Miért hisz valaki az összeesküvés-elméletekben? És jó ez neki?

Mindennek, amit teszünk, mindennek, amiben hiszünk, van valamilyen haszna számunkra. Tanulunk, mert hiszünk abban, hogy a tanultak, egy diploma hasznos lesz az életünkben. Dolgozni járunk, aminek többnyire létfenntartási, gazdasági haszna van, de jó esetben kibontakozhatunk benne, vagy létrehozhatunk valami klassz dolgot. Felkelünk a gyerekhez negyedjére is, mert úgy gondoljuk, ezzel biztosítjuk a kiegyensúlyozott felnövekedését (biológiai haszon), vagy nem bírjuk elviselni a sírást, így tulajdonképpen a ringatásunk következtében bekövetkező csend a haszon.

Van aztán olyan is, amikor látszólag a saját érdekünkkel ellentétes dolgot teszünk. Például rendre rosszabb teljesítményt nyújtunk a megmérettetésen, mint előtte a gyakorlás során. Vagy másnaposan megyünk állásinterjúra. Vagy rendre olyan partnert választunk, akivel nem érezzük jól magunkat. Úgy tűnik, ez esetben önsorsrontók vagyunk, érdekeink ellen cselekszünk. Ilyenkor is megvan azonban a magunk pszichológiai haszna: beigazolódik a néha legkevésbé sem tudatos világképünk. Hogy úgyis alkalmatlanok vagyunk, hogy minden férfi/nő szemét, hogy minket úgysem lehet szeretni. Ezek a pszichológiai hasznok néha teljesen irreálisnak tűnnek, megszerzésük mégis kényszerítőbb erejű, mint a saját jól felfogott érdekünk. Ilyesmi pszichológiai haszna van annak is, ha valaki a tények fáradságos megismerése, a világ igazságtalanságának elfogadása vagy a saját felelősségének és hibáinak beismerése helyett nagy hatalmú alakok gonosz forgatókönyvét tételezi fel a dolgok kedvezőtlen alakulása mögött – derül ki Karen Douglas és munkatársai kutatásából.

Szeretnénk megérteni a világot

Az összeesküvés-elméletek az emberiség kezdete óta népszerűségnek örvendenek, és bár elméletileg ma sokkal könnyebb lenne információhoz jutni, mint bármikor, ma is ugyanolyan kedvvel hangoztatják őket embertársaink. Szinte senki sem mentes tőlük, valahogy könnyebb a megmagyarázhatatlan jelenségek mögött valamilyen szándékot tulajdonítani, mint elfogadni a véletlent vagy a szerencsétlen sorsot. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy milyen motivációja van azoknak, akik összeesküvés-elméletekben hisznek, és mi a következménye az életükben annak, hogy magukévá tettek egy-egy ilyen teóriát.

Az összeesküvés-elméletet olyan magyarázatnak definiálták, ami világunk fontos eseményeit nagy hatalmú és rosszakaratú emberek titkos cselszövésének következményeként állítja be. Azt találták, hogy az emberek háromféle szükségletüket is kielégítik akkor, amikor elfogadnak, igaznak gondolnak egy-egy ilyen konspirációs teóriát. Itt van először is az episztemológiai, a világ megismerésére vonatkozó igény. Érteni szeretnénk, hogy mi miért történik. A második az egzisztenciális motiváció: szeretnénk azt hinni, hogy biztonságban vagyunk, és életünk felett kontrollal rendelkezünk. A harmadik pedig a szociális igény: kapcsolódni szeretnénk más emberekhez.

Megfelelő körülmények között bárki nyitottá válhat

Azok az emberek fogékonyak igazán az összeesküvés-elméletekre, akiknek a fenti három igénye ritkán, vagy kevésbé elégül ki. Ugyanakkor mindenkire igaz, hogy ha úgy érzi, valami durván megmagyarázhatatlan történik – betegség, gazdasági összeomlás, vagy mondjuk a klímahelyzet, amiről sok riasztó dolgot tudunk, de pontos jóslásunk még sincs róla –, akkor kapva kaphat egy ilyen elméleten. Ugyanígy, akik azt érzik, hogy nincs kontrolljuk az életük felett, kevés befolyással bírnak arra, ami velük történni fog, és akik kirekesztettnek érzik magukat, azok is hamarabb nyitnak egy ilyen rosszindulatú háttérhatalmat megjelenítő magyarázat felé.

Nem lesz jobb tőle, sőt...

Az eddigiek talán nem sok újat mondtak, csak tömören összefoglalták azt, amit a legtöbben sejtünk. Az igazán érdekes az, hogy hogyan változik meg az ember élete attól, hogy egy ilyen teóriát elhisz. Hihetnénk azt, hogy valamiféle nyugalomhoz vezet, hiszen kap az ember magyarázatot arra, amit eddig nem tudott megmagyarázni, megtalálja az ellenséget, akit hibáztatni lehet, és aki ellen akár a harcot is felveheti, és talál egy csoportot, az adott elméletben hívők körét, akikkel hasonló nézeteik miatt közösséget érezhet. Csökken a bizonytalanság, megnő a kontroll és a valahová tartozás érzése.

Ez azonban sajnos nem így van. Douglasék azt mutatták ki, hogy ha a körülményeket megfelelően kontrollálva valakit rábírtak arra, hogy elfogadjon egy-egy ilyen összeesküvés-elméletet igaznak, abban ahelyett, hogy csökkent volna a félelem, a bizonytalanság, a diszkomfort, éppenhogy nőtt. Ez a pszichológiai haszon tehát elmarad.

A összeesküvés-elméletek azt ígérik, hogy magyarázatot adnak, csökkentik a félelmet és bizonytalanságot – de valójában ugyanezeket az érzéseket táplálják csak tovább. Lehet, hogy valaki lelkesen magyarázza, hogy minden rossz a tudjukkik miatt van, és ő már rájött erre, és most izzó tekintettel veti bele magát a harcba, de valójában nem szabadul a belső bizonytalanságtól, a kontrollérzet hiányától. Így az ilyen elméletekben való hit valójában maladaptív, tévútra vivő stratégia ahhoz, hogy kiegyensúlyozottabban élhessünk, mert sokkal inkább csak a további negatív érzéseknek, a diszkomfortnak ad táptalajt.