Mintha a Mátrix egyik akciójelenetében lennénk, pedig erről szó sincs. Ez teljesen normális jelenség, ami balesetek, vészhelyzetek, sokkal járó állapotok idején lép fel. Miközben körülöttünk zaj, csattanás, üvegcsörömpölés, vulkánkitörés vagy földrengés zajlik, emberek sikítoznak, mi egy csendes burokba zárva nézzük saját belső mozinkat, és lassítva figyelhetünk meg minden részletet. Nem véletlenül: ez egyfajta pszichológiai trükk, ami a túlélésünket segíti.
Egy jelenség, sokféle magyarázat
Vészhelyzetben az agy és az egész test magasabb fordulatszámra kapcsol, és a részletes, alapos, megnövekedett érzékelés segíthet kontrollálni a mozdulatainkat, felkészülni, javítani és elkerülni a nagyobb sérüléseket. Az agy sokkal több észlelést és benyomást fog fel és raktároz el, a megnövekedett információmennyiség miatt pedig úgy tűnik, mintha lelassulna az idő. Ha arra gondolunk, hogy a mélyebb érzelmeket megmozgató ingerekről – például erős félelem – úgy érezzük, hosszabb ideig tartanak, máris közelebb kerültünk a jelenség magyarázatához.
A Baylor Orvosi Egyetem kutatói szerint a memóriánk is beleszól a folyamatba: kísérleti alanyaik 46 méteres szabadesés után érkeztek meg egy hálóba, majd utána alaposan kikérdezték őket. Mindenki arról számolt be, hogy érzése szerint saját zuhanása 36 százalékkal több időt vett igénybe, mint a többieké. A kutatók emellett a zuhanó tesztalanyokkal képernyőkön felvillanó számokat próbáltak leolvastatni esés közben, mondván, ha az idő tényleg lelassul, ahogy a mozifilmekben láthatjuk, akkor plusz kapacitásunknak köszönhetően képesek leszünk külön rákoncentrálni a látott számokra. Egyik önkéntesnek sem sikerült az esés után visszamondani a látottakat, így a tudósok arra jutottak, hogy az agy nem képes lelassítani az időt, csupán a memóriánk játszik velünk.
Az idő lelassulásának illúziója az agy túlterheléséből adódik: nem az észlelésünk változik, hanem a memória rögzít sokkal több részletet és kódol gazdagabban, így amikor visszaemlékszünk a történtekre, úgy becsüljük, hogy a nagyobb adag emlékképhez sokkal hosszabb idő tartozik. Ugyanez a trükk az oka annak, hogy felnőttként úgy érezzük, az egész nyár egy pillanat alatt elrepült, míg a sokkal gazdagabban és részletesebben emlékeket gyűjtő gyerekek valóban három hónapnyi hosszúnak érzik.
Mindezek mellett az idő „lassulását” tudatállapotunk változása is okozhatja. Átlagos időérzékelésünk a normál, megszokott tudatállapotunkhoz kapcsolódik. Amint ez utóbbi megváltozik – baleset, meditáció, hipnózis vagy épp drogfogyasztás miatt – időérzékelésünk is vele alakul.
Az élsportolók ugyanezt élik át
Az időérzékelésünk nem csupán vészhelyzetben változhat meg: annyi is elég hozzá, hogy feszülten várjuk egy verseny elkezdődését, vagy épp rákészüljünk valami fontos mozdulatra. Az élsportolók és az University College London Kognitív Idegtudományi Intézetének munkatársai tudják, miről beszélünk. Azok a kísérleti alanyok, akiket arra kértek, hogy nyúljanak oda a képernyőhöz és nyomják meg az ott felvillanó képet, arról számoltak be, hogy jóval több idő telt el a felismerésig, mint azoknál, akiknek le kellett írni a látott képet, de nem kellett megmozdulni hozzá. Nobuhiro Hagura kutató szerint ez azért lehetséges, mert a mozgásra való rákészülés során agyunk felfokozza a vizuális információk feldolgozását, így egy időegységre több felfognivaló jut, ez pedig azt az érzetet kelti, hogy az idő lelassult.
Ilyen furcsaságról számol be a legtöbb sportoló, legyen az baseballjátékos, aki épp megütni készül a labdát, vagy akármelyik F1-pilóta. Akár az is lehetséges, hogy akiknél hosszabb ideig tart vagy intenzívebben zajlik ez a lassulásnak tűnő folyamat, jobb eredményeket érnek el a sportágukban, hiszen az utolsó pillanatban is javíthatnak az adott mozdulaton.
