Hallottad már azt, hogy múlton felesleges rágódni? Hogy csak előre nézz, az segít? És elgondolkodtál már azon, vajon helyes-e ez a tanács? Mi igen, éppen ezért megkérdeztük erről a szerkesztőség pszichológus szakértőit, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Milanovich Domi: Ha csak előre nézel, tulajdonképpen menekülsz
Az emberi elme egyik alapvető szükséglete, hogy létrehozza a rend illúzióját a világban. Ezért szeret mindenféle, többnyire kettősségekre épülő kategóriákban gondolkodni: például férfi-nő, egyén-csoport, ember-állat, test-lélek, múlt-jövő. Persze ezekről a dobozokról aztán rendre kiderül, hogy mennyire mesterségesek, és a használatuk igencsak túlegyszerűsítő. Nincs ez másként azzal sem, ahogyan magát az időt képzeljük el.
Bár a kronologikus gondolkodás, az A-tól Z-ig való haladás kétségkívül segít eligazodni az események között, a lelki folyamataink nem így működnek. Friss kutatások szerint például ugyanazok az áramköreink aktívak, amikor megtörtént eseményeket idézünk fel, mint amikor jövőben játszódó jeleneteket képzelünk el. Ráadásul a tudattalanunkban sok élmény képes egymással egy időben létezni, újra és újra ismétlődni, sőt, olyan dolgok is hatnak ránk, amik akkor történtek, amikor mi még meg sem születtünk. Mindebből adódik, hogy a tabula rasa, azaz a tiszta lappal való indulás egy rendkívül naiv elképzelés: hiszen az őseink története, a fogantatásunk mikéntje, a magzati időszak már eleve hat ránk, arról nem is beszélve, hogy hova, milyen szülőkhöz érkezünk. A kérdés nem az, hogy van-e feldolgozandó csomagunk, hanem hogy mekkora csomagot kell magunkkal cipelnünk az életünk folyamán, illetve hogy képesek vagyunk-e átvizsgálni a tartamát, hogy könnyíthessünk rajta.
Ha ugyanis ezt nem tesszük meg, és állandóan csak a jelenre, meg a jövőre koncentrálunk, akkor sosem fogjuk érteni, hogy miért toporgunk egy helyben, mi tart minket vissza, miért vagyunk elakadva. Ezeket a válaszokat gyakran a múltban találjuk meg. Persze mondhatod azt, hogy a múltbeli események már megtörténtek, azokon változtatni nem lehet. Ez így van, de az viszont csak rajtunk áll, hogy mit gondolunk a velünk történtekről, miként viszonyulunk az életünk nehéz eseményeihez. A tagadás azért nem jó stratégia, mert attól még, hogy nem veszünk róluk tudomást, a bennünk lévő feszültségek nem fognak megszűnni, sőt, mint ahogy a folyó felduzzad a gát mögött, úgy gyűlhetnek fel bennünk a negatív érzelmek, hogy aztán kontrollálhatatlan módokon, különböző betegségekben, konfliktusokban vagy látszólag teljesen más problémákban nyerjenek levezetést.
Előfordulhat, hogy olyan apróságok is a padlóra küldenek, amiket a legtöbb ember teljesen hétköznapinak értékelne, te viszont heves félelmi reakciókat mutatsz rájuk, mert a korábbi sérüléseidet elevenítik fel benned, akár tudattalanul. Ilyenkor hajlamos vagy lefagyni, vagy épp ellenkezőleg, támadásba lendülni, és olyan dolgokat vetíteni ki a másikra, amik nem az ő viselkedéséhez kapcsolódnak, hanem sokkal inkább a te belső tartalmaidhoz. Megeshet, hogy nehezen tudsz megbízni másokban, mindig a lehető legnegatívabban értelmezed a reakcióikat, vagy eleve abuzív partnereket választasz, mert nem hiszed el, hogy méltó vagy a szeretetre. Az is lehet, hogy falakat emelsz magad köré, túlkompenzálsz, függőségekbe és munkamániába menekülsz, hogy mások kevésbé kapcsolódhassanak hozzád, így ne érezd magad sérülékenynek. Ha feldolgozatlanul hagyod a múltadat, akkor a felmenőidtől örökölt vagy a kiskorodból hozott automatizmusok fogják uralni az életedet: az ismétlések és az ellenazonosulások köreit taposod anélkül, hogy egyáltalán észrevennéd.
Aki merev nyakkal csak előre néz, tulajdonképpen menekül. Megállni persze nehéz, hiszen mást diktálnak az ösztöneid, amikor azt éled meg, hogy a múlt árnyai üldöznek. De csak a szembenézés segíthet abban, hogy az előzmények elemzésével képes legyél megérteni a teljes történetet. Ha pedig tudatos vagy a benned zajló folyamatokat illetően, akkor ismét a kezedbe tudod venni az irányítást, és önállóbb, szabadabb, autentikusabb életet élhetsz.
