Pár nappal ezelőtt kicsit túlterheltem a gépemet – vagy én, vagy a háttérben futó sok, számomra ismeretlen program, amiknek a lététől csak félek, de nincs rájuk bizonyítékom. Hosszú negyedórákon át nem tudtam se kikapcsolni, se semmit csinálni rajta. Végül a manuális megoldáshoz folyamodtam, és az erre szolgáló gombot hosszan nyomva eljutottam a kikapcsolásig. Ami pillanatnyi megkönnyebbülést okozott, a gép zúgó vergődését felváltotta az áldásos csend és sötétség.
Ez csak addig esett jól, amíg nem próbáltam újra működésre bírni, bízva az örök kikapcsol-bekapcsol módszer hatásosságában. Mert sajnos nem tudott elindulni a gép. Az olyan ember, mint én, aki életének nemvallombehány százalékát, a munkájának meg szinte száz százalékát a gépén folytatja, ettől pánikba esik.
Hirtelen, megtörve az addig sötét zúgást, elkezdődött egy indítási javítás nevű folyamat, ami a Windows ígérete szerint néhány percig is eltarthat. Persze nem néhány percre számítottam, azt már tudom, hogy a gépnek a pár perc bármennyi is lehet, de amikor már ötven perce néztem ugyanazt, pánikom – jaj, minden munkám elvész! – tehetetlen rángatózásba csapott. Még bűntudatom is lett: biztos ez a büntetésem azért, mert nem portörölgetem le rendszeresen a gépemet. (Művelt olvasók már készülhetnek a cikkszerzőnek írt levéllel, hogy másképp kell karbantartani a gépet, nem portörölgetéssel. Előre is elfogadom mindegyikük igazát, de akkor ez jutott eszembe.)
A folyamatjelző sáv ördögi körbe lök
Már az elején gyanakodtam erre az indítási javítás nevű parasztvakításra. Nem hittem benne. Hogy miért? Mert ugyan megjelent egy sáv, ami minden ilyesminél szokta jelezni a folyamat előrehaladottságának mértékét, de nem szépen, balról jobbra töltődött, jelezve, hogy történik valami, hanem oda-visszament benne három négyzet. Őrjítő volt a négyzetek ide-oda szökdelését nézni. Mintha azt mutatták volna, hogy csinálunk, csinálunk valamit, de sosem érünk a végére, ördögi körben tekerünk. Attól tartottam, hogy másnap reggel is ezt a végtelenített erőlködést fogom látni.
Nem lett igazam. A gép 103 perc múlva korrektül bevallotta, hogy a javítási kísérlet sikertelen volt. És feladta. A történet végét a cikk végén olvashatjátok – tanulságunk jelenleg az a szörnyű, falat kaparó, tehetetlenség, amit az ide-oda cikázó négyzetek kiváltottak bennem.
A bitkolbásznak lélektani hatása van
Ugyanis éppen láttam Daniel Engberg előadását erről, amit most megosztok veletek. Az előadás a téglalap alakú izéről szól, amiben van az a sáv, ami balról elkezd beszíneződni, jelezve, hogy a másolás/mentés/letöltés 82%-a kész, kb. 1 perc van hátra. Úgy hívják, hogy folyamatjelző sáv, sőt a Wikipedia szerint bitkolbásznak is mondják a beavatottak. Hát én sosem tudtam, mi a neve – és nem is tudom, mi jutna eszembe, ha csak úgy hallanám a folyamatjelző sávot, nem biztos, hogy ez a dolog. Pedig hányszor néztem már!
Egyébként még 1896-ban találta ki a lengyel Karol Adamieczki a munka előrehaladása jelzésének ezt a grafikus ábrázolását. Azóta Gantt-diagramnak hívjuk (így már ismerősebb), Henry Gantt után, aki angol nyelvterületen elterjesztette. Lehet kézzel rajzolni, vagy excelben csinálni, de ezt mutatja a számítógép is, amikor dolgozik.
A hetvenes években a számítógépek drasztikus fejlődésnek indultak, olyan gyorsan, hogy a dizájn kevéssé ért a nyomába. Sokféleképpen jelezték a különböző gépek a folyamatok haladását a képernyőn: homokórával, csillagokkal – de egészen 1985-ig senki sem vizsgálta, hogyan hat a folyamat jelzése a felhasználói élményre. Brad Myers, a kutató, ekkor rájött, hogy a százalékjelzőnek egyáltalán nem kell a haladás valós százalékát mutatnia, az a lényeg, hogy legyen haladás-jelző és mutasson valamit. Bármit.
De miért kell ez a felhasználóknak?
Talán azért, hogy segítsen nekik relaxálni, kikapcsolódni? A gép dolgozik, addig pihenek… Vagy hogy bele tudjanak fogni valami másba? Öt perce tolja, a felénél tart, akkor pont van öt percem elmenni kávéért…
Nos az az igazság, hogy az emberek ilyenkor kevésbé relaxálnak és kávéznak, inkább bámulják a sávot, és nézik, ahogy halad. Egyetemes emberi mánia nézni nagyon lassan készülő dolgokat, és egyre kétségbeesettebben várni, hogy legyen vége. Figyelted már tésztafőzésnél a vizet, hogy mikor forr fel végre? A folyamatjelző sáv az érzésből, hogy frusztráló várakozással, értelmetlenül töltöm az időmet, várva, hogy a gép végre csináljon valamit, létrehozza bennünk az új narratívát: Haladás! Történik valami jó!
Egy kis öröm segít
Ha a programozók úgy tekintenek erre a folyamatsávra, mint egy fájdalomcsillapítóra, ami a várakozást könnyíti meg, akkor elkezdhetnek játszani egyéb pszichológiai hatásokkal is. Ha a sáv egyenletes ütemben halad, ahogy a gép valójában dolgozik, akkor a szubjektív élmény az lesz, hogy idővel lassul. Unalmassá válik. Ha viszont az elején felszökken ötven százalékra, majd ott megtorpan és lassabban folytatja, akkor már megadták szegény felhasználónak az egyszeri örömöt: Hurrá! Hirtelen mekkorát léptünk előre! És utána már vissza lehet térni a valóságosabb ütemre, az egyszeri öröm már segít kibírni.
A folyamatjelző sáv tehát megadja a számítógép-használónak a hitet, hogy nem hiába telik az idő. A vizuális megjelenítést, hogy van a dolgoknak eleje és vége, van egy cél, ami felé megyünk.
Na ezért kellene az eleve rémisztő indítási javításból kivenni ezt a farkába harapó kígyó jellegű vizuális lelki terrort! No és ha valakit még érdekel a gépem: bár az indítási javítás sikertelen volt, mégis elfogadta az újabb kikapcsolom, bekapcsolom jellegű próbálkozásomat, és ugyanúgy viselkedik, mint e szörnyű kaland előtt.
