Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tegyük fel, hogy elmész boltba, ahol van még öt flakon kézfertőtlenítő a polcon. Te egyedül élsz, és csak ritkán hagyod el az otthonodat. Mit teszel: megörülsz a hirtelen jött szerencsédnek, és megvásárolod az összeset, ki tudja, meddig tart a járvány? Hazamész, és bekapcsolod a tévét. A hírekben azt mutatják, hogy a csodálatos tavaszi időben tömegek lepték el a kirándulóhelyeket, miközben te egyre rosszabbul viseled, hogy már hetek óta be vagy zárva. Mit teszel?
A fenti dilemmák úgy hangoznak, mint egy kicsit morbid játékelméleti kutatás feladatai, holott bő egy hónapja ezek a kérdések nap mint nap hozzátartoznak az életünkhöz. Sokat hallani azt is, hogy a pandémia kezelése széles körű együttműködést igényel. Abba viszont már kevesebben gondolnak bele, hogy ez mit is jelent valójában.
A kooperáció definíciója ugyanis arra épül, hogy mi magunk is lemondunk valamiről azért, hogy másoknak jobb legyen. A kényszerű otthon maradás például pont arról szólna, hogy átmenetileg félretesszük a rövid távú egyéni vágyaink egy részét, hogy hosszabb távon jobb legyen a közösségünknek. Igen ám, de a szabályok betartása nem csak az erkölcsösségen vagy az önfegyelmen múlik. Járványpszichológiai sorozatunk negyedik részében azt nézzük meg, hogy miként hat a mindennapi döntéseinkre a kultúra vagy éppen a gazdasági helyzet.
Járványpszichológiai sorozat a Díványon
A koronavírus-járvánnyal szemben csak akkor vagyunk képesek hatékony válaszokat adni, ha összefogunk. Ez a tudományos világra éppúgy igaz, mint az élet más területeire. Persze az orvosoknak, biológusoknak kiemelt szerepe van a vírus sajátosságainak megértésében, ezáltal a kezelési módok azonosításában, az ellenszer kifejlesztésében. Ugyanakkor minden terület hozzá tud járulni a védekezéshez a saját tudásanyagával. Mivel a krízis maga komoly pszichés megterheléseket ró ránk, illetve a kezeléséhez tömegek viselkedésváltozására van szükség, így a társadalom- és viselkedéstudományok kitüntetett fontossággal bírnak abban, hogy a lehető legoptimálisabb járványügyi válaszokat adjuk.
Ezt felismerve látott hozzá Jay Van Bavel (New York-i Egyetem) és Robb Willer (Stanford Egyetem) a releváns kutatási területek áttekintéséhez, amely kezdeményezéshez végül 34 kollégájuk csatlakozott a világ számos előkelő kutatóintézetéből. A közös munka eredménye egy olyan tanulmány lett, amely a már meglévő lélektani ismeretek összegzésével igyekszik felhívni a döntéshozók figyelmét arra, hogy az intézkedések megtervezése, kivitelezése, kommunikációja során vegyék számításba az emberi működés jellemzőit. Hogyan lehet egy több millió főből álló, alapvetően szétszakadt társadalomban felerősíteni a proszociális, azaz a segítő viselkedéseket? Hogyan lehet elérni, hogy a félelem és az ellenségeskedés helyett az együttműködés domináljon? Mit lehet kezdeni a magánnyal és a szorongással? Hogyan lehet támogatni a közösség leginkább sérülékeny tagjait? Legújabb sorozatunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ. A cikkekben említett témákhoz tartozó hivatkozásokat Bavel és Willer eredeti munkájában találjátok, az alábbi linken.
