Végre itt a nyár, kiszabadulhatunk a munkából, a városból, lassan jöhet a nyaralás, a pihenés, a semmittevés. És mivel lehetne jobban kiszakadni a mindennapokból, mint egy jó könyvvel? Ha pedig a kellemest szívesen kötjük össze a hasznossal, akkor az sem árt, ha olyan könyveket olvasunk a nyáron, amikből még tanulni is lehet magunkról, amelyek pszichológiai szempontból is érdekesek. De ha erre vágyunk, vajon mit érdemes levenni a polcról? Pszichológus szakértőinket, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit éppen erről kérdeztük ma. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Ismeretterjesztés helyett fordulatos történetek
Könyvajánlatom azokhoz szól inkább, akik hozzám hasonlóan szívesebben merülnek bele egy-egy fordulatos történetbe, mint ismeretterjesztő szövegekbe.
Egyáltalán nem értek a könyvpiachoz és a magyar olvasói szokásokhoz, ezért néha meglepődve látom, hogy az itthon olyan hatalmas sikerré nem vált könyvek a világban mekkorát tarolnak. Két ilyet is olvastam az utóbbi években, és mindkettőt szeretném ajánlani a nyári olvasmánylistába. Az első Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek című regénye. Teljesen véletlenül fogtam meg a könyvesboltban, talán a költői címe tetszett meg – és most utólag látom, hogy az Amazon sikerlistáján tavaly messze az első volt. Szerintem teljesen megérdemelten. Az író személye sem megszokott, a zoológus-kutatóként dolgozó Delia Owens néhány tudományos publikáció után, hatvan felett fogott hozzá első regényéhez. A könyv egyben krimi, fejlődésregény, szerelmi történet és a természet dicsérete. Főhőse, Kya kislánykorában marad teljesen egyedül a lápvilágban – családjából mindenki elmenekül a bántalmazó apa miatt, aki hamarosan maga is eltűnik a színről. A magára hagyott kislány egyedül igyekszik boldogulni a mocsárvidéken, az előítéletes és elutasító helyiek közül csak pár emberrel tart kapcsolatot. Elbűvölően mélyen ismeri meg viszont a láp élővilágát, a madarak, pillangók, ott élő állatok tudósává válik. A két idősíkon játszódó történet másik szála sok évvel később, egy gyilkossági nyomozás krónikáját mutatja be, melyben Kya már felnőtt nőként a gyanúsított. A történet izgalmas, fordulatos, gyakran szomorú és dühítő, ugyanakkor felemelő és szívmelengető is. Pszichológiailag annyi témát érint tárgyilagosan és finom érzékenységgel, hogy a Dívány pszichológia rovatát egy évre megtöltené. A bántalmazó család dinamikája, a kívülállók becsukott szeme, az előítéletek működése kisebb-nagyobb közösségekben, a törődés, az empátia ereje, a túlélés módjai, a másik iránt érzett szerelem és az ego harca, megbocsátás, túllépés a saját határainkon, a belátás megszületése és még sorolhatnám.
Másik, szintén világsiker ajánlatom már egy cikkemben szerepelt, de nekem annyira tetszett, hogy megragadom az alkalmat az újbóli ajánlásra: Gail Honeyman könyve, az Eleanor Oliphant köszöni, jól van. Ez is, mint az előző, nehéz témát, a traumatikus gyerekkor áldozatának beszűkülő világát mutatja be. Ami miatt mégis nyomasztó olvasmány helyett inkább a feel good könyvek közé sorolnám, az a humora és az emberség és szeretet megjelenítése, ami szép lassan a főhős jéggé dermedt életét is megolvasztja. A fura, kissé ellenszenves, néha vicces, többnyire gúnyos és kritikus Eleanor szemszögéből mutatja be annak a pár hónapnak a történetét, ami alatt a Grincs-szerű, magányos nő megnyílik a világ, az emberek és önmaga felé, és nekifog a múlt feldolgozásának. A könyvben egy nehezebb terápiás folyamatba is bepillanthatunk.
