Ha igazán akarod, menni fog. Ha mindent beleadsz, sikerül. Bármi lehetsz, csak oda kell tenni magad.
Valószínűleg mindenki számára ismerősek az ilyen és ehhez hasonló mondatok. De vajon mennyi az igazság ezekből? És tényleg hasznos ezekben hinni? Milyen következménye van annak, ha ezeket igaznak fogadjuk el? Erről kérdeztük ma a szerkesztőség négy pszichológus szakértőjét, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Három féltétellel igaz a mondás
Mindent lehet, csak akarni kell – hangzott el a mondás az anyukám szájából. Hát... Kamaszkoromban nagyon akartam tíz centivel hosszabb combot, és az akaratom teljesen hiábavaló volt. De ha komolyabban vesszük a mondást, akkor ez arra utal, hogy ha nagyon sokat megteszel azért, amit el szeretnél érni, akkor a fáradozásaidat előbb-utóbb siker koronázza majd. Pár éve felcsillant a remény, hogy ebben lehet valami, amikor Malcolm Gladwell Kivételesek című könyvében bemutatta a „tízezer órás szabályt”, számos sikeres ember példájával alátámasztva azt, hogy kiemelkedő teljesítményekhez az adott dolgot tízezer órán keresztül kell gyakorolni. Úgy tűnt, kiderült, hogy elég csak elképesztően sokat gyakorolni valamit, tízezer óra az rengeteg, és kiválóvá válhatsz.
Sajnos erről a világ igazságosságát megtámogató eredményről számos kutatás bizonyította azóta, hogy hamis: a kemény munka csak kis százalékban járul hozzá a kiemelkedő teljesítményhez, mert kell még hozzá tehetség, a csillagok szerencsés együttállása, és még ki tudja, mi minden. Hiába ülsz tízezer órát a gép előtt, nem lesz belőled Bill Gates. Lehetsz mondjuk inkább Eddie, a sas. Ő ugye az az angol srác, aki síugró akart lenni, dacára annak, hogy Angliában nincsenek nagy, havas hegyek, ő pedig eléggé alkalmatlan volt erre a sportra. Ki is jutott az olimpiára, nagyon akarta és sikerült, csak éppen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy hogyan lehet olyan aprót pottyanni arról a nagy sísáncról, ahogy ő tette. Megnézve viszont a történetéről szóló filmet, azt látjuk, hogy hatalmas elszántság, lelkierő és bátorság vitte őt el az olimpiáig. Így lehet vitatkozni azon, hogy ez most siker-e vagy kudarc.
Az élethez jó, ha van magabiztosságod, hited abban, hogy a számodra célul kitűzött dolgok elérhetők. Ehhez a magabiztossághoz, optimizmushoz pedig sok tényező kell. A szülők, a tanárok, az iskola rengeteget tehet azért, hogy ne váljon valaki kishitűvé, és nem azzal, hogy a fenti mondást bizonygatják neki. Sok más között inkább azzal, hogy elismerik a törekvéseit, legitimnek tartják az érdeklődését, és nem szégyenítik meg, ha hibázik. Az életben fontosak a célok, az, hogy tudd, érezd, hogy tartasz valahova, hogy fejlődsz. Sokan úgy akarnak dolgokat, hogy csak mondogatják, de nem célként kezelik. Ha a mondást úgy értelmezzük, hogy a „csak akarnod kell” azt jelenti, hogy 1) Ismered magad, és tudod, érzed azt, hogy mik számodra a reális és egyben kielégítő célok; 2) képes vagy objektíven tekinteni magadra, a képességeidre, a helyzetedre, és fel tudod mérni, hogy min érdemes változtatni a cél eléréséhez és 3) van fókuszáltságod és kitartásod, hogy a szükséges dolgokat még egy-két kudarc vagy késleltetett hatás ellenére is megtedd – akkor egyet tudok érteni a mondással.
