A koronavírus-járvány okozta kényszerű összezártságban valószínűleg gyakrabban borítanak ki minket családtagjaink, de szülőként nyilván korábbról is ismerős ez a kellemetlen, bűntudattal járó érzés: amikor idegesít a saját gyerekünk. Normális ez? Vagy velünk van valami baj? Erről kérdeztük a szerkesztőség pszichológus szakértőit, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Milanovich Domi: Saját magaddal foglalkozni nem önzőség, hanem létszükséglet
Az iskolák, óvodák, bölcsődék bezárásával a szülők nonstop együtt vannak a gyerekekkel a kényszerű otthon maradás idején, ami komoly kihívást jelentő helyzet. Egyáltalán nem csoda, hogy időnként idegesítik egymást a családtagok, inkább az lenne különös, ha ez nem így lenne. Persze a szülő-gyerek kapcsolatban a hatalom és a felelősség is a felnőtt oldalán van, így fontos, hogy a szülő konstruktív mederben tudja tartani a frusztrációit. Ugyanakkor teljesen érthető, ha néha azt érzed, hogy a falra tudnál mászni tőle/tőlük, és hogy bármit megadnál azért, hogy egy kis nyugtod legyen. Ahhoz, hogy könnyebben át tudd vészelni ezt az időszakot, az alábbi szempontokat ajánlom megfontolásra:
- Ha kiegyensúlyozott vagy, az neki is jó: gyakori tévhit, hogy egy gyerek azzal járna a legjobban, ha a szülő folyton vele van, csak vele törődik, akár annak az árán is, hogy a saját szükségleteit teljesen figyelmen kívül hagyja. Lényeges lehet tudatosítani magadban, hogy minél ügyesebben gondoskodsz saját magadról, minél jobban karbantartod a mentális egészségedet, annál több érzelmi kapacitást tudsz a gyerekkel való kapcsolatra is fordítani. Neki is az a legjobb, ha az apukája, anyukája a lehető legboldogabb.
- Fordíts időt magadra: nagyon nehéz most a munka és a gyerekek mellett megtalálni azokat a sávokat a napban, amikor egyedül tudsz lenni. De ha már naponta fél óra énidőd van, abból el tudsz kezdeni töltekezni. Az olvasás, a sport, a barátaiddal való beszélgetés mind-mind segíthet abban, hogy egy kicsit tölteni tudd a kádadat, hogy ne apadjanak ki a pszichés energiáid. Érdemes reggel korábban kelni, vagy este később feküdni, hogy olyan dolgokban is zavartalanul tudj elmerülni, amelyek nem a gyerekekkel kapcsolatosak.
- Sosem ciki segítséget kérni: ha a partnereddel közösen nevelitek a gyereket, nagyon fontos, hogy kialakítsatok egy jól működő munkamegosztást. Érdemes mérlegelni olyan megoldásokat is, hogy a nagyszülőkkel karanténozzátok össze magatokat (ha náluk például van kert), vagy ha vannak olyan rokonok, akik nem érintkeznek másokkal, így minimális az esélye a fertőzésnek, akkor ők is töltsenek időt a gyerekekkel, hogy titeket tehermentesítsenek. Egy biztos: inkább jelezd a környezetednek, ha a tűrőképességed határára értél, mintsem hogy a gyerekeidre borítsd a kimerültségedet.
- Ösztönözd arra, hogy lefoglalja magát: az, hogy egy gyerek mennyire képes önállóan játszani, foglalatoskodni valamivel, természetesen függ az életkorától, a lakókörülményektől, a testvérek számától. Ettől még érdemes szülőként keresni azokat a lehetőségeket, hogy a gyerek miként tud akár csak egy fél órára egyedül is ellenni, úgy, hogy a felnőtt szemmel tartja, de nem neki kell szórakoztatnia. Ki lehet találni kreatív játékokat, amik lekötik, illetve az is hasznos tud lenni, ha a napi mozgásigényét is meg tudja élni (tánccal, sporttal stb.).
- Csináljatok olyan programokat, amiket te is élvezel: szuper, ha a közösen töltött idő nemcsak a gyerkőcnek ad sokat, hanem neked is. Akár azzal, hogy olyan tevékenységekbe vonod be játékos formában, amiket amúgy is el kell végezni, mint például a takarítás vagy a főzés. Az is lehet, hogy olyan szabadidős programokat szerveztek, amelyek neked is örömet okoznak. Szerencsére egyre több online közvetítés közül lehet válogatni, de tarthattok beöltözős táncos bulit, otthoni pikniket, írhattok naplót vagy készíthettek különböző kézműves cuccokat. Érdemes a neten keresgélni, hogy kinek mi vált be ezen a téren, hátha lesz közte olyan, amihez nektek is megjön a kedvetek, és túl sok előkészületet, eszközt sem igényel a dolog, viszont elég jó mókának ígérkezik.