Szalay Ágnes: A múltunkból épül a jövőnk, nem tehetjük félre
Hát mit is mondhatna erre egy pszichológus? A sok, pszichológusokkal kapcsolatos közhely legnagyobbika, hogy odamész, és rögtön az anyádról kell majd beszélni. Mint minden közhelyben, ebben is van valamennyi igazság. Tényleg gyakori, hogy a jelenben lévő elakadások, párkapcsolati problémák, munkahelyi nehézségek vagy életuntság háttere és oka a múltban keresendő.
Az ember személyisége sok dologból áll össze. Van egy világlátása, hite arról, hogy milyen a világ, és hogy milyen ember benne ő maga. Bizonyos szituációk, bizonyos emberek kiváltanak belőle reakciókat. De míg egy helyzetre, például arra, hogy a főnöke megkéri, hogy írjon újra egy jelentést, egészen másképp reagálhatunk. Van, aki arra gondol, hogy rendben, a főnök javaslataitól tényleg jobb lett – és megcsinálja anélkül, hogy ez különösebb gondot okozna neki. Van, aki egy ilyen visszajelzéstől kétségbeesik, és azt gyanítja, hogy alkalmatlan a munkára, vagy hogy a főnöke nem szereti őt. Van, aki dühöngeni kezd, netán még fel is mond mérgében. Ezen reakciómódok gyökerei a múltban keresendők. Felnövekedésünk során, az alapján a viselkedés és minták alapján, amit a szüleinktől, nevelőinktől kaptunk, alakul ki, hogy egy helyzetet hogyan értelmezünk és hogyan reagálunk rá. Sajnos ezek a kapott minták általában nem tudatosak, de még az is meglehet, hogy tudatában vagyunk, mégis, szándékunk ellenére befolyásolják a viselkedésünket. Ha gondjaink vannak másokkal, ha nem vagyunk elégedettek az életünkkel, ha nem teljesítünk jól, ha nehezen tudjuk kezelni az érzelmeinket, akkor valószínű, hogy gyerekkorunkban olyan útravalót kaptunk, ami nem adaptív, nem a legjobb, és ami megakadályoz minket abban, hogy úgy éljünk, ahogy szeretnénk. Ilyenkor nem elég az elhatározás, hogy ezentúl minden más lesz. Nem elég a jövőt fürkészni. Utána kell járni azoknak a szerencsétlen, vagy „maladaptív” mintáknak, ahogy a Gestalt pszichológia mondja, unfinished businesseknek, befejezetlen ügyeknek, amik bennünk élnek, ahhoz, hogy változtatni tudjunk rajta.
Azok az emberek, akiknek nincs sok gondjuk önmagukkal és az életükkel, hosszú önismereti utat jártak már be. Ha szerencséjük van, akkor már a gyerekkorukban megkapták ehhez a muníciót megfelelő érzelmi és közösségi neveléssel. De ők is foglalkoznak a múlttal. Történetük van, életük egy narratívába illeszkedik, pontosan tudják, hogyan hatott a személyiségükre édesapjuk, édesanyjuk és a többi ember és esemény, ami velük történt. Így sajnos, legyen a múlt bármilyen fájdalmas és felejtendő is, nem lehet jövőt építeni anélkül, hogy a múltunk hatását a mostani énünkre meg ne ismernénk.
Csonka Balázs: A baj az, hogy nem látjuk át az összefüggéseket
Nagyon érdekes, hogy talán az emberi lélek az egyetlen dolog a világon, amiről azt gondoljuk, hogy nem hat rá, ami a múltban történt, vagy még gyakrabban azt, hogy ha jelenleg nem pörgünk rajta, nincs aktívan a tudatunkban valami, akkor az megszűnik befolyásolni a működésünket. Tesszük ezt úgy, hogy közben évtizedes sérelmeket őrizgetünk magunkban, generációkon átívelő sorsmintázatokat folytatunk, a régmúlt befejezetlen történeteinek végére próbálunk pontot tenni. Ennek legfőbb oka pedig talán az összefüggések láthatatlansága.
Vannak ugyanis közvetlen összefüggések. Ha a kisgyerek lendületből felugrat a padkára biciklivel, egészen konkrét, látható, kitapintható nyolcas lesz a kerékben, amiről tudjuk, hogy a bicikli további működését is befolyásolja. Ilyenkor, amíg nem javítottuk meg a kereket, nem mondjuk a gyereknek, hogy csak előre tekintsen, nyugodtan menjen vele, hiszen rég volt az a padkázás, ki emlékszik már arra, az idő úgyis begyógyítja a sebeket (így nyilván a felnit is kicentírozza). Szóval ezeket jobban átlátjuk, ezekkel kapcsolatban tudatosak tudunk lenni, pontosan értjük, mi miért történik, minek mi a következménye, és mit lehet vele kezdeni. Ehhez képest a lélek működésének törvényszerűségeit illetően jóval kevésbé értjük. Nincs benne a kultúránkban, nem tanuljuk meg sem otthon, sem az iskolában, de még beszélni is nehezen tudunk erről.
