Szinte csak a génjeinken múlik, hogy milyen ember lesz belőlünk?

Az öröklés/környezet vita évszázados. A kérdés az: vajon az, hogy milyen ember lesz belőlünk, okosak, sikeresek, netán pszichiátriai betegek leszünk-e, azon múlik, hogy mit sorsoltak nekünk a génlottón, vagy inkább azon, hogy milyen környezetben nevelkedtünk, hogyan bántak velünk gyerekkorunkban. Robert Plomin viselkedésgenetikus most erős állításokat tesz a gének javára.

Egyetemi tanulmányaimra visszaemlékezve az öröklés/környezet (nature vs. nurture) vitában az a mondás, hogy mindkettő meghatározza, mivé válunk. A gének által befolyásolt képességeink és lehetőségeink kibontakozása bonyolult kölcsönhatásban van a nevelkedésünk körülményeivel és a szüleinktől kapott útravalóval. Azok a szülők, akiknek több gyerekük is van, jól tudják, hogy hiába igen hasonlók a körülmények, melyekben a gyerekeik felnőnek, mégis eléggé különböző emberré válhatnak.

Ugyanakkor a hétköznapi pszichológiában, sőt néha a profi pszichológusok is hajlamosak túlhangsúlyozni a környezeti hatásokat. Mintha az ember genetikája nem, vagy alig számítana. Mintha egyes képességek kifejlődése, vagy bizonyos diszfunkciók megszüntetése pusztán azon múlna, hogy másképp kell élni, másképp kell gondolkozni a világról, másképp kell bánni az adott gyerekkel, és akkor a probléma is megszűnik. Sok esetben ez kegyetlen és fals gyakorlatokhoz tud vezetni. Mint például ahogy régen az autizmus kialakulásáért a „hideg anyákat” tették felelőssé. Ha már ilyen durva állításokat nem is tesznek, azért sokakban ma is él a hit, hogy akaraterővel, neveléssel, helyes gondolkodásmód tanításával gyökeresen meg lehet változtatni egy embert.

Plomin majdnem ötven éve foglalkozik az egyes tulajdonságok genetikai meghatározottságának kutatásával, és nemrég megjelent Blueprint című könyvében kifejti, hogy az alapján, amit tapasztalt, a genetikának sokkal nagyobb hatása van arra, mivé válunk, mint bármi másnak a környezetünkben.

Nincs az, hogy te ilyen vagy, én meg olyan – mind egyformák vagyunk

Az elmúlt huszonöt év genetikai kutatásaival egyre inkább biztos, hogy nincs ilyen vagy olyan, hanem csak többé meg kevésbé van. Genetikai szempontból nincs alkoholista és nem alkoholista, hanem az emberek egy kontinuumon helyezkednek el. Vagy ha a skizofrénia genetikai hátterét nézzük: gyakorlatilag bizonyított, hogy a betegséghez kapcsolódó gén mindenkiben megvan, a kérdés csak az, hogy milyen mértékben. Az ilyen jegyekhez kapcsolható gének az emberi populációban normál eloszlást követnek. A legtöbben közepes mértékben kaptak az adott génből, keveseknek van nagyon sok belőle, és megint csak keveseknek nagyon kevés.

Hol áll ma az öröklés/környezet vita?
Hol áll ma az öröklés/környezet vita?Fotó: Uwe Krejci / Getty Images Hungary

Tehát mondjuk, a skizofrénia kialakulásához kapcsolódó gén mindenkiben megvan. Az emberek a genetikai háttér mértéke szempontjából egy kontinuumon helyezkednek el, amit feloszthatunk tíz szakaszra. A legfelső szakaszba tartozó embereknek 15-ször nagyobb az esélyük, hogy kialakuljon náluk a betegség, mint a legalsó szakaszba tartozóknak. Plomin azt mondja, nincs semmi más olyan faktor, ami ennyire jól bejósolná, hogy valaki skizofrén lesz-e vagy sem, mint az, hogy melyik csoportba tartozik a gének szempontjából.

