A The British Psychological Society szemlézte a Kaliforniai Egyetem kutatói által írt tanulmányt, amelynek eredményei szerint sokkal nehezebb kezelni a magányt, mint eddig gondoltuk.
A probléma sokszor önmagát generálja
A legtöbben egyetértenek abban, hogy a magány fennmaradásához hozzájárul az, hogy az emberek rosszul dolgozzák fel a társas kapcsolatokban megjelenő olyan jeleket, mint például a mosoly vagy a szemkontaktus. Ez azt is jelenti, hogy a magányos emberek társas interakcióikkor nem tudják felvenni a másik ember arckifejezését, ami pedig normális esetben természetes módon bekövetkezik. A kutatók azt vizsgálták, hogy van-e összefüggés e jelenség és a magányosság mértéke között.
A kísérletben 35 diák vett részt, akik először három skála alapján osztályozták a magány és a depresszió mértékét, valamint azt, hogy ők maguk melyik személyiségtípusba tartoznak. Ezt követően az alanyok járomizmaira és homlokára elektródákat csatlakoztattak, majd mérges, ijedt, boldog és szomorú emberekről mutattak nekik videókat.
Az eredmények szerint a magány mértéke nem befolyásolta, hogy a diákok felismerték-e a videón látott arckifejezéseket, és nem volt különbség a negatív és a pozitív érzelmek minősítésében sem, azaz a magányos emberek ugyanúgy képesek felismerni és megérteni a látott arckifejezések alapján mások érzelmeit, mint a kevésbé magányosak. Jelentős különbség mutatkozott viszont abban, ahogyan a magányos diákok arca reagált a látott arckifejezésekre.
Mindkét csoport tagjai automatikusan utánozták a negatív, például a mérges arckifejezéseket, viszont ha a videón látott érzés pozitív volt, például öröm, akkor csak azok a diákok mosolyodtak el automatikusan, akik nem voltak magányosak. A résztvevők depresszióra és extroverzióra vonatkozó pontszámai nem, csakis a magányosság mértéke befolyásolta az eredményt.
A kutatók megbizonyosodtak róla, hogy egyébként a magányos emberek képesek voltak tudatosan imitálni akár egy mosolyt, ha az volt a feladat, akár egy szemöldökráncolást, és automatikusan elmosolyodtak, ha olyan pozitív hangulatú képet láttak, ami nem társas helyzetet, azaz nem embereket, hanem például a természetet ábrázolta.
A vizsgálati eredmények arra engednek következtetni, hogy a mosoly automatikus viszonzására való képtelenség szerepet játszhat a magányosságban, hiszen arra utal, hogy az ember nem különösebben szociábilis – és ezzel valószínűleg nem is segíti elő a további kapcsolatok kialakítását, azaz csak fenntartja a magányosságát.
Ez a kutatás tulajdonképpen csak felveti a problémát, de nem látni belőle, hogy mi az ok és mi az okozat, viszont érdekes jelenségre mutat rá, és ennek alapján célzottabban lehet további kutatásokat végezni a magányosság témakörében.