Sákovics Diana: Nincs olyan könyv, amiből ne tanulhatnánk
Sokszor szó volt már arról, mennyire fontos az ember életében az önismeret (például itt és itt is írtunk róla). Az önismeretünk pedig nem feltétlenül a korral vagy a tapasztalatokkal jön, sokkal inkább egy különleges szemléletmóddal, amivel tudatosan fordulunk az érzéseink, a gondolataink, a viselkedésünk, tehát az életünk felé, és azzal a képességgel, hogy kritika nélkül, szeretettel tudjuk elfogadni, amit ott találunk. (A kritika nélküli, szeretettel teli elfogadás tökéletes megvalósítása leginkább egy végső cél, ami felé jó esetben folyamatosan haladunk, de ritkán érjük el.)
Ehhez a szemléletmódhoz szorosan hozzátartozik, hogy a mindennapi élményeinket, az azokból fakadó érzéseinket is alaposan megfigyeljük. Például azt, hogy egy-egy könyv, szereplő, történet milyen hatással van ránk. Mit érzünk? Mi jut eszünkbe arról a helyzetről, szereplőről, érzésről? Hogyan forog bennünk tovább a történet? Ebből a szempontból pedig nincs olyan könyv, amiből ne tanulhatnánk önmagunkról, függetlenül attól, hogy könnyű olvasmány akad-e a kezünkbe, vagy valamilyen komolyabb könyv.
Ha valaki mégis célzottan pszichológiával foglalkozó könyvre kíváncsi, akkor az elmúlt évek terméséből szeretettel ajánlom Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors és Esther Perel Szeretkezés fogságban című könyvét. Mindkét könyv alapvetően fontos pszichológiai folyamatokkal foglalkozik, amelyek rendre megjelennek a mindennapi életünkben, ráadásul mindkét szerző érthetően, könnyen befogadhatóan fogalmaz, így tényleg sokat lehet ezekből tanulni.
Csonka Balázs: Megéri a kapcsolódó tudományok felé is kitekinteni
Egy pszichológus számára nyilván minden könyvnek van pszichológiai olvasata: egy versnek is, egy elbeszélésnek is, egy regénynek, de még egy könnyed lektűrnek is. A kérdés inkább az, milyen jellegű, milyen mélységű és mennyire személyes ez a pszichológiai olvasat, vagyis tulajdonképpen az, hogy mennyit tud adni valójában az olvasónak. Az olvasás tehát alapvetően interakció, amiben nemcsak az olvasmány, de az olvasó is számít, nemcsak a leírtak, de a feldolgozás minősége is fontos ahhoz, hogy épülni tudjunk belőle. Az egyik oldalon nyilván hiába olvasom el a világirodalom leggrandiózusabb, legkimunkáltabb remekműveit, ha felületes maradok. A másik oldalon viszont a leggagyibb lektűrből is épülhetek, ha figyelem, hogyan hat rám a történet, vagy mondjuk felteszek magamnak kérdéseket, mennyire életszerű egy-egy szereplő viselkedése, én hogyan éreznék, mit gondolnék, mit tennék az illető helyében. A kettő között pedig számtalan átmenet létezhet.
Ha valaki igazi hardcore pszichológiaolvasó, esetleg valamilyen szinten tanulta is már a lélektan alapjait, szerintem nagyon megéri a kapcsolódó tudományok felé is kitekintenie. Én azt látom, hogy a pszichológia mai tudásanyagára érdemes egy szervesebb kapcsolódást építeni például az etológiával, a történettudománnyal, de akár az adattudománnyal is. Előbbiből számomra nagy olvasmányélmény volt Csányi Vilmos Az emberi viselkedés című könyve az ember működésének biológiai alapjairól és a biológiai meghatározottság mikéntjéről. Az ismert magyar etológiaprofesszor alaposan és közérthetően ír mindarról, amiről a pszichológusok csak ritkán: hogy mennyire nagy szerepe lehet biológiai felépítésünknek, genetikai örökségünknek személyiségünk, érzéseink, viselkedésünk alakulásában. Így bár az egyéni felelősségünk minden esetben a miénk marad azzal kapcsolatban, hogy mit kezdünk az örökséggel, jól láthatóvá válik az is, hogy nem mindennek találhatjuk meg a gyökerét a személyes múltunkban.