Milanovich Domi: Érdemes felismerni a képességeink határait
Óvodáskoromban énekesnő szerettem volna lenni. Szegény öcsémet minden délután pár órára kiküldtem a közös szobánkból, betettem a kedvenc Halász Jutka-kazimat, és a fogkefémet mikrofon gyanánt a szám elé emelve már énekeltem is a dalokat. A szüleim igazán nagy gondban lehettek a kiszűrődő zajok hallatán. Úgy képzelem, sokat tanakodhattak a konyhában, hogy melyikük hozza a tudomásomra, hogy az általam megálmodott fényes karrier nem valami jó ötlet. Olyan hangokat adhattam ki, mint egy kis Minótaurosz. Sajnos azóta is botfülem van, és borzasztó hamisan nótázom. Persze egy idő után magam is rájöttem erre, így inkább más tevékenységek felé fordultam. Bánom, hogy nem lettem énekesnő? Egyáltalán nem. Viszont azt igen, hogy az éneklés egyáltalán nem maradt része az életemnek.
Szerintem túl sok dologtól veszik el az emberek kedvét azért, mert gyermekkorukban nem „elég jók” benne. Az a gyerek, aki nem tud elég élethűen lerajzolni egy gesztenyét, inkább ne is próbálkozzon tovább. Aki nem tud kötelet mászni, menjen sakkozni. Akinek nincs olyan jó ritmusérzéke, kezelje csak a magnót. Ez a logika aztán ahhoz vezet, hogy elesünk egy sor olyan potenciális hobbitól, amely nemcsak gazdagíthatná az életünket, de a megküzdési repertoárunk részeként felnőttkorunkban is konstruktívan segíthetne minket a feszültségeink levezetésében, a lelki jóllétünk fenntartásában. Ha valami komoly stressz érne minket, nem a pohár után nyúlnánk vagy cigiznénk, hanem odaülnénk mondjuk a zongora elé, írnánk egy verset, netán festenénk egy képet. Lehet, hogy a végeredmény nem hordozna magában különösebb művészi értékeket, de nem ez számítana, hanem az, hogy élvezzük, amit csinálunk, miközben az érzéseinket is fel tudjuk dolgozni.
Ettől persze még érdemes megtanulni felismerni a képességeink határait, és tudatában lenni annak, hogy mit várhatunk egy adott tevékenységtől. Értékes kikapcsolódást? Közösségi élményeket? Elismerést és hírnevet? Netán anyagi jutalmakat? Fontos dolog a kitartás, de legalább ennyire fontos az is, hogy fel tudjuk adni az elképzeléseinket, ha ez a helyes döntés. „Soha ne add fel” – kevés ennél károsabb tanítást ismerek. Minden olyan helyzetet ugyanis, amely komolyan veszélyezteti a fizikai és/vagy a mentális egészségedet, igenis fel kell tudni adni. Még akkor is, ha különböző társadalmi erők maradásra ösztönöznek. Kivérzel például egy bántalmazó kapcsolatban? Lényeges kilépned ebből a dinamikából akkor is, ha egy esetleges válás manapság még mindig stigmát jelent. Gyermekkorodtól kezdve folyamatosan megaláznak a szüleid? Nem vagy hálátlan, csak mert szakítasz velük. Tovább folytatod a versenyt akkor is, amikor sérülés gyötör? Nem hősies vagy, hanem felelőtlen. Szeretnél 100 méteres távon világbajnok sprinter lenni? Ha ehhez nem megfelelő az izmaid összetétele, akkor nem fog menni, bármennyit is gyakorolsz.
Öröklött biológiai tulajdonságaink, valamint a kora gyermekkori, serdülőkori élményeink megadják azokat a kereteket, amelyeken belül van mozgásterünk a fejlődésre. Nem lesz mindenki atomfizikus, de nem is kell mindenkinek annak lennie. Általában a saját határaink is éppen elég tágak, néha egy élet is kevés, hogy minden lehetőséget kiaknázzunk köztük. A kitartás tehát nem akkor jó stratégia, ha ahhoz ragaszkodunk, ami nyilvánvalóan nem működik, hanem ha állhatatosan keressük azokat a dolgokat, amelyekben ki tudunk bontakozni. A túlzott merevség helyett inkább az élethosszig tartó tanulás és a mindenkori egészséged mellett köteleződj el. A kitartás hasznos eszköz, de csak egy rugalmas ember kezében, aki képes időről időre megújulni, ha arra van szükség.
