Kisgyermekkorunktól kezdve arra tanítanak minket, hogy nézzünk a másik szemébe, amikor mondunk neki valamit. Pszichológiai kutatások szerint azokat a személyeket, akik gyakran létesítenek szemkontaktust, kompetensebbnek, megbízhatóbbnak, intelligensebbnek tartják. A szemkontaktusra való érzékenységünk nagyon korán elkezdődik: már a kétnapos újszülöttek is azokat az arcokat szeretik nézni, amik visszanéznek rájuk. Persze vannak kivételek.
#1 Amikor a szemkontaktus felvétele nehéz
Számos olyan állapotot ismerünk, amikor a szemkontaktus egyszerűen túlingerlést jelent az idegrendszer számára. Egy koraszülött csecsemő például nem azért fordul el tőlünk, mert nem kíváncsi ránk vagy elutasít minket, hanem mert védi a fejletlen neurális rendszerét a túlságosan intenzív ingerektől. Autizmussal élő gyerekek sem azért kerülik a szemkontaktust, mert udvariatlanok, hanem mert nem igazán értik a dolog jelentőségét az emberi kapcsolatokban, hiszen számukra komoly nehézséget okoz, hogy mások tekintetéből mentális állapotaikra, szándékaikra következtessenek.
Egy japán kutatás pedig azt találta, hogy nehéz kognitív feladatokban gyengébben teljesítünk, ha közben egy másik ember szemébe kell néznünk. Így a legtöbb felnőtt megtanulta, hogy a beszélgetés bizonyos szakaszaiban máshova irányítsa a tekintetét. Nehéz a másik szemébe néznünk akkor is, ha fáradtak vagyunk, illetve szorongunk. A téma kiterjedt szakirodalmából az is kiderül, hogy a szemkontaktus ideális hossza 3,3 másodperc. A tekintet túl hosszú fenntartása inkább pszichopata vonás.
#2 Mit gondolunk arról, aki nem néz a szemünkbe?
Tanulmányok sora mutatta ki a szemkontaktus jelentőségét: hajlamosak vagyunk például jobban emlékezni azoknak az embereknek az arcára, akikkel összetalálkozott a tekintetünk, ráadásul az ő örömüket vagy dühüket erősebb érzelemnek tartjuk. Azokról a személyekről azonban, akik nem néznek a szemünkbe, sokszor azt gondoljuk, hogy kevésbé őszinték vagy lelkiismeretesek, pedig ez koránt sincs így.
Egy friss kutatás most segítséget nyújt mindazoknak, akiknek problémája van a szemkontaktus felvételével. Egy egyszerű trükkel bárki jó benyomást kelthet beszélgetőpartnerében.
#3 A szemembe nézel vagy az arcomra?
Hajlamosak vagyunk akkor is azt gondolni, hogy a másik ember a szemünkbe néz, amikor ez nincs így. Ez derült ki Shane Rogers és munkatársai kutatásából, akik közel 100 egyetemistával végeztek vizsgálatokat. A résztvevők egyenként beszélgettek a kísérletvezetővel, a 4 perces interakció rövid ismerkedős kérdéseket tartalmazott. A diskurálás során a felek olyan szemüveget viseltek, ami végig követte a szemmozgásukat.
A diákok felével nagyon sok szemkontaktust igyekezett felvenni a kutató: az idő 77 százalékában a szemüket nézte, ami a kísérlet egész idejének 52 százalékában talált viszonzásra. A többi hallgatóval ugyanolyan közvetlen stílusban beszélgetett, de a szemkontaktust kb. 25 százalékra csökkentette, helyette inkább a száj körüli régióra fókuszált a tekintete. Az egész párbeszéd során az idő mindössze 3 százalékában valósult meg szemkontaktus ebben a vizsgálati feltételben.
A beszélgetést követően arról kérdezték az egyetemistákat, hogy szerintük hányszor próbált szemkontaktust felvenni velük a kísérletvezető, és azt is értékelhették, hogy mennyire érezték jól magukat a beszélgetés közben. A kapott eredményekre azonban senki nem számított.
#4 Bemutatjuk a szemkontaktus-illúziót
A vizsgálatkor ugyanis nem mutatkozott különbség a két csoport válaszaiban: a kísérletvezető viselkedésétől függetlenül ugyanannyi szemkontaktust észleltek, illetve ugyanannyira élvezték a rövid beszélgetést. Egy ismételt kísérlettel azt is ki tudták zárni a kutatók, hogy maga a szemüveg akadályozta volna a személyeket a tekintet irányának megítélésében.
Kiderült, hogy a szemkontaktus érzetét nem az kelti, ha konkrétan a szemünkbe néznek: az illúzió akkor is létrejön, ha az arcunk irányába tekint valaki. Ez pedig megkönnyebbülést jelenthet mindenkinek, aki szorong a szemkontaktus felvételétől: lehet csalni egy kicsit.