#1 Te is nyersz azzal, ha neki is van maszkja
Zéró összegű játszmának nevezi a játékelmélet azokat az eseteket, amikor a résztvevők csak egymás kárára növelhetik a nyereségüket. Azt látjuk, hogy a való életben az emberek gyakran olyan helyzeteket is zéró összegűnek tartanak, amelyek valójában nem azok. Tehát azt gondolják, hogy valakinek a nyeresége – pláne, ha egy rivális csoport tagjáról van szó – szükségszerűen az ő veszteségüket jelenti, és fordítva. Most vonatkoztassuk mindezt a járványügyi helyzetre. Vegyük azt a példát, hogy érdemes-e fertőtlenítőt, maszkot, kesztyűt felhalmoznunk akár annak árán is, hogy másnak nem jut. Elsőre úgy tűnhet, hogy megéri önzőnek lenni, hiszen minél több van nekünk ezekből a termékekből, annál jobban járunk, még ha a többiek annál rosszabbul is. Ám ha közelebbről vizsgáljuk a kérdést, rájöhetünk, hogy ez a döntésünk jó eséllyel vissza fog csapni: ha a többiek nem jutnak preventív eszközökhöz, akkor minket is könnyebben megfertőzhetnek. Tehát ha a vírus terjedésében gondolkodunk, az nem zéró összegű játszma: a másik nyeresége az én nyereségem is lehet, hiszen a maszk vagy a kesztyű nemcsak engem véd másoktól, hanem másokat is tőlem. Nyilván az együttműködést nagyban segíti az is, ha a tárgyi feltételek teljesülnek, tehát nem véges forrásokról beszélünk, a védőfelszerelések utánpótlása folyamatos lesz.
#2 Hogyan döntik el, hogy kinek jut majd lélegeztetőgép?
A Covid-19 okozta megbetegedés egyik sajátossága, hogy a súlyos tüneteket mutató embereknek akár 2-3 hétig is szükségük lehet mesterséges lélegeztetésre. Orbán Viktor miniszterelnök a Kossuth Rádiónak adott interjújában azt mondta, hogy 7500-8000 készülékre lesz szerinte szükség. Március elején még 2000 gépről indultunk, azóta igyekeznek beszerezni, előállítani a különbözetet. A fertőzöttek ellátásának tragikus módon lehetnek zéró összegű elemei: más országokhoz hasonlóan nálunk is kialakulhat olyan helyzet, hogy nem jut mindenkinek lélegeztetőgép. Mi alapján lehet meghozni azt az irgalmatlanul nehéz döntést, hogy kinek az életét mentsék meg? A BBC cikke például azt a több száz amerikai kórház által követett szempontrendszert vázolja fel, amelyet a madárinfluenza idején dolgozott ki dr. Douglas White, a Pittsburghi Egyetem professzora. Ennek 2 fő aspektusa van: az egyik, hogy minél több embert lehessen megmenteni, a másik, hogy ezek a páciensek minél több életévet éljenek. Tehát várhatóan azok fognak lélegeztetőgépet kapni, akiknek nagyobb esélye van a túlélésre, és fiatalabbak. Erre rímel az észak-olaszok drámai döntése, amelynek alapján egy ideig nem tudták mesterségesen lélegeztetni a 60 év feletti betegeket. Mi segíthet az egészségügyi dolgozóknak egy ilyen szörnyű helyzetben? Némileg talán az, ha hangsúlyozzuk a szabályok központi jellegét, tehát azt, hogy nem az egyes orvos dönt, abban az értelemben, hogy ő inkább csak végrehajtja a rendelkezést. Az is lényeges, hogy a kórházi személyzet megfelelő lelki támogatásban, anyagi-társadalmi megbecsülésben részesüljön a járvány egész ideje alatt, illetve a krízist követően is.
#3 Ezért érdemes a legrosszabb forgatókönyvből kiindulni
Az emberek akkor hajlamosabbak áldozatokat hozni másokért, amikor biztosak a viselkedésük előnyeiben. Noha a globális léptékű koronavírus-járvány egészen új fejlemény az emberiség modern kori történetében, olyan szituációkat már eddig is vizsgáltak a tudósok, amelyekben a résztvevőknek arról kellett dönteni, hogy betegen bemennének-e a munkahelyükre. Az amerikai és brit megkérdezettek rendre azt válaszolták, hogy kevésbé maradnának otthon, ha nem lennének biztosak abban, hogy megfertőzik a munkatársaikat. De egy olyan hipotetikus helyzetben, amikor volt egy idős kollégájuk, akit súlyosan veszélyeztetnének, a túlnyomó többség rögtön az otthon maradást választotta. A kijárási korlátozások betartására ösztönözhet tehát, ha a legrosszabb szcenárióból indulunk ki.