Ez csak statisztika, a csoportról szól, nem az egyénekről

Társadalmi szempontból fontosak Plomin állításai, ha a nagy számokat nézzük. Az egyes emberek végső boldogulása és eredményessége azért nem csak a géneken múlik. Ráadásul sosem egy darab génről van szó, hanem bizonyos gének együttes előfordulásáról – komplex a dolog, nagy a hibahatár. Bár lehet azt mondani, hogy ha a skizofréniagén felső csoportjába esel, akkor nagy a valószínűsége, hogy kialakul a betegség – de ez a magas százalékszám sohasem száz. Tehát egyénileg te még mindig belekerülhetsz abba a tíz-húsz-harminc százalékba, akinél a génháttérből a való életben semmi sem lesz látható. Az iskolai előmenetel szempontjából legalacsonyabb kategóriába tartozók 30 százaléka egyetemet végez. Ugyanakkor, ahogy Plomin állítja, bármilyen más faktort megnézhetünk: a szülők iskolai végzettségét, a lakáskörülményeket, bármit, semmi alapján nem tehetünk pontosabb jóslást arra vonatkozóan, hogy valaki diplomás lesz-e vagy sem, mint a genetika alapján.

Írj nekünk

Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.

A szülői hatás nem olyan erős

Ezért aztán óva int attól, hogy a nevelésnek a szükségesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítsunk. Az öröklés/környezet vitában egyértelműen az öröklés mellett teszi le a voksát. Szerinte a génekkel az a baj, hogy nem látjuk őket. Míg a szülői viselkedés ott van a szemünk előtt, ha okokat keresünk, könnyen rájuk találunk, addig a genetika láthatatlan. Ezért nem szoktuk figyelembe venni az erős hatását. Van például egy vizsgálata, ami arról szól, hogy nagyobb kamaszok mit szeretnek enni. Azt találták, hogy az ízlést a genetika is csak módjával befolyásolja, a nevelés viszont szinte semennyire. Míg egy kisgyerek étkezésére hatnak a szülők, és a gyerek kb. azt eszi, amit adnak neki, addig 18 éves korra a korai szülői hatás eltűnik. És a kamasz, ha teheti, azt eszi, ami fellelhető a környékén, illetve ízlik neki. Hiába kapott régen zabkását párolt brokkolival, felnőve hamburgert fog enni, ha azt szereti.

Na, akkor tök mindegy, mit csinálok, a gyerek felnő, mint a gaz?

Ezt azért Plomin sem mondja. Viselkedésgenetikusként – érthető módon – a gének felé hajlik a keze, de amire felhívja a figyelmet, az sokkal inkább egyfajta alázat a szülők részéről. Nem egy darab gyurma a gyerek, amit olyanra formálnak, amilyenre akarnak, hanem van egy csomó előrehuzalozott képessége, hajlama, amin nem tudnak változtatni, ha a fejük tetejére állnak, akkor sem.

Mit és hogyan örökölhetünk generációkon át?
Mit és hogyan örökölhetünk generációkon át?Fotó: AleksandarNakic / Getty Images Hungary

A leglényegesebb abban, amit mond, az, hogy érdemes észrevenni, elhinni a különbségeket, adottságokat. Lehet, hogy az egyik gyereknek könnyű az olvasás, a másiknak meg nehéz. És nem azért nehéz, mert lusta vagy nem figyel oda. Hanem mert más az adottsága.

Mégis marad egy fontos szülői feladat

A legtöbb, amit tehetsz a gyerekedért, ha elfogadod az adottságait, és nem várod tőle, hogy másmilyen legyen, mint amire képes. Plomin kutatásai mind statisztikailag mérhető, világos kimeneteleket néztek: lesz-e diplomája, kialakul-e mentális betegség. Azzal kevéssé tudott foglalkozni, hogy milyen lesz a gyerek élettel való elégedettsége vagy az önbizalma. Ezen a téren van fontos feladatod szülőként, és ehhez talán a genetikai kutatások is hozzátesznek. Sokkal erősebben genetikailag meghatározott alappal jön világra egy gyermek, mint ahogy azt gondolni szoktuk. Ezt az adottságegyüttest, ami neki van, jó, ha elfogadod, támogatod, ekkor válhat az életével elégedett, önmagát elfogadni képes emberré. Előfordulhat, hogy nem lesz belőle világhírű genetikaprofesszor. Ne olyanná neveld a gyerekedet, amilyennek elképzelted, hanem azt szeresd, amilyen ő maga. 

Mustra