Neurológiai szinteken dőlhet el, hogy melyik zenét szeretjük

Yingying Hou és munkatársai izgalmas tanulmánya nemrég jelent meg a NeuroImage nevű szakfolyóiratban. A tudósok egy hegedűművészt kértek meg, hogy játsszon el tizenkét rövid klasszikus darabot, amelyeket aztán videón mutattak meg a közönségnek. Milyen agyi aktivitásbeli egyezést találtak az előadó és a hallgatóság között, és mire következtettek ebből? A Research Digest összefoglalója alapján most te is többet megtudhatsz a zene neurológiájáról.

Mit történt a vizsgálatban?

Hou és kollégái egy ún. közeli infravörös spektroszkópia nevű eljárással először a hegedűs agyi aktivitását mérték, miközben 12, egyenként 1-1,5 perces, klasszikus darabot játszott. Ez egy olyan molekularezgéseket vizsgáló módszer, amelyet a gyógyszergyártásban, az élelmiszerek minőség-ellenőrzése során és az orvosi diagnosztikában egyaránt használnak. A művész a tudósok instrukcióinak megfelelően igyekezett végig a kamerába nézni és semleges arckifejezést mutatni. A felvételeket 16 nő tekintette meg egyesével, akik a zenész arcát figyelték, miközben hallgatták a muzsikát. Az ő agyi működésüket is rögzítették, majd mindegyik darab után egy hétfokú skálán azt is pontoztatták velük, hogy melyik mű mennyire tetszett nekik. 

Agyi koherencia jött létre az előadó és a hallgatóság között     

Angolul inter-brain coherence-nek (röviden IBC), azaz agyak között létrejövő koherenciának nevezik azt a jelenséget, amikor két élőlény között idegi összehangolódás jön létre. Fontos felfedezés volt a kutatásban, hogy a zenész és a közönség tagjaiban ugyanazok az agyi kulcsterületek váltak aktívvá. Az egyik ilyen volt a bal temporális kéreg, amelyről úgy tartják a szakemberek, hogy a hallási információk ritmusának feldolgozásáért felel. Fokozott működésbe lépett a jobb inferior (hátulsó) frontális kéreg, valamint a posztcentrális területek is (ezek többnyire a közvetlenül a centrális barázda mögött meghúzódó fali lebenyi érző areák). Ez utóbbi két frontoparietális terület azért is izgalmas, mert az ún. tükörneuron rendszerben is kiemelkedő szerepet játszhat. A tükörneuronokról pedig azt lehet tudni, hogy pontosan ezek teszik lehetővé az agyi reprezentációk megosztását, ami azt jelenti, hogy egy állat (vagy ember) egyes idegsejtjei akkor is tüzelhetnek, amikor egy cselekvést végrehajt, de akkor is, amikor csak megfigyeli ugyanezt a cselekvést. Valami ilyesmi történhetett ebben a vizsgálatban is, miközben a hegedűsről készült felvételeket nézték. 

Jobban kedveljük azt, amire rá tud állni az agyunk

A kutatók minden darabra kiszámoltak egy átlagos IBC-értéket, amit összehasonlítottak az adott zenemű kedvelésére vonatkozó pontszámokkal. Azt találták, hogy minél erősebb volt a szinkron az előadó és a hallgatóság mint csoport bal temporális kérgében, annál nagyobb népszerűségnek örvendett az adott darab. Ez az együttjárás különösen a szám második felére jött létre. A szerzők szerint ez azért van, mert két lépcsőben történik a zene értékelése. Először felismerjük a ritmust, és azonosítjuk a dallamok potenciális struktúráját. Ezután kezdjük csak el kialakítani az esztétikai ítéleteinket, tapasztaljuk meg az érzelmi rezonanciát, és hozunk létre arra irányuló jóslatokat, hogy milyen hangoknak kellene következnie. Ha a bejövő információk úgy alakulnak, mint amire számítottunk, akkor jó eséllyel kellemesnek fogjuk észlelni az előadást. 

Van még bőven mit vizsgálni

Természetesen számos kérdés vár még megválaszolásra. Miért csak csoportszinten jelent meg az agyközi koherencia és a számok kedvelése közötti összefüggés? Más hangszerek esetén is hasonló eredményeket kaptak volna a tudósok? Mi lenne a helyzet, ha más nemű, életkorú, kultúrájú, stb. résztvevőkből álló mintával dolgoznának? Ráadásul a vizsgálatban alkalmazott technika csak az agyi véráramlást tudta mérni, így a jövőben fontos lehet olyan eljárásokkal is megismételni a kutatást, amelyek a mélyebben fekvő struktúrákat, például a limbikus rendszert is képesek feltérképezni.