Így látják a világot, akiket gyerekkorukban bántottak

Nagyon sokan jönnek hozzám azért, hogy a szeretet nélküli szüleik, az érzelmi vagy fizikai bántásokkal teli gyerekkoruk hatását lerázzák magukról. Senki ne gondolja, hogy ők gyengék vagy szerencsétlenek, hogy 30-40-50-70(!) évesen még mindig a szülői átoktól szenvednek. Éppen ellenkezőleg: akik nálam járnak, több szempontból sikeres, kiemelkedő karriert befutott, érzékeny, empatikus, rendes és erős emberek, akik mégis azt érzik, hogy megrekedtek. Nem tudják azt elérni, ami bennük lenne, nem tudnak szeretettel, elfogadással lenni önmaguk felé.

Sokan már több évet szenteltek annak, hogy önismerettel foglalkozzanak, megértsék önmagukat, és választ kapjanak arra a kérdésre, hogyan lehet boldog életet élni azután, hogy a szüleik ennek a lehetőségét nem kínálták fel nekik. Mert ez hosszú küzdelem. Igazi harcosok ők, akiknek az elszántsága mindenkiben tiszteletet kelthet, akik a rengeteg munka, a családdal, a munkával és másokkal szembeni alávetettség után végre elérnek oda, hogy önmagukért is megküzdjenek a még mindig bennük élő szülői démonnal.

Ahogy e cikk első részében írtam, a szeretetlen, részvétlen szülői bánásmód számos olyan helyen is kifejti hatását, amit az ember, egy ilyen gyerekkor túlélője nem is gondolna. Sok olyan jellemző tévhit, boldogtalanságot eredményező működés gyökerezik egy ilyen gyerekkorban, ami elég jellemző mindenkire, aki ezen átment. Itt olvashatod az első négyet, és most folytatom a listát Peg Streep cikke nyomán.

5. tévhit: a békét mindenáron fenn kell tartani

Egy túlélő így mesélte: „Otthon állandóan üvöltözés folyt. Anyám ordított apámmal, az apám velünk, gyerekekkel, majd az anyám is csatlakozott, és már ketten üvöltöztek velünk. Azon nyomban lefagyok, ahogy valaki felemeli a hangját, és bármit megteszek azért, hogy elkerüljem a konfrontációt. Dolgozom ezen, de nagyon nehéz ezzel a szokásommal felhagyni.”

Másoknak a kedvére tenni, nem ellentmondani alapműködés lehet a bántalmazásban felnövő embereknél. Nem mennek bele a konfliktusokba, így viszont hangtalanok lesznek, érzéseik, céljaik, igényeik mások előtt rejtve maradnak. Az így felnövő emberek egyszerűen nem tudják, hogy lehetséges konfliktus, eltérő vélemény agresszió, a másik durva bántalmazása nélkül is.

6. tévhit: minden ember bántalmaz néha másokat, normális, hogy sértő, fájó szavak hangzanak el

Kisgyerekként azt hisszük, hogy olyan az egész világ, mint amilyen a mi kis világunk, amiben felnövünk. Ha ez tele van bántással, agresszióval, azt gondoljuk, mindenhol ez van, ez a normális. Többen mesélik, mekkora meglepetés volt számukra néha osztálytársaik családjánál azt látni, hogy ők milyen szépen beszélnek egymással. (Persze ez nem sűrűn fordul elő, mert az ilyen családokból ritkán járnak a gyerekek baráti játszódélutánokra, magukhoz meg pláne nem hívnak senkit.) Hiába tudják már felnőtt fejjel, hogy másképp is lehet, az mégis elképzelhetetlen számukra, mert nincs rá modelljük. Másokhoz képest felnőttként is süketek arra, ha durván beszélnek velük, fel sem tűnik nekik, vagy gyorsan túllépnek rajta. Így aztán benne maradhatnak olyan kapcsolatokban, amikből egy szeretetben, törődésben felnőtt ember rég elhúzna.

7. tévhit: csak teljes függetlenség vagy totális függőség létezik

A bántalmazásban felnőtt embereknek szoktak gondjaik lenni a közeli kapcsolataikkal, és erre – személyiségüktől, kötődési stílusoktól függően – kétféleképp reagálhatnak. Egyrészt visszahúzódással, az intimitástól való elzárkózással, hiszen azt tapasztalták, hogy a függés egy harcmező, ahol ki vagy szolgáltatva a másiknak, és folyamatosan sérüléseket szenvedsz. Ezért, hogy megóvják magukat, páncélt növesztenek, elérhetetlenné válnak, hiszen ezzel kerülhetik el, hogy a másik uralkodjon rajtuk. A másik reakció, hogy kiszolgáltatottá válnak a másiknak, a partner legkisebb, egyéni függetlenségre utaló mozdulatát cserbenhagyásnak, elhagyásnak veszik. Kétségbeesetten kapaszkodnak a másikba, és baráti és társkapcsolataikban újra és újra megélik, hogy elhagyják őket, nem törődnek velük.

8. tévhit: a határok falak

A gyerekek az egészséges határokról a gondoskodó, érzelmileg rájuk hangolódni képes anyjuktól, szüleiktől tanulnak. Az alkalmatlan szülők gyerekei ezt nem tanulják meg. Bárhogyan is képzelik a határok tartását, egyben biztosak: ezek kőfalak, amik ugyanott húzódnak minden pillanatban, és amiken vagy belül van valaki, vagy kívül. Akik a kapcsolatoktól való visszahúzódást választják védekezésül, azok határaikat erődítményfalaknak érzik, amiket ágyúval védenek a betolakodók elől. Akik kiszolgáltatják magukat a kapcsolatban, ők pedig a határokat az intimitás útjában álló akadálynak látják. Tehát ha egy partnerük, legyen az férj vagy barát, valahol meghúzza saját integritásának határát, ők úgy érzik, hogy így már nem is lehetséges intimitás, itt már nincs is szeretet – hiszen valahonnan kizárta őket a másik. Mindkét reakció téves felfogása annak, hogy milyen egy szabad, mégis intimitással teli kapcsolat.

Jó, ha magunkra ismerünk

Ha valamelyik vagy mindegyik fenti tévhitről úgy érzed, hogy magyarázhatja a nehézségeidet, azt hogy mitől szenvedsz, akkor ne ess kétségbe – ez a felismerés sokkal inkább jó, mint rossz dolog. A jellemző mintázataink fel- és megismerése az első lépés afelé, hogy megváltoztathasd azt, amiben változást szeretnél.

További tévhitek, érzelmi és gondolkodási mintázatok is jellemzők azokra, akik bántalmazásban, érzelmi elhanyagolásban nőttek fel, ezekről a mintázatokról itt olvashatsz bővebben: