Ha dolgozol, akkor valószínűleg voltál már állásinterjún. Ha már többször volt szerencséd átesni ilyenen, akkor könnyen elképzelhető, hogy vannak rossz emlékeid. Néha az ember úgy jön ki egy állásinterjúról, hogy hülyének és megalázottnak érzi magát, és hosszabb idő kell hozzá, hogy újra összeszedje az önbecsülését.
Ráadásul az állásinterjúk nem is különösebben jók arra, hogy megállapítsák belőlük, az adott ember megfelel-e majd a pozícióra. Bock László, a Google legendás volt HR-vezetője egyenesen azt mondja, hogy a stresszt okozó, fejtörős interjúknak egyetlen célja van, hogy az interjúztató okosnak érezhesse magát. A hivatalos cél szempontjából, vagyis, annak megállapítására, hogy alkalmas-e az ember, csak időpocsékolásnak tekinthetők. Mégis emberek ezreit szívatják azzal interjúkon, hogy mondja meg, miért kerek a csatornafedél, vagy mesélje el, mire gondol, amikor egyedül ül a kocsijában.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Háromféle kérdéstípust alkalmaznak mostanában. Van a hagyományos interjú: vezető típusnak tartod-e magad? Mit szeretsz a legjobban a munkádban? Meséld el a karrieredet mostanáig! Mi lennél tíz év múlva? Ezek a szempontok némi képet adnak az adott emberről, de eléggé távol állhat ez a kép a valóságtól annak függvényében, hogy mennyire tehetséges a jelölt abban, hogy jól marketingelje magát. Van a viselkedésközpontú interjú, melyben korábbi helyzeteid leírására kérnek. Mesélj el egy helyzetet, amikor segítettél egy kollégádnak megoldani egy problémát. Ez a megközelítés a legeredményesebb a jelölt társas készségei, várható viselkedése bejóslásában. A korábban említettek pedig a stresszinterjú kategóriába tartozó kérdéstípusok, amiknek célja, hogy oda nem vágásukkal meglepjék a jelentkezőt, aztán meglássák belőle, hogyan reagál.
Arra kíváncsiak, bírod-e a stresszt
Ha mondjuk, könyvelőnek jelentkezel bárhova, legyen az akár a Microsoft, de bármi más, intelligensnek tartott cég is, joggal érezheted, hogy az ilyen típusú kérdéseknek semmi közük a szakértelmedhez, illetve ahhoz, hogy milyen jó munkaerő leszel. A másik oldalon viszont azzal magyarázzák ezeket a kérdéseket, hogy kiderül belőlük, hogyan reagálsz váratlan helyzetekre, bírod-e a stresszt, és mennyire vagy kreatív és okos. Ezek a magyarázatok azonban a tények tükrében nem állják meg a helyüket, nem találtak összefüggést a beválás és az interjún mutatott teljesítmény között.
A fejtörős interjúkérdések nagy múltra tekintenek vissza. 1921-ben Thomas Edison gondolta azt kérdezni a hozzá jelentkezőktől, hogy mondják el, hogyan készül a bőr, vagy hogy mit csinálnának egymillió, hirtelen megörökölt dollárral. A pszichológusok – például az elismert Thorndike – már akkor is kikeltek az ilyen jellegű kérdések haszontalan, ám megalázó volta miatt. Az ezredforduló környékén mégis újra nagy divattá vált az alkalmazásuk például bankok, tech cégek állásinterjúin.
