Nemrég egy pszichológus kutató, Kurt Gray belefogott halálraítéltek utolsó mondatainak elemzésébe. Összesen 500 utolsó megnyilatkozást olvasott végig (ezeket az amerikai igazságügy-minisztérium nyilvánossá teszi), és meglepődve tapasztalta, hogy már-már lelkes, de mindenképp jóval pozitívabb mondatokat olvasott, mint amiket várt.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Ezek után szisztematikus kutatásba kezdett, és végstádiumú betegek és halálraítéltek megnyilatkozásait hasonlította össze olyan emberekéivel, akiknél nem volt közvetlen közelségben az életük vége. Tőlük azt kérte, hogy képzeljék el, mik lennének az utolsó szavaik, ha tudnák, hogy hamarosan meghalnak.
A valóban életük végén járó emberek sokkal pozitívabb töltetű szavakat használtak, sokkal bizakodóbb üzeneteket írtak, mint az egészséges, a halál távoli lehetőségéről gondolkodó emberek. Természetesen vannak kivételek, de az itt leírtak a többségre igaznak tekinthetők. Az egyik beteg például azt írta: „lehet, hogy nincs több időm a földön néhány hétnél, de ezt az időt azokkal fogom tölteni, akiket szeretek, és olyan dolgokat fogok csinálni velük, amiket eddig kihagytam. Annyit mondhatok, hogy a mostani állapotom ellenére élveztem az életemet, talán jobban, mint sokan mások”.
Szeretet, boldogság
Minél közelebb volt valaki a halálhoz, annál pozitívabbak voltak a szavai. Az utolsó mondatok tele voltak a „boldogság” és a „szeretet” szavakkal. Ez valószínűleg a pszichológiai immunrendszerünk munkájának eredménye, ami gondoskodik rólunk életünk végén. Minél rosszabb helyzetbe kerülünk, pszichénk annál jobban munkálkodik rajta, hogy megtaláljuk a dolog jó oldalát és értelmet adjunk a történéseknek. Ez kevésbé súlyos esetekben is megtörténik, például így: Úgyis utáltam már ezt a munkát, vagy Nem ő volt az igazi. Amikor a halálról van szó, akkor különösen erősen véd minket a pszichénk.
Akinek kisebb az önbizalma, annak a távoli halál félelmetesebb gondolat
Abban is markáns különbség van az emberek között, hogy a távolból hogyan gondolnak a halálra. Arnaud Wisman a Kenti Egyetemen azt találta, hogy minél kisebb valakinek az önbizalma, minél kevésbé érzi azt, hogy az élete irányítása a kezében van, annál félelmetesebb számára a halál gondolata.
A terrormenedzsment-elmélet azt mondja, hogy azok az emberek, akik úgy érzik, nem tudják elérni a céljaikat, vagy nem azok, akik lenni szeretnének vagy akiknek lenniük kéne, a halál gondolatára úgy reagálnak, hogy elfojtják az öntudatukat. Vagyis elkerülik azt, hogy magukra gondoljanak, igyekeznek kiütni a tudatukat. Kísérletekkel is igazolták, hogy az alacsonyabb önbizalmú emberek nem képesek magukról írni, miután emlékeztették őket a halandóságukra, és egy ilyen eset után például sokkal valószínűbb, hogy alkoholt fognak fogyasztani. Egészen addig így van ez, amíg nem mutatnak „bizonyítékot” nekik a halál utáni létezésről.
Készen állok
Ez a különbség a halál valós közelségével eltűnhet, és a pszichés immunrendszernek köszönhetően a jelentős többségnél megjelennek a pozitívabb gondolatok: jellemző kifejezés például a „készen állok”. Az is különbség, hogy a halál kapujában jellemzően másokra, a szeretteikre gondolnak az emberek, míg ha messziről képzeljük el a helyzetet, akkor a gondolataink sokkal önzőbbek: magunkkal, a saját fájdalmunkkal foglalkozunk.
Egy másik kutatásban 95 év feletti embereket kérdeztek. Ők sem aggódtak a halál miatt. Nem ez töltötte ki a gondolataikat, de tisztában voltak a közelségével. A mának éltek, és nyugalom volt bennük.
Ezek a kutatások fontosak például az amerikai „méltósággal meghalni” törvények szempontjából. Azokban az államokban, ahol van ilyen törvény, a végső stádiumban lévő embereknek engedélyezett olyan gyógyszerek adása, amelyek gyorsítják a halált. Hogy lehetséges legyen egy ilyen törvényt meghozni, ahhoz fontos az az ismeret, hogy az élet legeslegvégső szakaszában nem a halállal kapcsolatos a lelki fájdalom, sokkal inkább a szenvedéssel. Gray kutatásai befolyásolhatják az ezzel kapcsolatos törvényi szabályozást, hiszen kiderül belőlük, hogy közelről nézve nem annyira rettenetes a halál, viszont fontos, hogy az ember úgy érezhesse: van beleszólása abba, hogy mi történik vele.
