgáltatva a véletlennek, hogy a jó emberekkel is bármikor történhetnek rossz dolgok. Nem könnyű szétszálazni, hogy milyen szerepünk volt egy balesetben, egy betegség kialakulásában, a pénzügyi helyzetünk hanyatlásában, vagy abban, hogy elhagyott a szerelmünk. Viszont ezek mindegyikében lehetnek olyan külső tényezők is, amelyekre, ha megfeszülünk is, akkor sem tudunk hatással lenni. Ezeket kellene megtanulni elengedni, az önhibáztatás helyett együttérzést tanúsítani magaddal szemben, ahogy a legjobb barátoddal tennéd. Arról viszont, ami tényleg a te részed volt a történtekben, érdemes listát készíteni, és apránként, tervszerűen nekilátni a változásnak.
A múltat már nem tudod alakítani, de azt igen, hogy miként hasznosítod ezeket a sokszor fájó tapasztalatokat a jövőben. Nem véletlenül mondja George Everly, a Johns Hopkins Egyetem oktatója, hogy oka van annak, hogy a szélvédő nagy, a visszapillantó pedig kicsi. Fontos, hogy tudatában legyünk mindannak, ami mögöttünk van, de előre is kell tudni tekinteni ahhoz, hogy tovább haladhassunk az életünkkel.
