Hogyan lehetünk igazán jó szülők? Mi az, amit mindenképpen érdemes megadni a gyerekünknek ahhoz, hogy jó élete legyen? Mi az a szülői üzenet, amit mindenképpen érdemes neki átadni? Erről kérdeztük a szerkesztőség pszichológus szakértőit, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Sákovics Diana: A legfontosabb, hogy biztosan tudja: szerethető
A szülőségre gyakran szilárd elképzelésekkel készülünk. Az én gyerekem bizony nem kap cukrot. Nem fog folyton gépeket nyomogatni. Az én gyerekem tisztán és hangosan fog köszönni a szomszédnak, illedelmesen viselkedik majd az ismerőseimmel, nem fog hisztizni, feleselni, balhézni nyilvános helyen. Nem, mert jól nevelem.
Gyakran mélyebbre is megyünk ennél, elhatározzuk, hogy mi majd meghallgatjuk a gyerek elképzeléseit és sohasem gúnyoljuk ki, nem úgy, ahogy az apánk tette, vagy sokat fogjuk ölelgetni, mert nekünk kevés volt az óvó, védő érintés anyánktól, mi odafigyelünk rá, hogy mi történik vele az iskolában, támogatjuk az érdeklődését, a hobbijait. Megkapja tőlünk mindazt, ami nekünk hiányzott. Meg persze azt is, amit a mi szüleink annyira jól csináltak.
De vajon ezeken a dolgokon múlik-e, hogy elég jó szülők legyünk? Ezeken a dolgokon múlik-e, hogy boldogságra képes gyereket neveljünk? Alapvetően nem. Boldogságra az az ember válik képessé, aki meg tud küzdeni az élet kihívásaival, aki képes hinni magában, képes önmagát szeretni, aki szembe tud nézni a saját érzéseivel és ki tudja azokat fejezni. A boldogságra az az ember válik képessé, akinek legbelül van egy stabil hite arról, hogy ő maga szerethető. Ez a belső mag, ami táplál, ami segít átvészelni a nehéz helyzeteket, ami reményt ad, ami lehetőségeket nyit. Ezt a belső magot pedig a szülői üzenetek alakítják ki. Ezt mi adjuk a gyerekeinknek, nem a nevelési elveinkkel, nem a határozott elképzeléseinkkel, hanem azzal, ahogy az első pillanattól kezdve hozzáállunk, azzal, hogy nemcsak szeretjük, de el is fogadjuk őt, az igényeit, a szükségleteit, és ezekre érzékenyen reagálunk.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyereket nem kell nevelni, hogy nem kell határokat húzni, ahogy azt sem, hogy a szeretetben és elfogadásban felnövő gyereknek soha nem lesz nehéz felnőttként, hogy nem fogja tovább cipelni azokat a terheket (vagy jobb esetben azoknak csak egy részét), amiket a szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk. Ez annyit jelent, hogy biztosítjuk számára a mentőövet a nehézségekben és a boldogság lehetőségét.
Ahhoz pedig, hogy képesek legyünk a gyerekünket jól szeretni, fontos, hogy megismerjük önmagunkat, dolgozzunk magunkon, igyekezzünk fejlődni, és haladjunk afelé, hogy mi is képessé váljunk elfogadni és szeretni önmagunkat.
Csonka Balázs: A legfontosabb üzenet a saját életünk
A legfontosabb „üzenet” szerintem a hiteles élet, a szavak önmagukban üresek. Az értékeket nem hangoztatni érdemes, hanem azok szerint élni, a társas érintkezést, vagyis a kommunikációt, az egymással bánást, az érzelmek kifejezését a mindennapokban gyakorolni kell, és így tovább. A legfontosabb üzenet tehát a saját életünk, ahogyan a gyerekünkkel és másokkal bánunk, ahogy az elénk kerülő helyzeteket kezeljük, amit a múltunkból gyógyulunk és amit a jövőnktől remélünk. Az ezzel kapcsolatos tudatosság pedig elvezet minket oda, hogy minél tisztábban lássuk, mit is adunk át a gyerekeinknek.