Egy másik kedvenc olvasmányom Johan Huizinga A középkor alkonya című, alapvetően történettudományi írása, ami számomra a kulturális antropológia írásainál is sokkal közelebb hozta a környezet és a civilizáció hatását az emberre. Mindezt pedig talán épp a közelség miatt tudja megtenni: azért, mert a középkori nyugati ember élete korántsem annyira távoli, amilyennek tűnik, s az élet alapmotívumai messze nem váltak olyan változatossá, mint elsőre gondolnánk. Az élet feszültsége című első fejezet in medias res odavarázsolja olvasóját a középkori ember életébe, akiről a töriórákon nagyjából annyit tanulhatott meg, hogy ő volt az egyik olyan, akit kiraboltak és lemészároltak a százéves háború során a faluján átvonuló hadak.
Végül személyes nagy kedvencem a modern adattudomány egyik első ismeretterjesztő könyve, a magyarul is már kiadott Mindenki hazudik Seth Stephens-Davidowitz tollából. A többnyire pár száz fős mintákkal operáló vizsgálatok tanulságait gyűjtő társadalomtudományok (ideértve a pszichológia egy jelentős részét is), minden bizonnyal rengeteget profitálhatnak a jövőben abból, ha nagyságrendekkel több ember nagyságrendekkel több és kvalitatíve őszintébb válaszaiból dolgozhatnak. A szerző bár látszólag kissé ad hoc jelleggel ollóz össze történeteket az adattudományok legelső, sokszor gyerekcipőben járó kezdeményezéseiből, minden sorában, és még inkább a sorok között érződik, mekkora jelentősége lehet hosszú távon annak, ha ezeket az adatkészleteket egyre nagyobb volumenben lehet majd a tudomány szolgálatába állítani.
Milanovich Domi: Ha eleget tanulunk a világvégéből, jöhet a következő?
Tudósok kiszámolták, hogy ha 24 órának tekintjük a földtörténeti időt, akkor már csak 2 percünk van a végső pusztulásig. Mire megyünk ezzel a nyomasztó tudással? Gyorsan elhessegetjük magunktól, vagy inkább megpróbálunk kezdeni valamit a jelen életigenlése és a világ siralmas állapota közti égbekiáltó ellentmondással?
Ha ez utóbbira vállalkozunk, akkor a pszichológia szerint a lelki érettség egyik legbiztosabb jelét valósítjuk meg, hiszen képesek vagyunk kezelni az ambivalenciát: észleljük a természet nagyszerűségét, de közben mindazt a kárt is, amit okoztunk neki. Ez a szembesülés – amit dr. Kőváry Zoltán is több előadásában hangsúlyoz – a feltétele annak, hogy a túlidealizáló vagy éppen kizsákmányoló, de mindkét esetben infantilis viszonyulásunkat a természethez egy partneribb, felelősségteljesebb létezésre cseréljük. A változáshoz azonban nem elég, ha ismereteink vannak az adott kérdésről, sőt ez gyakran inkább ellenállást vált ki belőlünk (lásd a fenti információ arcul csapó hatását). A kognitív belátás mellett tehát szükségünk van érzelmi belátásra is. Oké, de hogyan lehet ezt elérni?