Csonka Balázs: Csak akarnod kell, de mit?
Egyszer gyerekkoromban egy sportújságban olvastam egy Roberto Baggiónak tulajdonított idézetet, miszerint ha elég kitartóan küzdesz, bármit elérhetsz az életben. Évekkel később Popper Péter egyik előadásában hallottam azt az anekdotát, amiben buddhista szerzetesek egy levitációra képes jóginak adnak szállást a kolostorukban. A történet szerint amikor a jógi bemutatja, hogyan képes a föld felett lebegni, és elmondja, hány évtized munkája van a mutatványban, a szerzetesek egyszerűen kinevetik. Ott lebeg előttük egy ember, aki hosszú évek kemény, fáradságos munkáját ölte abba, hogy levitálni tudjon, és elérte, sikerült, teste nem éri a földet. És akkor most mi van? Még később egy meseterapeutával beszélgettem a mesék jellegzetes motívumairól. Szóba kerültek a kívánságteljesítő aranyhalak, tündérek, kutak, fák, boszorkányok stb., és a történetek, amelyekben ezeket a lehetőségeket a szereplők egy része igyekszik rendesen kimaxolni, végső soron azonban saját kárukra fordítják a bennük rejlő erőt. Nem elég képesnek lenni arra, hogy az ember kifogja az aranyhalat, kívánni is tudni kell – mondta erre ő.
Ma valahogy így vagyok a csak akarnod kellezéssel: való igaz, hogy nagyságrendekkel tágabb a reálisan elérhető dolgok köre, mint valaha, de tudjuk-e, mi fog minket tényleg boldoggá tenni, jó dolgokba fektetjük-e az energiáinkat, valódi célokért küzdünk-e a mindennapokban? Ezek számomra sokkal fontosabb kérdések annál, mint hogy elérhető-e, amire vágyunk, amit akarunk. Érdemes tehát első körben megnézni, mik ezek konkrétan. Mennyire sajátunk az a vágy, az a cél, ami felé törekszünk? Ha jól figyelünk, észre fogjuk venni, hogy tele vagyunk olyan törekvésekkel, amik nem a mieink: szüleink álmaival, barátainktól, párunktól átvett célokkal, marketingeszközökkel gerjesztett vágyakkal. Érdemes látni azt is, érzelmi szinten mit várunk ezek elérésétől. Időtlen idők óta rendkívül népszerű cél például a gazdagság. De mit jelent ez a gazdaggá váló ember számára? Én azt tapasztalom, hogy az igazán pénzéhes embereket például sosem a gazdagság, hanem annak valamely érzelmi vonatkozása mozgatja. Egy szegénységben megélt gyerekkor után végre biztonságban élni, a társas kapcsolatokban megélt kisebbrendűség és szégyen után végre hatalommal bírni, sok-sok lemondás után végre szabadnak lenni. Gazdagnak lenni persze nem rossz dolog, de értéke mégis csak akkor lesz, ha túlmutat önmagán.
Az ember egy önmagát folyamatosan építő, alakító, megvalósító lény. Az individualista kultúrákban, amilyen a miénk is, ez az önmegvalósítás rendkívül fontossá vált, kevesebb hangsúly van azonban azon, hogy ki is az a valaki, akit meg kellene valósítani. Eközben reklámüzenetek, példaképek, sikeres emberek milliói versengnek azért, hogy az általuk kínált célok „ön”-né váljanak, vagyis a saját vágyainkként fogadjuk el őket, amiket, ugye, meg akarunk valósítani. Én innen indulnék ebben a kérdésben. Az „ön” felől. A kívánás felől. Hogy tudunk-e még jól kívánni.
Sákovics Diana: Az akarat nem mindenható
Az ember lelki működését tekintve a dolgok sajnos a legritkább esetben feketék vagy fehérek. Sajnos, mert ez azt jelenti, hogy hiába szeretnénk a lehető legegyszerűbb szabályok szerint élni, értelmezni a világot, ez nem fog menni. Ugyanez a helyzet a csak akarnod kell, és menni fog elképzeléssel. Milyen szép lenne, ha ez valóban, az életünk minden területére igaz lenne! Azt jelentené, hogy ha eleget küzdesz, ha eleget dolgozol bármin, ha tudatosan teszel érte, az önmagában meghozza a sikert. Ahogy azt is jelentené, hogy az, akinek nem megy, az nem akarta eléggé, nem tett érte eleget, tehát teljesen jogos és logikus, hogy nem érte el a célját. A világ igazságos hely lenne, ahol az nyeri el méltó jutalmát, aki megérdemli, a többiek meg jól elbuknak. Ez azonban csak a mesékben van így.