Izzadva kinyögsz valamit
Ha derült égből kapsz egy olyan kérdést interjún, hogy számold ki, hány ablak van New Yorkban, több dolog történhet. Egyrészt ismerheted a megoldás módját és a választ, így könnyedén megválaszolod. Még könyveket is írtak, amikkel tudsz gyakorolni az ilyen típusú interjúkra. Vagy nekiállhatsz kiizzadni magadból valamilyen megoldást, de már az épületből kifelé menet rájössz, hogy lett volna sokkal jobb válaszod is, mint amit az interjúhelyzetben, a veled szemben ülők bíráló szemei kereszttüzében előadtál. És az is előfordulhat, hogy lefagysz, nem tudod, mit válaszolj, és ettől a későbbiekben már olyan kérdésekre sem tudsz értelmesen reagálni, amiket egyébként kiráznál a kisujjadból. Az viszont biztosan nem fog kiderülni, hogy mennyire hatékonyan szerveznéd meg a logisztikát, vagy milyen kitartóan tudsz kódolni.
Élvezi, hogy okosabb nálad
És mit élt át közben az interjúztató? Ő egyrészt már a helyiségbe belépése pillanatától domináns helyzetben van, hiszen ő bírál el téged, ő dönt a sorsodról. Az ilyen típusú kérdésekre adott vergődő válaszaidtól ez a dominanciaérzet csak fokozódik. Másrészt – és ezt kutatással igazolták –, mivel előre tudja a választ, azt képzeli, hogy sokkal könnyebb a megoldás, mint amilyen valójában. Azt gondolja, hogy ő a te helyedben simán tudná. Alulbecsüli a feladat nehézségét. Ezáltal az a szubjektív érzete támad, hogy okosabb nálad, ami persze hízelgő az ő önbecsülésére nézve.
A háttérben a kíméletlenségre való hajlam
Scott Highhouse pszichológiaprofesszor és munkatársai szisztematikus kutatássorozattal támasztották alá állításukat, hogy az ilyen fejtörős interjúztatásban a kérdezők többnyire kíméletlenül, empátia nélkül, saját narcisztikus szükségleteiket kielégítve vesznek részt. Először is kimutatták, hogy a háromféle interjútípus (hagyományos, viselkedésközpontú és fejtörős) közül az alanyok a fejtörőseket megalázónak és agresszívnak érzik. Ezek kibillentik őket a lelki egyensúlyukból. Utána megvizsgálták, hogy vajon azok, akik előszeretettel használnak ilyen kérdéseket, mennyire empatikusak, mennyire figyelnek oda az emberekre maguk körül, és mennyire jellemzők rájuk a személyiség sötét oldalára sorolható jegyek, mint például a narcizmus és a szadizmus.
Az eredményekhez hozzá kell tenni, hogy voltak olyanok, akik őszintén hittek az ilyen kérdések hasznosságában, ők maguk is kedvelték a fejtörőket, és nem élvezték az interjúalany vergődését. De általánosságban az lett az eredmény, hogy akik előszeretettel használnak ilyen szívató kérdéseket interjúkon, azokra jellemző a kíméletlenség, az empátiahiány, abban hisznek, hogy ők intuitívan ki tudják választani, hogy ki a jó ember, és magas értéket mutatnak a szadizmus és narcizmus skáláján. Ez alapján azt lehet mondani, hogy az ilyen interjúk öncélúak, sem a jelentkező, sem a munkahely (találjuk meg az ideális embert) érdekeit nem szolgálják, sokkal inkább az interjúztatók rövid távú jóérzését adják meg a másik fél rovására.
Jobban járnánk, ha azt néznénk, miben jó
Nemrég beszélgettem egy HR-vezetővel, aki lelkesen mesélte, hogy alapvetően megváltozott a munkaerő kiválasztásának és megtartásának eredményessége, amióta olyan emberek interjúztatnak, akik nem a hiányosságokra kíváncsiak, nem rajtakapni akarják a jelentkezőt, hanem azt nézik, mi mindent lehet kihozni az adott emberből, milyen értékei vannak. Ezzel több a céghez a jelentkező, nagyobb arányban lesz felvétel egy interjú után, és jobb a megmaradási arány. Lehet, hogy ideje lenne kiiktatni a stresszinterjúkat a felvételi gyakorlatból.
