Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A törött kart általában felkötve kell hordanunk egy darabig, és ez eléggé megnehezíti a hétköznapokat, amiket már maga a törés és a vele járó gipsz is eleve tönkretett. De miért kell felkötni? Ha a gipsz segít, hogy az egész szépen forrjon össze, akkor miért van még erre is szükség?
Akinek volt eltörve bármelyik testrésze és hordott hagyományos gipszet, az tudja, hogy mennyi baj van vele: viszonylag hosszú idő alatt köt meg, nem szabad benevesíteni, mert azzal megrongálhatjuk, és még vakarózni sem tanácsos alatta, nehogy felsértsük a bőrt. Vigyázni kell, hogy ne menjen alá szennyeződés, és akár el is törhet, ha nagyon óvatlanok vagyunk.
És akkor még a nyakunkba kötött karunk is...
Miért van erre az egészre szükség?
Ezért kell felkötni a törött kart
A törött kart nem azért kell felkötni, hogy a szerencsétlen helyzetben még nagyobbat szívjunk. Jó oka van: ha megszegjük a szabályt, akkor a kéz bedagadhat, és az ödémásodás több káros hatással is járhat.
Nemrég azonban azt is vizsgálni kezdték, vajon milyen hatással van az agyunkra az, ha az egyik karunk fel van kötve és csak a másikat tudjuk használni. A svájci Zürichi Egyetem kutatói a Neurology online oldalán azt állítják, hogy a kar kendővel rögzítése során az agyban gyors változások kezdődnek.
Az erről szóló kutatásba 10 jobbkezes embert vontak be, akiknek megsérült a jobb karjuk, és ezért 14 napig pihentetve, felkötve kellett tartaniuk. A résztvevők közül senkinek sem volt agyi sérülése vagy pszichés zavara. A vizsgálat ideje alatt a jobb kezük helyett a kissé ügyetlenebb balt használták, és elektromos képalkotó vizsgálatnak vetették alá őket a balesetet követő két napon belül, majd két hét múlva. Az MRI-vel az agyuk szürke- és fehérállományát vizsgálták, és az eredményekből kiderült, hogy mindkét állomány 10 százalékkal csökkent a bal agyféltekében, ugyanakkor nőtt a jobb agyféltekében, vagyis az agy igyekezett alkalmazkodni az új helyzethez.
Az alapvetően jó hír a kutatók szerint nem feltétlenül örömteli, bár hozzátették: nem tudni, hogy tartós-e a változás. Összegzésükben kiemelik: az orvosoknak át kellene gondolniuk a rehabilitációs módszereket, és csak a lehető legrövidebb ideig kellene rögzíteni a sérült végtagot.