A csak akarnod kellt úgy érdemes elképzelni, mint a skála egyik végpontját, melynek a másik oldalán az én ilyen vagyok, ezen nem lehet változtatni áll. Egyik kijelentés sem igaz az élet minden területén. Az például, hogy mennyire vagyunk félénkek társaságban, sokban velünk született adottság, a temperamentumunk jellemzője, amit a családi környezetünk, a gyerekkorunk, fiatalkorunk élményei azért formálhatnak. Egy biztonságos, szeretetteli környezetben a félénk gyerek barátkozóbbá válhat, míg egy elutasító, hideg család hatására az egyébként barátkozó, nyitott gyerekből visszahúzódóbb felnőtt lehet. A velünk született jellemzőinket befolyásolja a környezet, ahogy a tulajdonságaink is befolyásolják azt, ahogy a környezetünk viszonyul hozzánk. Ha tehát én alapvetően egy félénk ember vagyok, akinek a korai környezete csak tovább erősítette ezt a jellemzőjét, hiába vágyom arra 30 évesen, hogy felszabadultan lubickoljak a reflektorfényben, hiába akarom izomból: nem fog menni. Tudok – és érdemes is – dolgozni azon, hogy oldjam a gátlásaimat, hogy képes legyek kialakítani szoros szociális kapcsolatokat, de ennek meglesznek a határai. Sohasem fogom magam olyan kényelmesen érezni nagy társaságban, mint egy eleve szociábilis másik, akinek ezt a tulajdonságát korai környezete is tovább erősítette.
De jöjjön még egy példa: adott a nő, aki családot szeretne, de gyerekkori traumái és az azóta őt ért, hiedelmeit megerősítő tapasztalatai nyomán képtelen megbízni annyira bárkiben, hogy közel engedje magához. A kapcsolatai így felszínesek vagy éppen féltékenységgel teliek, és nem tartanak sokáig. Neki vajon mit kellene tennie? Akarni? Még erősebben akarni? Nem, neki el kell mélyülnie a saját működésében, és egy alapos terápiás folyamat végén eljuthat oda, hogy képes legyen a múltjával megbékélve (nem kitörölve, elfelejtve) jól együtt élni valakivel egy párkapcsolatban. Ahhoz, hogy ide eljusson, kevés az akarat, ehhez szükség van a támogató és biztonságos környezetre, a szakmai hozzáértésre, megküzdési képessége fejlesztésére és még rengeteg más dologra. Például időre. Ha tehát a régóta egyedül tengődő és ebben szenvedő barátodnak, családtagodnak, szerettednek azt mondod, hogy akarja jobban, és hamarosan sikerül, akkor olyan feladat elé állítod, amit nem tud megugrani. Ezzel pedig több kárt teszel, mint amennyit segítesz.
Hasonlóan: ha bármilyen lelki problémával küzdök, szorongok, depressziós tüneteket mutatok, az akarat kevés ezek legyőzéséhez. Ha pedig a környezetem arra biztat, hogy csak hagyjam abba, legyek pozitív, nézzem a dolgok napos oldalát, csak ront a helyzetemen. Azt sugallják ugyanis, hogy minden csak a tudatos elhatározásomon múlik. Mintha egy törött lábat össze lehetne forrasztani akarattal. A változáshoz tehát az akaraton túl gyakran több kell, de az biztos, hogy semmi nem fog történni akkor, ha passzív résztvevői vagyunk az életünknek. A változáshoz, fejlődéshez tenni kell, amihez nyilván szükség van motivációra, akaratra, de a lelki jóllétünk szempontjából fontos, hogy reális célokat tűzzünk ki magunk elé. Az akaratunk ugyanis nem mindenható.