Szalay Ágnes: Az a fontos, hogy te is jóban légy magaddal
Ó istenem, ebben a témában mennyire más cikket írtam volna tizenkét éve, mint ma! Akkor azt írtam volna megnyugtató hangnemben és még az egyetemista stílusomban (értsd: sokkal akkurátusabban használva a szakkifejezéseket), hogy persze hogy rendben van, hiszen emberek vagyunk, nem szentek; de azért legyél sokkal türelmesebb és tartsd észben, hogy a gyerekek, életkori sajátosságaikból fakadóan, nem képesek produkálni azt a viselkedést, amit várunk tőlük, és legyünk megértőek.
Az elmúlt tíz évben viszont rendszeres vendégem a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás, ha hagytam magam felidegesíteni, és az adott helyzetben a legkevésbé sem tartom észben az életkori sajátosságaikat, neurológiai fejlettségüket, és még az empátia is csak távolból integet. De komolyan, hogyan lehet azt bírni, hogy SOHASEM eszik meg a kaját, amit kiküzdöttem ebédre, ÁLLANDÓAN viszályt szítanak valami tök értelmetlen dolgon, MINDENRE az az első válasz, hogy nem? Egyikük olyan, mint egy sportkommentátor és FOLYAMATOSAN beszél, a másik ide-oda KENŐDIK a kanapéról a szőnyegre, onnan a falra, majd ráborul a terített asztalra (borulnak a poharak is). És mindkettőnek tizenkétezredszerre is el kell mondani ugyanazt az alapdolgot, amit már nyolc éve mindennap csinál, például hogy mosson fogat. És a válasz MINDIG az, hogy NEM! A legrosszabb persze az, amikor egy elég riasztó megnyilvánulásukban a saját hangsúlyozásomat és szavaimat hallom vissza.
Nyilván vannak megoldások, praktikák, amikkel csökkenthetők a számukra és számunkra is idegesítő helyzetek száma – amiket egy városi lakásba, 0/24-ben, már több mint egy hónapja összezárva, igazi virtuozitással lehet csak megvalósítani. Igazából úgy sem. Számomra a felismerést mégis a türelem megélése jelentette. Csak éppen nem a gyerekeimmel, hanem saját magammal szemben. Ha úgy viselkedtem, ahogy nem akartam volna, a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás vagy az incidens emlékének akaratos elnyomása csak ront a helyzeten és feszültebbé tesz a későbbiekben is. Ami újabb feszült helyzeteket szül. Azt mindig is tudtam, ha jó passzban vagyok, elégedetté tettek az aznapi dolgok, akkor könnyebb a gyerekekkel is. Azt kellett megtanulni – gyerekektől függetlenül is –, hogy ezt a „jó passzt” hogy lehet megidézni, fenntartani valahogy belülről, anélkül, hogy külső eseményektől, más emberektől függjön. Nekem ebben mostanában a meditáció segít, de mindenkinek lehet valami olyan feltöltő dolga, amivel saját magát tartja karban.
Innen már csak az a következő megugrandó lépés, hogy szülőként amiatt ne legyen lelkiismeret-furdalásod, hogy az időd egy részét saját magadra, a magad jóllétére szánod. De ha nem vagy jóban magaddal, akkor a gyerekeiddel sem fog menni.
Csonka Balázs: Ha idegesít, akkor nem szeretem?
Én alapvetően két okát látom annak, hogy ez a kérdés felmerül bennünk. Az egyik az olyan kulturális elvárásokból fakad, mint hogy a gyerekeket szeretni kell, vagy hogy a jó szülő megértő és türelmes, míg a másik abból, hogy nagyon nehezen tudunk mit kezdeni az érzelmi ambivalenciával. Így miközben a legtöbb szülő tényleg szereti a gyerekét, és a legtöbbször megértő és türelmes vele, nagyon nehéz feldolgozni, ha ez másképp van.
Az a kérdés, hogy normális dolog-e, ha idegesít a gyerekem, épp abból a belső konfliktusból indul, hogy ha valaki idegesít, az negatív érzés, a szeretet meg pozitív, egy adott időpillanatban pedig nem lehet két ellentétes érzést érezni. Persze ha hozzávesszük, hogy míg a szeretet egy igen hosszú távú érzelem, addig a gyerek által keltett frusztráció viszonylag hamar lecseng, egyértelmű, hogy ezek nem zárják ki egymást, vagyis az ellentétes érzelmek vagy-vagy jellege mindig csak pillanatnyi. Amikor tehát abban a helyzetben vagyunk, hogy vegyes érzelmeink vannak valamivel vagy valakivel szemben, valójában az történik, hogy ezek az érzések időszakosan váltakoznak, vagy ha szebben akarunk fogalmazni: elfedik egymást. Ha mondjuk Lacika a gyerekem, akit nagyon szeretek, de kedd délelőtt 10.10 és 10.15 között az őrületbe kerget, akkor bár Lacikát ebben az 5 percben is szeretem, pillanatnyilag nem ezt a szeretetet érzem, amikor ránézek, hanem azt a frusztrációt, amit éppen kivált belőlem.