Az önismeret azért is egy nehéz folyamat, mert minden szereplője mi vagyunk. Az is, akit megismerünk, és az is, aki megismer minket. Olyan dolgokra kell tehát felfigyelnünk, amiket olyannyira természetesnek érzünk, hogy fel sem tűnnek, olyan érzéseinkkel, tulajdonságainkkal, működésmódjainkkal kell szembenéznünk, amiket talán megvetünk vagy gyűlölünk magunkban, olyan élményekkel kell foglalkoznunk, amiket igyekeztünk minél mélyebbre ásni, mert minél inkább jelen vannak a tudatunkban, annál elviselhetetlenebb fájdalmat okoznak. Alaptermészetünkön túl mégis ezek azok, amik meghatározzák azt, hogyan működünk, hogy mit fogunk meglátni abból, ami szembejön velünk, milyen érzelmeket mozgósít majd bennünk és hogy végső soron mit tudunk majd vele kezdeni. Ha csak előre nézünk, minderről lemaradunk, és sokszor nem fogjuk érteni sem magunkat. Ha tudásunk van arról, mi minden befolyásolja az életünket, megéléseinket, reakcióinkat, ez a megértés is teljesebbé válik, és képesek leszünk látni, hogy amit csinálunk, vagy amilyen döntéseket hozunk, gyakran korántsem arról a konkrét helyzetről szólnak, amiben előjönnek.
Érdemes ugyanakkor észrevenni azt is, ha beleragadtunk a múltba. Ez leggyakrabban akkor történik, ha a velünk történtekkel egyedül maradunk és/vagy tehetetlenné válunk. Egyedül lehet például maradni azáltal is, hogy valaki rendszeresen sürgeti a folyamatot, és azzal nyomaszt, hogy mindig csak a múltban élünk, s így érzelmi odafordulás és támogatás helyett egyfajta kritikát fogalmaz meg, egyben elhatárolódik a szenvedésünktől. A tehetetlenség ugyanakkor egy bizonyos pont után elkerülhetetlen – épp amiatt, hogy az önismeret mindkét szereplője mi vagyunk. Ilyenkor nagyon hasznos szakembert vagy valamilyen önismereti csoportot felkeresni, akik kimozdíthatnak az ugyanazokat a köröket futom állapotból.
Sákovics Diana: Ha szebb jövőt akarsz, a múltat nem söpörheted a szőnyeg alá
A múlttal felesleges foglalkozni, azon már úgysem lehet változtatni. – tartják sokan, és mondják is előszeretettel vigasztalásként, nehéz helyzetekben. Ráadásul félig igazuk is van. Tényleg nem lehet változtatni a múltunk történésein, de nem is ezért érdemes foglalkozni vele. A saját múltunk valódi ismerete, azaz az események kronológiai sorrendjén túl az akkor bennünk lévő érzések, motivációk feltárása, az ismétlődő mintázatok, jellemző kapcsolati dinamikák, forgatókönyvek fel- és megismerése, a családunk jellemzői, működésének feltárása segít bennünket hozzá önismeretünk elmélyítéséhez.
Ez az a folyamat, amely során szembesülünk a saját történetünkkel, a hatásokkal, amik minket értek, a láthatatlan csomaggal, amit a hátunkon cipelünk. Ez segít hozzá ahhoz, hogy megértsük, miért úgy viselkedünk bizonyos helyzetekben ahogy, miért nehéz nekünk ez vagy az az életben, honnan érkeznek az érzéseink, hol a gyökerük. Ez a tudás pedig fontos ahhoz, ha változtatni szeretnénk bármin a jövőben. Ez a tudás teremti meg a lehetőséget arra, hogy jobban alkalmazkodjunk a környezetünkhöz, az élet kihívásaihoz, hogy hozhassunk tudatos döntéseket az életünkről. Az önismeret adja meg a választás lehetőségét. Bár van, hogy az önismeret önmagában kevés ahhoz, hogy ezzel élni is tudjunk.
Ezzel pedig el is érkeztünk egy újabb ponthoz, ami miatt érdemes foglalkozni a múltunkkal. Gyakran azért nem haladunk az életben, azért nem vagyunk jól a bőrünkben, mert a múltbéli elakadásaink visszahúznak. A gyerekkori traumák, családi titkok, tragikus életesemények érzelmileg mind lehorgonyozhatnak minket a múltban, hatnak a jelenünkre, a jövőnkre. Persze tudjuk, hogy ezeken változtatni nem tudunk. Pontosabban azon nem tudunk változtatni, ami történt. Azon viszont tudunk, és sok esetben fontos is, hogy megtegyük, ahogy érzelmileg viszonyulunk ezekhez. Ehhez a folyamathoz pedig a megismerésen, az érzelmek szabad megélésén, majd idővel az elfogadáson keresztül vezet az út. Ezeket a történeket meg kell dolgoznunk (ha teljesen feldolgozni nem is fogjuk) ahhoz, hogy jól tudjunk együtt élni velük.