Amikor az emberek morális döntéseket hoznak, rendszerint azt is fontolóra veszik, hogy mások mit szólnának az önző viselkedésükhöz. Vizsgálatok kimutatták, hogy a kárt okozó cselekedetek megítélése mindig szigorúbb, mint az ártalmakat jelentő tétlenség, azaz az emberek többsége nagyobb problémának tartja, ha valaki rossz dolgokat tesz annál, mint amikor elmulaszt megtenni valami fontosat. Általában azokat is jobban vádoljuk, akik szándékosan térnek el a kijelölt irányvonalaktól, mint azokat, akik hibáznak. Mindebből az következik, hogy az otthon maradást fontos lenne aktív, tudatos döntésként hangsúlyozni, hogy az emberek jobban érezzék a felelősségüket.
#4 A gyors alkalmazkodás középosztálybeli kiváltság
Már most látni lehet, ahogyan a járvány egyre jobban felerősíti a társadalomban eddig is létezett egyenlőtlenségeket. A gazdasági hátrányoknak kitett emberek számára több okból is komolyabb fenyegetést jelent a vírus, mint a középosztálybeliek többségének. A szegénységgel sújtott emberek gyakran eleve legyengült immunrendszerrel érkeznek ebbe a szituációba: körükben magasabb a krónikus betegségek (például szív- és légzőszervi problémák, diabétesz) aránya. Akinek pedig nincsen megtakarítása, nehezebben fogja a pandémiával együtt járó gazdasági válságot átvészelni. Az anyagi helyzet ráadásul azt is erősen befolyásolja, hogy ki mennyire képes gyorsan alkalmazkodni az új szabályokhoz. A hajléktalan emberek nem tudtak az otthonaikba húzódni, de az sem tud gyakrabban kezet mosni, akinek a lakhelyére nincs bevezetve a víz. Nehéz lehet távolságot tartani a fogva tartási helyszíneken, börtönökben, menekülttáborokban, vagy azokban a nagy intézetekben, ahol fogyatékossággal élő emberek laknak századmagukkal összezárva. Aki egy ideje nem fizeti a tb-t, jó eséllyel nem mer jelezni a háziorvosnak, ha tünetet észlel magán, feltéve, hogy egyáltalán van telefonja. Sokaknak autója sincs, így továbbra is a tömegközlekedést veszik igénybe. Tipikusan amúgy is az alacsony bérezésű állások azok, amelyeket nem lehet távmunkában végezni. Más pénzkereseti lehetőségek pedig – köztük a különböző mezőgazdasági idénymunkák – teljesen ellehetetlenültek. Aki évek óta be-bedolgozik valahova, vagy nem volt bejelentve bejelentve, nem sok támogatásra számíthat a kormány eddigi intézkedései alapján.
Hogyan hat a járvány a szociális intézményekben élőkre?
A pandémia nagyon nehéz helyzetbe hozta a gondozásra szoruló fiatalokat és időseket, a szociális intézményekben élőket, illetve az ő hozzátartozóikat is: látogatási tilalmat rendeltek el, nehezebbé vált a kapcsolattartás, és a gondozási feladatok ellátása is felvet kérdéseket. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő civil szervezet munkatársai összefoglalták, hogy mi történik például, ha valaki szociális intézményből kerül kórházba, haza lehet-e vinni az idősek vagy fogyatékossággal élők otthonában lakó szeretteinket a járvány idejére, illetve mit lehet tenni, ha valaki nem tudja a járvány miatt otthon ápolni az erre rászoruló családtagjait. A tájékoztató az alábbi linken érhető el.