Ezen a ponton azonban máris belép az a konfliktus, hogy a gyerekünket szeretni kell, vagyis ha nem szeretjük, akkor rettenetes szülők, illetve rettenetes emberek vagyunk. Ez látszólag azért nem akkora baj, hiszen ha sikeresen megállapítjuk, hogy most ez van, hogy kikészít, de közben meg szeretem, akkor a belső konfliktusunk le is van rendezve, legfeljebb az lehet a kérdés, hogy a viselkedés szintjén mit hoztunk ki a helyzetből. Nagyobb baj amiatt lesz, hogy ez a kulturális norma gyakran már jóval korábban, tudattalanul érvényesül, és már maga az önreflexió sem tud megtörténni. Ez a belső konfliktus (miszerint idegesít a gyerek, de nem tudjuk elfogadni ezt az érzésünket) gyakran a társas térbe is kivetül, ahol – magunk helyett – másokra haragudhatunk, akik ilyeneket éreznek (vagy a félelmeink alapját adó szar szülő képének más dimenziókban felelnek meg), sőt változatos lehetőségek adódnak arra is, hogy az ezzel kapcsolatos indulatainkat kitöltsük rajtuk.
A megoldás tehát itt is a szembenézéssel kezdődik: amint tudatosítjuk magunkban, hogy az emberi érzelmek természete egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy minden időpillanatban ugyanazt érezzük, és hogy ezalól mi sem vagyunk kivételek, elkezdhetünk mélyebben is foglalkozni a kérdéssel. Például azzal, hogy ami a gyerekben idegesít, az mekkora részben szól az objektív körülményekről, illetve specifikus ingerlékenységünk mekkora részben alapszik saját elakadásainkon.
Sákovics Diana: Teljesen rendben van, ha idegességet érzünk. A kérdés az, tudjuk-e valójában, miből származik az érzés, és mit kezdünk ezzel
Az érzelmeink megélését számos kulturálisan beágyazott tabu nehezíti. Egy rendes ember nem haragszik a szüleire. Egy jó párkapcsolatban nem hangzik el hangos szó. A gyerekeink nem idegesíthetnek. Úgy csinálunk, mintha ezek az érzések rosszak lennének, nem helyénvalóak, így hajlamosak vagyunk ezeket jó mélyre temetni magunkban, ha meg mégis megjelennek, ott lesz rögtön a nyomukban a lelkiismeret-furdalás, az önvád. Hibáztatjuk magunkat azért, mert nem vagyunk türelmesebbek, mert nem vagyunk elég jó szülők, mintha az érzés megjelenése már önmagában bűnös dolog lenne. Valami, ami ellen küzdeni kell.
Az érzéseink elleni küzdelem azonban szélmalomharc, erőből nem fogjuk tudni lenyomni, eltüntetni azokat. Az érzelmek egyszerűen megtörténnek, a felelősségünk nem a felbukkanásukban van, hanem abban, hogy mit kezdünk velük, mit kezdünk azokkal a helyzetekkel, amikben megjelennek, mennyire tudjuk nyomon követni, hogy mi zajlik bennünk. Észrevesszük-e, hogy a fáradtságtól, határidőktől nyomasztva vagy a feladatok között elveszve ingerültebbek, türelmetlenebbek vagyunk a gyerekkel? Ha észrevesszük, próbálunk-e tenni az ellen, hogy hasonló helyzetbe kerüljünk legközelebb? (Például megtanuljuk-e, hogy ne akkor végezzünk elmélyülést igénylő feladatot, amikor a gyerekünkkel kell leülnünk a házija mellé? Vagy meg tudjuk-e húzni a családban a határainkat, jelezve, hogy most szükségünk van egy órára, amikor senki nem zavar minket? Képesek vagyunk-e segítséget kérni?)
Ha megfigyeltük, ismerjük annyira a saját működésünket, hogy tudjuk, mire van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük a lelki egyensúlyunkat és ezt meg is adjuk magunknak, ha tudjuk, milyen helyzetek mikor és miért ütik ki nálunk a biztosítékot és felismerjük azt, amikor ez nem a gyerekről, hanem rólunk szól, akkor megteszünk minden tőlünk telhetőt azért, hogy a gyerekünk ne az életünk más területeiből származó negatív érzéseinket kapja a nyakába. Teljesen kikerülni persze ezt sem tudjuk, nem is lehet, és nem is cél, de törekednünk érdemes rá. Ha pedig ezt kiküszöböltük, már csak az marad, hogy ténylegesen a gyerekünk viselkedése az, ami idegesítő. Ilyen esetekben pedig éppen az fog segíteni neki a fejlődésben, ha a negatív érzelmeinkkel találkozik.
