Az 5 leggyakoribb tévhit a pszichopatákról

A nyár azért is csodás évszak, mert ilyenkor a gyakorló pszichológusoknak is van idejük szakirodalmat olvasni. Így tett a Psychology Today című oldal szerzője, Azadeh Aalai is, aki remek cikkben foglalta össze olvasmányélményét. A szóban forgó könyv Kent Kiehl munkája. Kiehl napjainkban a pszichopátiakutatás egyik legkiemelkedőbb alakja, az állapot neurológiai hátterét tanulmányozó idegtudós. 

Szerinte a pszichopata emberek köré sok olyan mítoszt szőtt a popkultúra, ami félreviszi a témáról való gondolkodást. Nézzük a leggyakoribb tévhiteket!

1. A pszichopátia ugyanaz, mint az antiszociális személyiségzavar

Bár a pszichopátia kifejezést már a 19. században is használták különböző viselkedések leírására, csak az 1940-es években vált széles körben elfogadottá az Egyesült Államokban. Az azóta eltelt évtizedekben a tudásunk gyarapodásával egyrészt árnyalódott a pszichopátiáról alkotott kép, de a folyamat terminológiai zűrzavarhoz is vezetett. Sokan például az antiszociális személyiségzavar kifejezést a pszichopátia szinonimájaként használják, tévesen. Persze van hasonlóság a két állapot között, de fontos különbségek is akadnak.

Az antiszociális személyiségzavar diagnózisa nem ragad meg mindent a pszichopátia interperszonális (személyek közötti) és affektív (érzelmi) elemeiből: kevésbé hangsúlyozza a pszichopata emberekre jellemző, másokkal szembeni érzéketlenséget, alacsony érzelmi válaszkészséget, a felelősségvállalásra való képtelenséget vagy a megbánás hiányát. Kiehl szerint az antiszociális személyiségzavarral diagnosztizált személyek kb. egyharmada a pszichopátia kritériumrendszerét is kimeríti, de a két kategória közötti különbségtétel megfelelő képzés hiányában még a területen dolgozó szakemberek számára is nehézséget okoz. Mindezt tovább bonyolítja, hogy míg az antiszociális személyiségzavar szerepel a DSM-ben – az Amerikai Pszichiátriai Társaság által szerkesztett diagnosztikai kézikönyvben –, addig a pszichopátia nem kapott helyet a klinikumban használatos kódrendszerben. 

2. A pszichopátia megegyezik a szociopátiával

Kiehl szerint egy régebbi tudományos álláspont mellékterméke a szociopátia és a pszichopátia kifejezések szétválasztása. E szerint az elképzelés szerint a szociopátiát főként gyermekkori traumák okozzák, míg a pszichopátia kialakulásában a veleszületett tényezők dominálnak. Azóta persze tudjuk, hogy bármilyen állapot létrejötte az öröklés és a környezet bonyolult interakciójának tudható be. Egy másik értelmezés szerint a szociopata emberekre inkább a zavartság és a kiszámíthatatlanság jellemző, tipikusan alacsony iskolai végzettségű, a társadalom peremén evickélő emberekről van szó. Ezzel szemben a pszichopaták gyakran rendkívül karizmatikusak, könnyen eligazodnak a társas helyzetekben, mi több, a manipuláció nagymesterei. 

3. A tömeggyilkosok mind pszichopaták

Általában ez az a tévhit, ami a legjobban rezonál az emberekre, mégis téves volna azt gondolnunk, hogy különböző merényletek és gyilkosságok pusztán azért történhetnek meg, mert sok pszichopata él közöttünk. Noha a pszichopata személyek valóban felülreprezentáltak a fogvatartottak körében, nem érdemes a kriminalizáció kérdéskörét mentális állapotokra redukálnunk. Egy kutatás szerint például az Egyesült Államokban elkövetett erőszakos bűncselekmények mindössze 4 százaléka köthető mentális zavarokkal élő emberekhez. A pszichiátriai nehézségekkel küzdők a közhiedelemmel ellentétben csak ritkán veszélyesek a nagyközönségre. Más társadalmi mechanizmusok – mint, mondjuk, a fegyverekhez való könnyű hozzáférhetőség, az online radikalizáció vagy a többségi identitásokhoz kapcsolódó feljogosítottságérzés – sokkal nagyobb veszélyt jelent mindannyiunk életére.  

4. A pszichopátiát egyáltalán nem lehet kezelni 

A pszichopata embereket általában nem rettenti el a büntetés vagy az azzal való fenyegetőzés, mert nincs lelkiismeretük és nem igazán éreznek félelmet. Olyan kutatási eredmények is napvilágot láttak, amelyek szerint a csoportterápián részt vevő pszichopaták csak még inkább hajlamosak voltak problémás viselkedéseket mutatni (valószínűleg egymástól is sokat tanultak arról, miként lehet másokat megtéveszteni). Ettől függetlenül vannak olyan irányzatok, amikkel lehet változást elérni ennél a kliensi körnél is. Kiehl beszámol a wisconsini Mendota Centrum munkájáról, ahol erőszakos bűncselekményeket elkövetett fiatalkorú elítéltekkel sikeresen dolgoznak kognitív viselkedésterápiás módszerek segítségével. A tinédzserek körében jelentősen csökkent a visszaesés, a bűnelkövető magatartás előfordulási gyakorisága és súlyossága. Kiehl azt is kiemeli, hogy a pszichopátia hátterében álló agyi mechanizmusok feltérképezésének dinamikus fejlődésével a jövőben talán hatékonyabbá válik a korai intervenciók vagy a gyógyszeres kezelés lehetősége is. 

5. Már gyerekkorban megállapítható a pszichopátia

Noha a pszichopátiának vannak gyerekkorban megnyilvánuló jelei – például az enurézis (ágybavizelés), a pirománia és az állatok kínzása –, gyerekek viselkedésének leírására nem használunk ilyen terhelt fogalmakat. A pszichopátia szigorúan felnőttkori diagnózis, a gyerekek viselkedése még rengeteg fejlődésen mehet keresztül az évek során. A cikkben hivatkozott adatok szerint a viselkedészavarral diagnosztizált fiatalok 80 százaléka idővel elhagyja magatartási nehézségeit, és nem lesz személyiségzavara. Már csak azért sem ildomos a pszichopata diagnózissal illetni egy gyereket, mert a terminus használata rendkívül stigmatizáló, és egy életre megbélyegezheti a gyerkőcöt, míg végül önbeteljesítő jóslat eredményeként idomulni fog a ráaggatott címkéhez. Támogassuk abban, hogy ez ne így legyen!