Fontos látni, hogy itt messze nem csak arról a közhelyről van szó, hogy a gyerek a példamutatásból, nem pedig a szavakból tanul. A gyerek ugyanis mindenből tanul. Szó szerint. Ennek többsége persze nem tudatos tanulás, nem olyan, mint megtanulni, hogy az asztalnál nem illik kézzel enni. Egy kisgyerek tanulásának legnagyobb része érzelmi tanulás. Azokban a szerencsés esetekben, amelyekben a szülő képes szeretni, ezen belül pedig képes szeretni a gyerekét, a gyerek például megtanulja, hogy őt lehet szeretni, ő szerethető. Ellenkező esetben nem. Az alapérzelmeket már nagyon pici gyerekek is tudják dekódolni, ezekből megtanulható, hogy bizonyos helyzetekben például félni kell, mert a szülő is fél, félti, vagy mert a szülő dühös, és bántani fog. Könnyen megtanulhatók az emberi viszonylatok is, például ha egy gyerek gyakran „útban van”, gyakran inkább frusztrációt, semmint örömöt jelent, vagy ha a szülők között kimondatlan konfliktusok feszülnek, mondjuk egy olyan családban, ahol soha nem hangzik el hangos szó. Ugyanígy megtanulhatók a tabusítások, a titkok, ahogy az is, hogy mivel érhető el, hogy jó gyereknek, és mivel, hogy rossz gyereknek mondják, milyen kezdeményezését, viselkedését, gondolatát jutalmazza, és melyiket bünteti a környezete. Ezek a tanulságok szinte észrevétlenül épülnek be a gyerek működésébe, és válnak hosszú távon is releváns kiindulóponttá másokkal és magával kapcsolatban. Leegyszerűsítve: a felnőtt ember alapesetben úgy bánik saját magával, ahogyan vele gyerekként bántak mások.
A láthatatlan üzenetek közül érdemes megemlíteni még a gyerek konstruktív szerepét is a történetben. Az emberi gondolkodás (ideértve a gyermekit is) úgy működik ugyanis, hogy amit nem tud, azt igyekszik a saját képzeletéből pótolni, hogy egy koherens képet kaphasson a világról. Ha látjuk, hogy a szomszédba bemegy egy ember, és kijön a tévével meg a hifivel, akkor a körülményekből és saját korábbi tudásunk, de legalábbis információink alapján igyekszünk kitalálni, hogy betörés vagy költözködés történik, és érzelmi szinten már eszerint reagálunk. Hasonló történik gyerekkorban is, csak jóval kevesebb, jóval kevésbé feldolgozott információval. A kisgyerek ugyanis rettentő egocentrikus, ami annyit jelent, hogy a világ történéseire legtöbbször csak a saját vonatkozásában képes magyarázatot találni. Azért süt a nap, hogy ki tudjunk menni focizni. Például. De ugyanez történik a bonyolultabb, esetenként tragikus történésekkel is, mondjuk egy válás vagy egy haláleset kapcsán. A gyerek ezeket a megrázó életeseményeket is a saját vonatkozásában látja, saját magából kiindulva képes csak magyarázatot találni rá. A szülők azért veszekszenek, mert rossz vagyok, valami baj van velem, stb. És persze már erre reagál érzelmi szinten ő is: megtanulja például, hogy ha ő „rossz”, akkor valami rettenetes fog történni a szeretteivel.
Végül szerintem az is nagyon fontos, hogy a szülő tisztában legyen azzal, hogy a gyereke pontosan hol tart a fejlődésében, és aszerint segítse őt közvetlenül, vagy húzódjon hátrébb. Ez egy rendkívül érzékeny folyamat, amit nyilvánvalóan nem lehet tökéletesen csinálni, törekedni viszont mindig lehet arra, hogy a gyerek fejlődésével párhuzamosan egyre több teret kaphasson ő maga, és végső soron egyre önállóbbá, autonómabbá válhasson. A gyerekkor végén pedig ez alapján a legfontosabb üzenet szerintem az, hogy az ember végső soron azzá válik, akivé saját magát építeni képes, és onnantól felnőtt, hogy ennek a felelősségét felvállalja.
Szalay Ágnes: 13 pont, amit szeretnék, hogy felnőttként tudjanak a gyerekeim
Amikor Dia rám írt, hogy ideje lenne befejeznem a részemet az e heti pszichológus szakértős cikkünkből – aminek még neki sem kezdtem –, éppen olyan üzenetek formálódtak a fejemben a gyerekemnek, amiket senkinek nem írnék le. Pláne nem neki. Órák óta aktív és passzív ellenállásban volt, és már rég odaértünk ahhoz a ponthoz, ahol a szülői tehetetlenség ül tort. Amikor hiába próbálkozol szeretettel, türelmesen, nem törődve vele, kihúzva magad, a mindennekvanhatára hangsúlyoddal, semmi sem működik. Mert hiába van tele szép, szeretetteli szülői gondolatokkal a fejed, és hiába szeretnél sok bölcsességet átadni, az „átadás” az ilyen és ennél szebb hétköznapi helyzetekben történik: példával, hozzáállással, azzal, ahogy te viszonyulsz a gyerekedhez, családtagjaidhoz, másokhoz, amit mutatsz neki. Sokszor pedig nem azt mutatod, amit szeretnél, hanem amire ott és akkor képes vagy – erről szól az utolsó pont.
Az ilyen családi játszmák elviszik a fókuszt arról, amit az életről tanítani szeretnél, és jó, ha van idő és tudatosság benned, hogy néha felülről ránézz arra, ahogy éltek, és arra, amit mutatni szeretnél. Így álltam, kissé megrekedve ezzel a témával, de szerencsére eszembe jutott, hogy éppen hat évvel ezelőtt már írtam egy ilyen listát. Már nem emlékeztem, mik is vannak benne, sejtettem, hogy egy apró gyerekes kismama másban él, mást gondol, mint egy hat évvel tapasztaltabb szülő, de azt kellett látnom, hogy a listámat most is vállalom, a lényeg nem változott meg bennem. Ez tehát az a 13 pont, amit szeretnék, hogy felnőttként tudjanak a gyerekeim:
- Ha valami fáj, ha nehéz az élet, ne nyugodj bele, mindig keresd meg, hogy mi az oka, még akkor is, ha ez nem könnyű.
- Ha megvan, akkor mondd el! Ne tartsd magadban, beszélj róla. Én mindig meg foglak hallgatni, de lesznek még körülötted sokan, akik melléd ülnek, akik figyelnek rád.
- Te is hallgass meg másokat, fordulj oda mások felé, mert ezzel adhatod a legtöbbet, és ezáltal válsz te is teljessé.
- Ha úgy érzed, bántottak, ha dühös vagy, ne abba rúgj bele, akit a legjobban szeretsz.
- Örülj az ajándéknak, a barátságnak, a szeretetnek. Vedd észre, és örülj, ha valami szépet látsz.
- Sokra viheted még! Mindig előrelök, ha nem fogadod el a dolgokat úgy, ahogy vannak, ha mindig többet, jobbat, szebbet szeretnél – de néha nézz körül, és lásd meg, mennyi mindennel lehetsz elégedett. Élvezd azt, ami már a tiéd, és mindig is a tiéd marad.
- Ne hidd el, hogy csak akkor vagy szép, ha ki van festve a körmöd, tetoválásod van, vagy neked a legfodrosabb a ruhád. Gyönyörű vagy, akármit is veszel magadra, és ezt csak az nem látja, akinek mindenfélétől káprázik a szeme.
