A következő történet inkább illene egy forgatókönyvíró fantáziájába, mint a való életbe, de megtörtént. James Fallon idegtudós éppen az Alzheimer-kór agyi megjelenését vizsgálta, és saját családjának agyi felvételeit használta kontrollnak. Mivel egy kisebb projektben pszichopaták agyi képeivel foglalkozott, felismerte, hogy az Alzheimer-vizsgálatban pszichopata agyat mutat az egyik kép.
Az ott... én vagyok!
Gyorsan megkereste a kód mögötti nevet, és megrökönyödésére azt találta, hogy az az ő saját agyának fMRI-vel készült képe. Leellenőrizte, a technikusát ugráltatta, hogy keresse meg, hol történhetett a hiba – de nem volt hiba sehol, ez tényleg az ő agya volt. Ahogy ebben biztos lett, nyomozásba kezdett, megrajzolta a családfáját, hogy talál-e pszichopátiára utaló jeleket a történetben, mindenféle szakemberrel beszélt, és körbekérdezte a családját, barátait is, hogy szerintük ő pszichopata-e. Újabb megdöbbenése az volt, hogy a családból mindenki csendben bólogatott: hát az könnyen lehet.
Ahogy egyre több emberrel beszélgetett erről, egyre többet megtudott önmagáról is. Édesanyja például elmesélte neki, amit még soha senkinek, az apjának sem, hogy hányszor találta egészen furának, enyhén szólva ijesztőnek őt. Alapvetően egy kiegyensúlyozott, nagyhangú, nevetős gyerek volt, sikeres az iskolában, kitüntetett a tudományos munkájában, de bizony voltak dolgai. Sokan mondták neki kisfiúkorában, hogy bandavezér lesz belőle, el fog kallódni – és igazából az a csoda, hogy mégsem így lett. Beszélgetett utána pszichopata szakterületű pszichológusokkal is, elmesélte nekik egy-két ifjúkori viselt dolgát, és ők megerősítették, ezek bizony tipikus pszichopátiára jellemző viselkedések.
Csak a saját szórakozásával törődött...
Szép lassan ő is felismert néhányat. Felidézte például azt az esetet, mikor Afrikában dolgozott, és néhány orvos mesélt neki arról, hogy egy Marburg-vírussal fertőzött beteg szédelgett be a minap, orrán-fülén dőlt a vér, és milyen szörnyű volt. Kiderült, hogy valahol ott kapta el a betegséget, ahol az elefántok egy törzshelye van. Fallonnak több se kellett: imádja a veszélyt, az egy szinte érintetlen, vadállatokkal teli terület, ember nem jár arra, hiszen nem akarják elkapni ezt a halálos betegséget, plusz némi háborús övezeten kell eljutni odáig. De hát mi az neki!
A baj csak annyi volt, hogy a nagy kalandra a bátyját is magával vitte. Még ez is oké lett volna, ha elmondja neki, mivel néznek szembe, de ezt nem tette, egyszerűen az anyaelefántokról beszélt, az érintetlen természetről, meg életük élményéről. Fallon bátyja is kemény gyerek, nem ijed meg az árnyékától. De ahogy kiderült számára az út során, hogy először lőnek rájuk, majd hosszú éjjeleket töltenek egy szál sátor védelmében olyan vidéken, ahol hemzsegnek az oroszlánok, végül pedig bemennek az elefántbarlangba, ami igazából egy rettentő fájdalmas, halálos vírus fészke, és nem tudni pontosan, a barlangon belül hol tanyázik a vírus, valamint hogy öcsikéje úgy hívta el erre az útra, hogy mindezt tudta, csak nem tartotta fontosnak megemlíteni – akkor valami eltört benne. „Mélyen belül úgy érzem, azóta nem tud teljesen megbízni bennem a bátyám” – gondol vissza Fallon. Igaza lehet.
De mi a baj a pszichopaták agyával?
Ebben az esetben is, mint oly sokszor élete során, Fallon egyáltalán nem vette figyelembe, hogy mit gondolhat, érezhet a bátyja, mi a korrekt, és mi nem az. Egyszerűen csak izgalomba jött, hogy egy kivételes kalandban lehet része, és nem törődött mással. Arielle Baskin-Sommersnek, a Yale Egyetem kutatójának tudományos érdeklődése már egy évtizede a pszichopaták agyműködése felé fordult. Be is jutott egy börtönbe, ahol 22 ízig-vérig pszichopata elítélt gondolkodását, kognitív funkcióit vizsgálta. Azt mondja, hogy kár lenne ezt a pszichopatakérdést elintézni azzal, hogy ezek az emberek önzők és gonoszak. Egyrészt, mert ők is emberek, és ennél többet érdemelnek, másrészt ettől még nem jutunk közelebb a jelenség megértéséhez.