#5 A társadalmi igazságtalanságok a bizalmat is aláássák
A gazdasági hátrányok persze összefüggnek más kisebbségi csoport-hovatartozásokkal: a szegénység nagyobb arányban érinti a nőket, a roma vagy fogyatékossággal élő embereket, illetve azokat, akik többszörösen marginalizált helyzetben vannak. Azzal is fontos számolni, hogy az elnyomott társadalmi csoportok akár generációk óta magukban hordozhatják a hazai ellátórendszer javarészt többségi tagjaival szerzett negatív tapasztalataikat. Ha valakit, vagy egy ismerősét, hozzátartozóját akár többször is kirekesztés, diszkrimináció, méltatlan bánásmód ért az utóbbi években egy kórházban vagy egy rendelésen, akkor nem csoda, hogy vonakodva fogadja el a közegészségügyi intelmeket, illetve inkluzív üzenetek hiányában nem érzi azt, hogy ez az egész rá is tartozna. Emiatt előfordulhat, hogy kevésbé motivált a védekezési viselkedések elsajátítására, illetve hajlamosabb hinni az alternatív forrásokból származó álhíreknek. Lényeges lenne tehát, hogy a központi üzenetek minél több réteget és csoportot megszólítsanak, és be legyenek vonva a tájékoztatásba azok a vezetők, szervezetek, akikben az adott közösségek megbíznak.
#6 A kollektivista kultúrák jobban viselhetik a korlátozásokat
A kultúrák közötti variancia egyik széles körben ismert dimenziója az alapján osztályoz, hogy az emberek mennyire élik meg az énjüket függetlennek vagy másokkal összehuzalozottnak (interdependesnek). Míg az észak-amerikai, európai kultúrák többsége az egyént helyezi a középpontba, addig az ázsiai országokban többnyire erőteljesebb a közösségek (például a család, lakóhely, nemzet) iránti elköteleződés. Ezek az eltérő beállítódások a járványügyi válaszainkra is hatni fognak. Megeshet, hogy a keleti kultúrákban szocializálódott embereket könnyebb ösztönözni a személyes vágyaik átmeneti feladására, a közösség priorizálására, az új, szigorú normák betartására. Az is lehet, hogy mivel általában is az egyénen túli társas kategóriákban gondolkodnak, ezért nem okoz nehézséget számukra olyan fogalmak megragadása, mint például a nyájimmunitás (amikor a népesség jó részének beoltása vagy a betegségen való átesése védettséget jelent a többiek számára is). Ráadásul az amerikai és sok európai kultúrában is elfogadottabbak a fizikai érintésen alapuló szokások, mint például a puszi, az ölelés vagy a kézfogás. Ezeket persze a járvány idején nagyon fontos legátolni.
#7 Együttműködőbbek vagyunk, amikor másokat is annak hiszünk
Az evolúciós pszichológia évtizedek óta kutatja az altruizmus jelenségét: hogy miért segítünk néha annak az árán is, hogy nekünk hátrányunk származik belőle. Egy ideig nehezen boldogultak a tudósok ezzel a fogalommal, hiszen önmagunk feláldozása látszólag homlokegyenest ellentmond a túlélésért folytatott küzdelemnek. Igen ám, de ez a kijelentés csak akkor igaz, ha egyénekben gondolkodunk. Ha azonban a családtagjaink életben maradási, szaporodási sikerét helyezzük előtérbe, akkor a génjeink a hozzátartozóink által is fennmaradhatnak az ún. rokonszelekció mechanizmusán keresztül. Egyes kutatások egyébként azt is kimutatják, hogy nemcsak a közvetlen családtagjaink, hanem a velünk azonos lakóhelyen élő emberek érdekeit is hajlamosak vagyunk priorizálni a globális vagy a nemzetközi ügyekkel szemben.
Az együttműködés növelésének számos ismert technikája létezik. Ide sorolható például a társas megerősítés, azaz a szabályszegők megbüntetése, a kooperálók megjutalmazása. Vizsgálatokban arra is fény derült, hogy ha a résztvevőket valamiféleképpen emlékeztették a moralitásra (erkölcsi témákról olvastak, gondolkodtak), akkor növekedett az azt követő próbákban az együttműködésük. A kooperáció szintje akkor is emelkedik, amikor az illető a partnerét hiszi együttműködőnek. Az is segít, ha megfigyelhet együttműködő személyeket, illetve maga a kooperáció, a szolidaritás nem a kivétel lesz egy közösségben, hanem a norma. Lényeges tehát, hogy a vezetők példamutatással, a média pedig a pozitív gesztusok láthatóvá tételével promotálja ezeket a viselkedéseket.