- Ne panaszkodj sokat, hanem találd meg azt, hogy mire van igazából szükséged.
- Ha olyan helyen vagy, olyan életet élsz, amiben nem vagy elégedett, akkor változtass! Menj arrébb, költözz el, válts iskolát, munkát – hiszen szabad vagy. Ha zsákutcába tévedsz, ha nincs erőd továbbmenni, akkor gyere vissza hozzánk, mi mindig itt leszünk neked.
- Ugyanúgy harcolj mindig az igazságért, az álmaidért, ugyanúgy védd meg a kisebbeket, ahogy most teszed. Ne félemlítsenek meg a nagyobbak, nagyon erős vagy!
- Ne bánts másokat!
- Ha valakit mégis megbántottál, keresd meg, beszélj vele, tedd jóvá, mert az ilyen bántások nemcsak a másik, hanem a te lelkeden is sebet hagynak, és ezt be kell gyógyítani.
- Bocsáss meg másoknak! És bocsáss meg nekem is, mert annyi mindent elrontottam, pedig mindig a legjobbat szeretném adni neked.
Milanovich Domi: Nem esem kétségbe, ha nem tanulja meg a nemi szerepeket
Amikor a Budapest Pride csoport egyik sajtószóvivőjeként dolgoztam, emberek gyakran fejezték ki aggodalmukat a majdani gyerekemmel kapcsolatban: jesszusmária, hogyan fogja szegény elsajátítani a nemi szerepeket, ha azonos nemű szülők nevelik. Őszintén szólva ezt a páni félelmet sohasem értettem. Mintha létezne bárki ezen a bolygón, aki nem tudja, mit jelent a társadalom szerint nőnek vagy férfinak lenni. Mintha bárki ki tudná vonni magát a család, az iskola, a média, a kultúra vagy a reklámipar gyakran káros hatásai alól. Mintha volna olyan ember, aki még életében nem szenvedett azért, mert nem érezte magát „igazi” férfinak vagy nőnek. Aki nem akart vékonyabb, szőrtelenebb, kecsesebb, másfelől izmosabb, sármosabb vagy „tökösebb” lenni.
Ha lesz gyerekem, én először is nem fogom azt feltételezni, hogy azzal a nemmel azonosul majd, amely az anyakönyvébe van írva. Arra bátorítanám, hogy saját maga fedezze fel az identitását, azt, hogy hogyan érzi jól magát a bőrében. Ha esetleg nőként azonosítja magát, akkor örülnék neki, ha nem tanulná meg, hogy kevesebbet ér, mint a fiúk, a szépsége a legnagyobb erénye, úgyis hülye matekból, nem tud autót vezetni, egy életen át tűrnie kell és gondoskodnia másokról, vagy akkor tölti be a „női princípiumot”, ha szül és kussban van. Ha pedig a férfinemmel azonosul, akkor jó lenne, ha nem érezné feljogosítva magát arra, hogy folyton kijavítsa a nőket, mindenhol elterpeszkedjen, teret foglaljon, beszélgetéseket uraljon le, állandóan versengjen, vagy mások egészségét kockáztatva mutassa meg, hogy milyen kemény csávó. Szeretném, ha ki tudná fejezni az érzéseit, figyelmes lenne, és bátran kérne segítséget, ha valami nehézsége van. Ha irtózna az erőszaktól. Az nagyon jó lenne!
Szóval én nem férfiakat vagy nőket szeretnék nevelni, hanem csak simán embereket, akik kedvesek, jószívűek, őszinték, és soha nem veszítik el a kíváncsiságukat, mindig érdekelni fogja őket valami. A mentális egészségük megőrzésében pedig talán éppen az fogja segíteni őket, hogy kritikusak tudnak maradni a rendszer működésével szemben. Azt remélem, hogy nem riasztja majd őket az emberek sokfélesége és az élet összetettsége, hanem minél több színt képesek lesznek meglátni a világból a fehéren meg a feketén kívül is.