Alapból csak a saját szempontjukra gondolnak
A pszichopátia kialakulásának okához ő sem ért közelebb annál, mint hogy öröklés és környezet komplex kölcsönhatása, de kimutatott az elmeműködésükben valamit, ami bizonyos jelenségekre választ adhat. A teszt, amit végeztek, a következő: képernyőn mutatnak egy fejet, mely jobbra vagy balra néz. Az arc előtt vagy két pont van, vagy pedig egy pont előtte, egy pont pedig a tarkója mögött. A tesztalanytól azt kérdezik: hány pontot lát a figura a képernyőn. Az átlagember gyorsabban reagál, ha az összes pont a rajzolt arc szeme előtt van, mintha egy előtte egy mögötte. Ez azért van, mert ő maga, a tesztalany két pontot lát, és még el kell végezni azt az agyi műveletet, hogy beleképzelem magam a rajzolt ember fejébe, és megszámolom, hogy ő, az ő nézőpontjából csak egyet lát. Ezt nevezik egocentrikus interferenciának.
Ugyanakkor, ha azt kérdezzük a tesztalanytól, hogy ő maga hány pontot lát a képernyőn, akkor is lassabban válaszol, ha a pontok nem mindegyikét látja a rajzolt fej. Ugyanis teljesen automatikus, megállíthatatlan, hogy feldolgozzuk a látott arc nézőpontját is, és rögzítjük, hogy ő nem ugyanazt látja, mint én, a képernyő előtt. És ez időbe telik. (Persze itt ezredmásodpercekről beszélünk.) Na most a pszichopatáknál ez utóbbi torzítás nincs. Ők nem dolgozzák fel azt, hogy mi lehet a másik ember fejében, mit láthat, mit gondolhat, mit érezhet. Képesek rá, pontosan megmondják, mennyit lát a rajzolt figura, de csak ha muszáj, ha tudatosan megparancsolják maguknak, hogy foglalkozzanak a másik ember belső világának kérdéskörével. Míg az átlagembernél ez a folyamat teljesen automatikus. A pszichopaták tudják működtetni ezt a funkciót, nem hiába olyan jó manipulátorok. Csak nem szükségszerűen csinálják, a default működésükben nincs benne.
Írj nekünk!
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Jó útra térhet?
Visszatérve Fallonhoz, ő egy olyan családban nőtt fel, olyan nevelést kapott, hogy csomó érték, a társadalom által elismert értékek fontosak neki. Régóta házas, van sok gyereke, és fontos neki a munkája. Mikor kiderült számára az állapota, erősen foglalkoztatni kezdte, hogy azok az emberek, akik közel állnak hozzá, vajon szenvednek-e attól, hogy neki ilyen agya van, és úgy viselkedik, ahogy. Kiderült, hogy igen, eléggé szenvednek tőle. Fallon egy kedves ember, minden idegennel kedves, hamar megkedveli őt bárki, a szeretetteinek a baja csak annyi, hogy ugyanúgy kedves velük, mint az idegenekkel. Semmi különbséget nem tesz. Úgy érzik, ők egy csomó szeretetet adnak neki, amit Fallon nem viszonoz, valahogy olyan hideg. Erre kísérletbe fogott, elkezdett törődést mutatni, ami nem jött neki belülről, de azt feltételezte, hogy a családja örülne neki. Bejött a dolog, hálásak voltak ezért a viselkedésváltozásért a környezetében élők. Egy idő után azért megkérdezte tőlük, nem látjátok, hogy csak tettetem? Csak úgy csinálok, mintha? De, látták. Akkor miért örültök mégis, eszeteknél vagytok? – kérdezte tőlük. Azért örülünk, mert látjuk, mégiscsak törődsz velünk annyira, hogy ezt magadra erőltesd.
Fallon azt mondja, nem igazán hisz abban, hogy belülről meg tud változni. Szerencséje van, mert szeretet, sok törődő ember veszi körül, felesége biztos oszlopa a családnak, és nincsenek anyagi gondjaik. Ha becsődölne minden, ha a megélhetéséért kéne küzdenie, stressz alatt lenne, akkor szerinte biztosan előjönne az önző, csak a maga érdekeit látó énje. Addig viszont próbálkozik, és mindent megtesz azért, hogy a hozzá közel állók szeretve érezzék magukat.