Például azzal, hogy olyan történeteket olvasunk, amelyek az uralkodó narratívákhoz képest a legkülönfélébb nézőpontokból mutatják be a világot. Ilyen szövegeket lehet találni Selyem Zsuzsa idén áprilisban megjelent új kötetében is. Az első világvége, amit együtt töltöttünk 4 ciklusba rendezve 15 novellát tartalmaz. A vissza-visszatérő motívumok és szereplők olyan kapcsolódásokat teremtenek az egyes írások között, amelyeket nagyon izgalmas felfedezni menet közben. A könyv erőssége, hogy úgy tud bemutatni összetett társadalmi problémákat (például migráció, klímaválság, bántalmazás, állatkínzás), hogy egyáltalán nem szájbarágós vagy moralizáló.
Láthatóvá teszi például azt a férfiközpontú szemléletet is, amely az irodalmi kánonban éppúgy leképeződik, mint az élet más területein (bár néha fel sem tűnik, mert azt tekintjük alapnak vagy univerzálisnak). Ennek egyik ékes példája Petri György híres verse – a Hogy elérjek a napsütötte sávig című –, amelyben a lírai én úgy nyer megtisztulást, hogy előbb alászáll a mocsokba, azaz szexuális aktust folytat egy hajléktalan nővel. A perspektíva megfordítása, a nő sorsának E/1-ben történő érzékeny, de nem érzelgős bemutatása tükröt tart a magyar olvasók elé is: nem oszt igazságot, de azért felveti azt a fontos kérdést, hogy hogyan lehet fenntartások nélkül rajongani egy műért, amely ennyire megaláz egy másik embert (vagy emberek egy csoportját, a hajléktalan nőket).
Az első világvége sokszínű kötet: az elbeszélők között ott van Bibi, akit egyszer egy jachton látunk prostituáltként, másszor egy valóságshow-ban versenyezni (a szerző azért nevezte el így, mert Uma Thurman lányát is így hívták a Kill Billben); egy Caesaria Winner nevű drag queen, Ted Kaczynski, aki a ’70-es évektől kezdve kivonult a vadonba, majd levélbombákkal tiltakozott a modern technológia térhódítása ellen, vagy Sahrazád, aki egy csillagokról szóló megható mesével teszi elbeszélhetővé az unokahúgai számára mindazt, amire amúgy nagyon nehéz szavakat találni: a traumákat, amelyek a háború sújtotta Szíriában, majd menekülés közben érték a családot.
A történetek hatására mi magunk is jobban megérthetjük a hol nyíltabban, hol burkoltabban megjelenő erőszak és hatalom működését. Azt, hogy a xenofóbia, a homofóbia, a nőgyűlölet vagy az állatkínzás hátterében nagyon hasonló mechanizmusok állnak. Ez utóbbira példákat állati elbeszélőktől hallunk, akik a saját nézőpontjukból fogalmazzák meg tapasztalataikat az emberek világáról. Ezekben a szövegekben is sok ügyes megoldás van: például ahogyan a szerző ismétlésekkel is kifejezi az állatkerti létezés kiábrándító egyhangúságát egy elefánt monológjában.
Persze sorolhatnám még, hogy mi minden tetszett ebben a könyvben (egészen bravúrosnak tartom az Egy sötét pont a fehér sávon című látomásszerű szöveget, amelynek elbeszélője síelés közben elmélkedik az őt foglalkoztató kérdésekről). Amit helyszűkében érdemes még kiemelni, az talán az, hogy a kötet sokszor elnyomásnak kitett szereplői nem redukálódnak áldozatokká: mindig egyedi hangokon szólalnak meg, sajátos reakciókkal, gondolatokkal, egyfajta nyelvi szabadsággal és jó humorral. Ezek a novellák nemcsak okos szövegek, de élvezetes, mondhatni elég vagány olvasmányok is. Bár azt továbbra sem tudom, hogy én mit tennék, ha csak 5 perc lenne hátra az életemből (az egyik karakter ezt a kérdést teszi fel), de ha pár hét vagy hónap, akkor biztos szakítanék időt arra, hogy ilyen könyveket vegyek a kezembe.
